Ma ettem életemben először dönert. Itt Németországban mondjuk nem tudom, hogy kerülhettem el eddig, hiszem majd' minden sarkon lehet kapni.

Ja igen, ettem, megint. :/ 

Az éves kártyadíjam a tavalyi 2.100 helyett 3.600 lett. Hm..

Nincs kedvem semmihez. Felkelni, enni, hajat mosni, bármit kezdeni a lakással, megmozdulni, hogy ne legyek ilyen undorítóan kövér. 

Fekszek, sokáig alszok, későig fenn vagyok, a szokásos tünetek; bár határozottan jobb, mint a múlt heti fél egyes, fél kettes kelések.

Olvasok pár oldalt, nézek pár részt valamiből, keresek valamit németül, kiírok egy-két szót, amivel többet nem is foglalkozok. Berúgtam a tananyagot a könyvespolc alá, két napja van ott; már késő, elküldtem a jelentkezést.

Kesergek magamban, néha hangosan is, hogy mindent elrontok, tegyek valamit, mert így fog leperegni az életem; keresek valamit amit két pofára bezabálok, még undorítóbbnak érzem magam. 

Előveszek egy listát, sok van, most épp az utazósat; újraolvasom, aggódok egy sort, hogy nem tudunk mindent elintézni, vagy mindenkivel beszélni, ahogy elterveztem. 6 nap az semmi. Gondolatban újabb dolgokat húzok ki a listáról, amit nem kellene megvennem, mert minek, csak a pénz megy el vele. Nem kell nagy dolgokra gondolni, könyvek pl.

Ha van még időm, mielőtt összedobok valami ehetőt vacsorára, elgondolkodom, tovább szidom magam, milyen nőietlen is vagyok, hogy se öltözni, se sminkelni nem tudok, igénytelen vagyok, kívül-belül.

Legszívesebben elbújnék. A világtól már sikerült, de magam elől nem tudok. 

Ma elkerekeztem félórányira. Majd összecsuklottam, mikor leszálltam a bicikliről. Na ki a puhány? :D

De nagyon élveztem, már nem félek egyáltalán. Egyszerűen ott megyek, ahol van kerékpárút, és kész. 

Hétvégén elég sokat vezettem is a városban ide-oda, egyszer az eső is szakadni kezdett, de olyan erősen, hogy alig láttam. Épp a belvároson mentünk keresztül, enyhén szólva erős forgalomban, de megmaradtunk. Azt nem mondom, h milyen jól megy, de már sokkal jobb érzés, és mintha már nem lennék annyira bizonytalan. 

Jövő héten szombaton hazautazunk. Autóval, és én is vezetni fogok. Először 1000 km. Később jön a többi. Jujj!

Mit csináltok a hajatokkal, hogy szép legyen?

Az enyém tök gyorsan zsírosodik, nem áll sehogy, törik. Megcsinálom (már azt amit szoktam, meg ami még megy, az is minimum másfél óra, mármint a semmi eredményhez is ennyi idő kell nekem..), eltelik kb. két óra, aztán begöndörödik a fülem mögött a tincs, elkezdi b.. a nyakam, idegesít, ide-oda pakolgatom, végén összekötöm. 

Tele vagyok két oldalt hülye kis kunkori gyerek hajakkal, amivel idiótának nézek ki, ha kiáll.

Ja, undi korpás is. Már egy csomó sampont kipróbáltam, festés után nagyjából két hétig jobb egy kicsit.

Az sem segít, hogy egyáltalán nem tudok bánni a saját hajammal, nem tudom beszárítani, vagy frizurát készíteni. Olyan, mintha egy rakás fos lenne a fejemen, ami egyfolytában zsíros. Ráadásul utálok hajat mosni, mert tudom, hogy pár óra és ugyanolyan fos lesz az egész mint én. De azért szoktam, átlagban 5 naponta, de ezt persze igénytelen összekötözött csonkkal a fejemen töltöm, mindenképp gáz.

Amit Annunciata utál magán, avagy miért nem vagyok igazi nő című teleregény első részét olvashattátok. 

