... csak annyit írnék, hogy mindenki sokkal jobban viselte most, mint eddig valaha.
Nekem is sikerült úgy elaludni, hogy másnap ne hányingerrel, szédüléssel ébredjek, hanem viszonylag vidáman, leszámítva, hogy előző este összerúgtuk a port, és úgy aludtunk el, ahogy állítólag nem szabad, haraggal. Ez még másnap reggel is tartott, és egy ideig csak járkáltunk szó nélkül, majd egyszer megöleltük egymást, és minden rendben volt.
Egy eredetileg kutyáknak készült ketrecet hozott, akkorát, hogy a 3 kiscica kényelmesen elfért benne az alomtálca és két etetőtál mellett is. Kaptak cuki macskaplédet is, amit az első 10 percben harmonikára gyűrtek össze, és nem sok haszna volt.
A babák az első 5,5 órás Mo.-Au. részt egy kezdeti 20 perces ortájozást leszámítva nagyon jól viselték. Leszámítva az osztrák cicát, ő addig sikított, ameddig csak ereje bírta, rágta a rácsos ajtót, a műanyag falakat, amiket ért szegényke, ez a 20 perc is az ő műve volt javarészt, majd egyszer csak abbahagyta, és aludtak mindannyian, míg ki nem vettük őket a ház előtt az átmeneti szállásról. A mieink viszonylag gyorsan feladták, nyávogtak, de rájöttek, hogy felesleges, inkább lefeküdtek.
Iszonyatos melegben utaztunk, de a klíma már működött szerencsére, amit az én némettudásomra alapozva vittünk el egy szakszervízbe, amitől iszonyatosan be voltam parázva, mert nem értek az autókhoz, de nagyon nem, és ehhez szókincsem sincs, de megoldódott ez is szerencsére, mint minden, amit elterveztünk, tanulnom kellene Tőle egy kis optimizmust, vagy nyugalmat legalább, és nem rettegnék végig mindent.
Náluk az első meglepetés jó volt: anyukája a szokásos ölelés helyett most megpuszilt, ami azért érdekes, mert ők ölelkeznek vagy kezet fognak. Csak az anyja ölelget, mindenki mással kezet fogok csak, eléggé hivatalos, de mosolyognak hozzá, amitől kedvesebb az egész. A másik már eléggé szomorú meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy bizony a kiskutyát délután elviszik elaltatni. Erről nem volt szó eddig, csak arról, hogy nincs jól. Egy öt tagú családot kell elképzelni, ahogy mindenki zokog és felváltva ölelgetik azt a szegény kis állatot. :( Nagyon szomorú lettem ettől, főleg miután az én másik felem is a nyakamba borulva sírt, és a forró könnyei a vállamon és a karomon folytak lefelé. Csak szorongattam, nem tudtam segíteni rajta. :(
Most csak két napot maradtunk itt, amit nem is igazán bántam, mert valahogy nem érzem jól magam ott. A cicának nagyon örültek, akinek jobb helye nem is lehetne már, mert most a kutyus halálával támadt űrt mind ő fogja egyedül betölteni. A kölyköknek egyszerűen mindent szabad volt, el is törtek ezt-azt, de nem probléma. Én ettől azért nem voltam maradéktalanul boldog, mert a mieink nagyrészt velem vannak, és nem szeretném, ha törnének-zúznának csak azért, mert már megszokták, bármit csinálhatnak, nem lesz baj.
Szombat reggel (nekem hajnal) felkeltünk 5-kor, mégis csak 7-kor sikerült elindulni, pedig rajtam most semmi sem múlt, jót aludtam, éjfél előtt lefeküdtem, semmi bajom nem volt (kivételesen). Az utca végéig volt egy kis nyavalygás a kölykök részéről, de utána el is hallgattak, és 12 órán keresztül (!!!) csak aludtak, feküdtek, ettek, vagy hatalmas bombákat nyomtak az alomba. Ez annak is a következménye volt, h anyuka durván túleteti a macskákat. Legalább 10 kupac volt, mire megérkeztünk...
Már a célegyenesben voltunk, és akkor dugó.. Auuuú, de nem tartott szerencsére olyan sokáig, mint azt a rádióban mondták, így nagyobb baj nélkül 19.25-kor szakítottuk át a célszalagot.
A gyerekekkel nagyon elégedettek voltunk/vagyunk: ügyesek, okosak, jól viselkednek, legalábbis amennyire két eleven, lassan 3 hónapos kiscica jól tud viselkedni.
Teljesen elfogultak vagyunk, ez a helyzet, na. :)
