A túl nagy aggódásban, és nem is akarom ezt az esküvőt különböző okokból nyavalygásban nem is meséltem el, milyen izgalmakba keveredtünk. Mindketten akartunk templomi esküvőt. M szerintem csak a "mert ezt náluk úgy szokták" elv alapján, az enyém kicsivel összetettebb: kell nekem egy esküvő, ahol értek is valamit, sőt érezhetek is, ott lehet a családom, és a magaménak érzem. (M húgának esküvőin nem éreztem semmit, a szöveget alig értettem, meghatódás kizárva, eleve Fülöpke feje elég sok pozitív érzést kizár.) Nem kevés meghívással is adós vagyok már, és nem hiszem, hogy lesz még egy alkalmam az életben egyszerre egy helyen látni a régi barátaimat.

Abban maradtunk az eredeti itteni polgári tervek után, hogy mégis Ausztriában tartjuk, így a szülei nem panaszkodhatnak, hogy el kell jönniük hozzánk. Az az esküvő érvényes lesz jogilag, a másik meg remélhetőleg szép. :D

Nem kezdek bele a félelmekbe, amit a sok-sok ember elhelyezése, a szülők koordinálása, étkeztetése jelent, és ez még nem az esküvő. Bizony. 

Amiről írni akartam, az a papírmunka. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ami történt, na arra egyáltalán nem számítottam. Ha azt hiszitek, hogy a magyar bürokráciánál nincs rosszabb, próbáljatok kikérni egy igazolást egy osztrák templomtól. 

A mi papunk nem kért mást M keresztlevelén kívül, naivan úgy gondolta, meg is kapjuk azonnal, mert ő így járna el. Németül ugyan nem beszél, angolul viszont igen, így ezen a két nyelven fogja celebrálni az esküvőnket. (A fejemben minden feltételes módban van, de lássátok milyen pozitív vagyok a szülinapom előtt.. ) Nagyon jó fej, külföldi egyébként, nem európai országból jött, és emiatt én úgy látom teljesen másként áll a valláshoz, mint egészhez. Nála a hit valami különleges örömmel jár együtt, és nem szigorú "nem szabad"-ok, és mit szólnak, hogy öltöztél fel a misére, hogy nézel ki stb hatja át az egészet.

A májusi családlátogatás(brrr!) alkalmával már-már optimistán megjelentünk szigorúan ügyfélfogadási időben a osztrák templom irodájában, ahol a hölgy valóban nagyon kedvesen egy listát tett elénk. Elmondtuk még egyszer mit akarunk, csak egy keresztlevél kell, semmi más, nem ott akarunk házasságot kötni. Igen, jól értettük, a listán lévő dolgokat mind be kell nyújtanunk, hogy majd nagy sokára megkapjuk, amit akarunk.

Ennek a menete pedig így néz ki:

Beadjuk 1. a születési anyakönyvi kivonatainkat, 2. az osztrák lakcímigazoló papírjainkat (ilyenünk nem is volt) 3. az én keresztelési papíromat (nem baj, hogy M-ét akartuk) 4. a tanúk nevét, születési idejét, foglalkozását (!!!) 5. a templom nevét, a feljebbvaló szervet, ahová tartozik 6. a plébános nevét, elérhetőségét, lakcímét 7. a házasságkötés pontos idejét

Plusz még volt egy-két dolog, ami nem jut most eszembe, és a listát se találom, de higgyétek el, teljesen wtf kategória. Mikor kijöttünk, kikérdeztem, M-et, hogy teljesen jól értettem-e, mert ez a szörnyű osztrák nyelv extra koncentrációt igényel, és néha már nincs több erőm kivenni a katyvaszból, hogy miről lehet szó. Most bizony nem volt esély a tévedésre. 

Ha beadjuk mindezt, akkor ők felküldik a következő szintre, ott átnézik, ellenőrzik, és együtt az egész paksamétát megküldik Magyarországra a plébániára, remélhetőleg az eredetileg kért dokumentummal együtt.  Amilyen nyitottak, simán el tudom képzelni, hogy közlik, nem, ez így nem lesz jó, nem adják ki az igazolást. Bármit el tudok képzelni, azt is, hogy nem azt, vagy nem úgy küldik el, amire a miénknek szüksége lenne.  

A mi papunk azt hitte rosszul hall, egyszerűen nem értette, mi van ezekkel odaát: "De hát én csak egy keresztlevelet kértem tőlük!", "Miért nehezítik meg maguknak a házasságkötést? Mi vagyunk itt magunkért, és nem fordítva!" Ehhez hasonlókat mondott, és nem kicsit volt mérges. Szerinte a vallást nem ilyen merev szabályok mentén kell értelmezni. A történet vége az lett, hogy még ő írta meg az én igazolásomat a keresztelésről. Mellékelt egy névjegykártyát, egy szép levelet, amiben leírta, mikor ("Mondjanak egy napot!" :D), hol, kinél házasodnánk, illetve én éreztem az iróniát, ahogy hangsúlyozta, ő csak M keresztlevelét akarja. Angolul is érzem az iróniát, mit szóltok. Velem magyarul beszél, M-hez angolul, de olyan szépen, hogy még én is értem. :D

Bejelentkeztünk M szülővárosába, emiatt szívességet kellett kérnünk a szüleitől, alá kell írniuk egy nyilatkozatot, hogy bejelentkezhetünk a házukba, borzasztóan örült ennek is.

Amikor visszaértünk, beszkenneltünk mindent, és elküldtük a templom emailcímére. Arra is fel voltunk készülve, hogy így nem felel meg, csak személyesen, de ehelyett sokáig nem jött semmi válasz. M felhívta őket, látták-e egyáltalán, igen, jó lesz, nemsokára felküldik, még ellenőrzik (!!!), ha kérdésük lesz, felhívják. Ez pár napja meg is történt, tudjátok, mi kellett nekik? A foglalkozásom (nincs is olyanom, ha jobban megnézzük), és ezen már nem tudtunk napirendre térni, az esküvő pontos időpontja, mert nem mindegy ám, hogy 16 vagy 17 órakor lesz, mert mi van ha mégis 18 óra lesz a végén. Az esküvő. Májusban!!! Most komolyan már! 

Hamarosan elküldik a tartományi  székhely irodájába, és ők megint jól átnézik, hátha kell az is hány kiló vagyok, meg hány centi, egy nőgyógyászati ellenőrző vizsgálatot se zárnék ki most már.

Nincs semmilyen pozitív elvárásom az egésszel szemben, nem is érdekel, lesz, ami lesz. Legszívesebben nem is tartanék templomi esküvőt, de a fenti okok miatt mégis. Legalább egy pillanat legyen, amikor átérzem egy házasságkötés jelentőségét, azt csak a saját nyelvemen, és a saját családom körében történhet.*

Na ez volt a keresztlevél saga  első és második kötete. Úgy érzem folytatása következik.  

* /Na jó M csillogó szeme is dob majd az egészen. Te jó ég, jut eszembe ő nagyon el tud érzékenyülni. Nem tartom kizártnak, hogy már a polgárin sír, persze mert ő érteni is fogja, én meg állok ott érzelemmentes fejjel, grimaszolva. :D Senki nem mossa le rólam, hogy nem valami egyoldalú szerelem ez. Nekem úgyis komoly gondjaim vannak a nyilvános érzelem-nyilvánítással./