(Az egész onnan jött, hogy mennem kéne hajat mosni, mert megyünk grillezni (k. erős szél van, meg vagy 16°, időnként esik is!!!), és kéne egy fej, ha már sminkelni se szoktam..)

A nyárnak hivatalosan is vége: esik, fázom, és zokni van rajtam. :(

Megmaradtam!!! Sikerült! :)

Amikor félig hasalok a konyhakövön, és a szedőkanállal kapargatom ki a hűtő alól a játékegereket..

:D

Ő az

Ma este egyedül kell vezetnem. Sokat, messzire, autópályán is. A gondolatra már összeugrott a gyomrom. Drukkoljatok!

A laptopom már másodszor kapcsol ki egy óra alatt. Ez már mondhatni rendszeres az utóbbi időben. Naponta, kétnaponta megtörténik. Aggódom. 

Ma pedig meccsre megyünk, és életemben először végre pólóban és rövidnadrágban, és nem fogok szétfagyni, mint mindig.

Nyilván szakadó esőben fogunk hazajönni, mert nehogy már. :D

Tegnap bicikliztem, féltem. Jobb híján elkerekeztem a bankig, mert tudtam, hogy végig van kerékpárút. Szerencsétlenkedtem a zárral, bevertem a fejem, leesett a szemüvegem, közben mellettem álltak az autók a dugóban. Megint tök hülyének éreztem magam. Ez a normális. 

Nem akartam még hazamenni, irány a Kik. Jobb híján, mert közel van. Igen ám, de elfogyott az út. Úgy éreztem, mindenki engem néz, nem tudom, hol is menjek, vártam, mikor büntetnek meg, mert a gyalogúton megyek. Újabb bénázás a zárral, pánikoltam, szokásos.

Megint összehoztam magamnak valamit, amitől félhetek. Nevetséges vagyok.

Úgy tűnik a kupi egyszerűen ennek a lakásnak és az együttélésünknek a része.

Vagy bútor érkezik a szülőktől, vagy mi veszünk egyet, vagy valaki épp utazott, és a bőröndből alig tud kipakolni, mert nincs hova.

De! Ha 

• feltesszük a polcot annak a szekrénynek a segítségével, ami már fél éve az előszobában áll, pedig csúnya fehér, és igazából a padlásra lett szánva; 
• majd átpakolunk belőle a szép új (nem, mert használt) fa ruhásszekrénybe, ami egyelőre nagynak látszik, és talán megoldja a ruhák és még egyebek problémáját
• a fehér szekrényt felcipeljük a padlásra végre, a helyére beállítjuk a szintén fa, és frissen (de nem újonnan) vásárolt cipős szekrényt, ami jelenleg az előszoba közepén áll a másik polc mellett felállítva, és épp csak el tudunk menni mellette
• és az ágy végében fémvázra összehányt cipők is eltűnnek (attól is épp csak el lehet férni, mindig nekimegyek valaminek)..

..majd ekkor talán mondhatom, h rend van.

A kölyköket sajnálom kicsit, mert imádnak egyik szekrényről a másikra ugrálni, fent aludni, vagy bármit, de már utálom, h amióta itt vagyok, úgy érzem, mintha épp frissen költöztünk volna be. Persze az otthonról hozott, "mit szólnak, micsoda rendetlenség van"-érzés is közrejátszik, bár ide nem jön senki.

Kivéve most, mert jövő héten csütörtökön érkezik egy barátja Ausztriából, aki nem szereti az állatokat (hahó két macska), és az idegeneket (hahó én!). Négy napig marad, abból az egyik a péntek, amikor velem lesz. Khm. 

Addig még ott hever a vendégmatrac is a nappaliban, mert "minek tegyük el erre a két hétre" - mondta a leendő férjem. :D 

Hát így élünk mi. 

Ha anyukám egyszer közölné, hogy meglátogat, nem tudom, mit tennék. 

