A szokásos vasárnap esti vezetés - a minden eddiginél nagyobb parkolóban - óriási hisztivel, és drámázással ért véget. Részemről persze. 

Kiborultam, 

... mert semmi sem sikerül, 

... mert azt hiszem elérhetek valamit, utána persze nem, 

... mert rettegek tőle, hogy megint minden úgy alakul, ahogy az előző félévekben, hogy megint nem kapom meg a diplomám. 

... mert már csak pár nap, és el leszünk szakítva egymástól megint többi mint egy hónapra, és már nem csak tőle, hanem a kölyköktől is. 

... mert már be akarom fejezni ezt, de eredménnyel, nem pedig úgy, hogy egyszerűen abbahagyom.

... mert el akarok kezdeni egy normális életet, ahol legalább egy kicsit hasonlítok a többi emberhez, nekem is van valami mi normális. 

Beindít pár dolgot, ha mindig lefullasztja az ember a kocsit..

Ő persze megértő volt, mint mindig, mert ilyen, nem értem, hogy csinálja. Be se kapcsoltam magam, elmentünk tankolni, én  meg csendben nyöszörögtem az autóban, amíg fizetett. Kijön a benzinkút shopjából egy (most figyelj!!!) Glamourral, nekem, aki sose olvas ilyet, mondván, h meg akart vigasztalni, ezen aztán elkezdtünk nevetni, és kicsit jobb lett. Szóval most van egy lányújságom, amit majd szépen "elolvasok" csütörtökön  hazafelé úton.