Itt nem lehet úgy rendet tenni, h arra ne forgatná a szemeit. Azzal egyszer jól felhúzott, mikor skype-on beszéltünk, és a háttérben látott dolgokat, és elkezdett sutyorogni Tesómnak, h rumli van.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a hálóban több papírdoboz is van a gyerekeknek a konvektor előtt, senkit nem zavar, ők meg élvezik.

Ezek a dolgok sokkal kevésbé idegesítenének, ha látnék rá esélyt, hogy valaha is rend lesz itt, és csak a babák után kell pakolnom. Mindig van valami.

Csak úgy érzem, senkit se lehet idehívni rendkívül hosszas előkészületek (kétnapos intenzív pakolás és takarítás) nélkül, és még akkor se néz ki jól a lakás.

Múlt héten hosszan kerestünk nekem biciklit, de kevés sikerrel, mert a használtak is több száz euróért voltak csak elérhetőek, ennyit meg nem adunk ki érte, de végül, mikor már lemondtunk róla, mégis megláttuk őt.

Kifejezetten olcsó volt, olyan helyen találtuk, ahol mindenféle használt dolgot lehet venni bútoroktól könyveken át egészen a kerékpárig. Ez most egy új üzlet, nem is a városban van már, hanem egy kicsit északabbra kell menni érte.

Megkétszereztük az értékét másnap a kerékpárboltban, és az én kis ezermesterem meg megszerelte, és most van egy járgányom, aki cuki, piros és ezüst, és aki azóta a garázsban áll, hogy kész lett, mert közben minden nap álmodozok róla, hogy kerekezek, de végül mégse indulok el. 

Rájöttem, hogy félek itt bicajozni, mert én még csak egy faluban tettem, itt meg fogalmam sincs a közlekedésről.

Ráadásul minden nap a kerékpárosokkal foglalkozik az újság, hogy mennyire nincs elég kerékpárút, nem tartják be a szabályokat, veszélyes. Ezt én is látom az autóból, mikor megyünk. Megijeszt. Mondjuk, mi nem? 

Értitek, tökre lenne kedvem csavarogni, így már nem mondhatom, hogy pénzt kell kiadni a jegyekre, ehelyett "elfélem" ezt a jó kis lehetőséget.

Küldjetek le a garázsba!!!

Már írtam róla korábban, hogy egyértelművé tette, meg fogja kérni a kezem. Elmélkedtem is a lehetőségeken, ezek közül az első igazi, közös nyaralás tűnt a legjobbnak, a többi valahogy nem illett hozzá. 

Az első este Koppenhágában nagyon el akart menni vacsorázni, elég későn kezdtünk el éttermet keresni, és már zártak épp, vagy borzasztó drágák voltak. Úgy éreztem ezért a nagy igyekezet. De én mondtam végül, h csak essünk be valahová, nem számít milyen, jó lesz a hamburger, gyros, azonosítatlan dán gyorskaja is. Utóbbit választottuk végül, és baromi jól esett. 

Mikor beléptünk, arra gondoltam, ha így kell legyen, történjen meg itt, nem számít. Nem a hely számít. De nem történt semmi..

Volt egy érdekes incidens, nevezzük így, amikor rákérdeztem, hogy mégis mit tart még mindig a hátizsákja első zsebében, ha mindig nálam van a dögnehéz tárcája, és a telefonja is. Rátette a kezemre a kezét, hogy ne nyúljak hozzá. 

Hm. Eszembe jutott, hogy valamit rejteget előlem, vagy mi van ott. Nem értettem, egyszerűen nem esett le. Gondoltam rá, hogy még a szülinapomra ad valamit, de akkor mire vár. A gyűrű is átfutott az agyamon, de megint azzal, hogy mire vár..

Persze belenyúlhattam volna a táskába, mikor zuhanyozik, vagy egyedül hagy vele, de ez nem én vagyok. Nem bántom a holmiját, és nagyon jó érzés, másnál bele "kellett" néznem, és mindig találtam is valami szörnyűt. 

Vele megkérdezzük egymást, kivehetem-e ezt vagy azt, belenyúlhatok a táskádba, tárcádba.

Utólag azt gondolom, egyszerűen tudtam, hogy nem szabad megnéznem, nem tehetem tönkre, amit eltervezett. Kedd este el is szontyolodtam kicsit, mert azt hittem, rosszul éreztem, nem most lesz. Rövid ideig tartott ez az állapot, gyorsan visszatért az a boldog eufória, amiben végig lebegtem a nyaralás alatt, hiszem minden nap szinte minden percében olyan élményeket kaptam, amit korábban soha. 

Nem foglalkoztatott sokáig, mert hittem neki, ha azt mondta, úgy is lesz, legfeljebb még nem most.

Csütörtök délután indultunk Malmőbe, ekkorra már el is felejtettem az egészet, az sem tűnt fel, h a reggeli után nem is evett már semmit, csak én tömtem a fejemet a kocsiban a kiadós dán Nemzeti Múzeum meglátogatása után.

A híd fele előtt elkezdett lassítani, 

- Most vedd elő a hátizsákomat, és keress benne valamit.

Remegve nyúlok hátra, akadozik a kezemben a cipzár, azt sem tudom, mit csinálok, mikor megtalálom a kis dobozt, már az is szép volt és puha.

- Nyisd ki, tudni akarom tetszik-e, mielőtt kimondom.

Alig tudom kinyitni, de mégis sikerül valahogy, és ott van A Gyűrű. Gyönyörűséges, bármelyik az lenne, mert Ő adta.

Kimondja:

- Leszel a feleségem?

- Igen.

Felhúzom az egyik ujjamra, megfogja a kezemet, megcsókolja, elmondja még egyszer, könnyes a szeme, az enyém is, lassan kezdem felfogni mi  is történt, még mindig lassan haladunk, szerencsénk van, alig van forgalom. 

Már a hangom is remeg, még legalább háromszor igent mondok, kissé idegesen vihorászok, tapogatom a dobozt, nézem a gyűrűt, nem érdekel, hogy kicsit nagy. 

Ő észbe kap, hogy most már haladni is kellene, de rosszul vált, aztán megint; kicsit bemegyünk a felezővonalra, a forgalom még mindig a segítségünkre van. Kifejezetten rosszul vezet a híd végéig, fizetünk a lábánál, közben csinálok pár képet. 

És Svédországban vagyunk. A hotelt villámgyorsan elérjük, ha tovább tart az út, nem tudom, mi lesz, a parkolás se megy most neki, de végre leállítja az autót, megkérdezi még egyszer, most már térdelve. Már szinte fáj, olyan mértékű boldogság önt el.

Nem tudtam, hogy még ennél is lehet jobb, mint amilyen a hét első fele volt, mégis megtörténik. Felmegyünk a szobába, ahol egy legalább háromszor szebb fogad, mint a korábbi volt. El se tudjuk hinni, ez még jobban feldobja a hangulatot, belefetrengünk a pihepuha ágyba, nézzük egymást, és a gyűrűt. Aludni akarunk kicsit, persze lehetetlen, szinte lebegünk az örömtől, és még azóta is.

Így esett, hogy eljegyeztük egymást az Öresund-hídon. :)

A Öresund híd két dologról is nevezetes: Dániát és Svédországot köti össze, Európában egyedülálló módon 

és..

itt kérték meg a kezem. :)

Kastélyokkal, várral, királyi családdal, családfákkal engem kilóra meg lehet venni. Ezekből szerencsére Koppenhágában sem volt hiány. Amalienborg és Rosenborg kastélyainak kincseivel nem tudtam betelni. Az eredmény: újabb 300 kép. :)

Sok csodát láttunk, minden egyes terem újabb és újabb ámulatba ejtett.

A semmiből most beugrott egy képeslap, amit jó sok évvel ezelőtt mamámnál találtam:

"Nagyon örülünk, hogy megvan a kisbaba. Vasárnap ebédre otthon leszünk.

                                            K. és L."

A két hónapja házas nagynéném és az első férje küldte, aki azóta már régen meghalt..

A kisbaba meg én vagyok. :)