Szombat este óta megint itthon vagyunk, minden utat túléltünk, mi is és a kölykök és, még én is vezettem, nem is keveset. 

Két hét nagyon gyorsan el tud szaladni, jól éreztem magam legtöbbször náluk is, kivéve az utolsó estét, amikor az apja elég furákat mondott, eleget ahhoz, hogy a hiperérzékeny lelkem megint szarul érezze magát. 

Haraggal aludtam el, és reggel alig vártam, hogy eltűnjünk végre onnan. Egészen Passauig tartott, hogy hozzá se szóltam, ha nem volt fontos. Tudja ő azt, milyen vagyok, és ha nem szólok, annak általában oka van. Hozott nekem almás táskát, mert tudja, szeretem, és mondjam már el mi a bajom. Elmondtam, de nem tudok azzal mit  kezdeni, hogy az apja ilyen, és időnként túllő a célon.

Úgy éreztem nem fogunk összeházasodni se, mert mindig azt fogja csinálni amit az apja akar, és a gyűrűt se vettem fel, csak a dobozával együtt betettem a táskámba; olyan keserű érzés volt. 

Már az is nagy szó, ha rendesen értem őket, minden igyekezetemmel koncentrálok, hogy rendesen tudjanak társalogni velem, olyan kedves vagyok, hogy már saját magamat nehéz elviselni, erre meg ez van. Tudom, kicsit rébuszokban írok, de még mindig felhúzom magam az egészen. Majdnem családtagként éreztem ott magam. Aztán mindent összeomlasztott.

Ilyen dolgokon nem tudok túllépni, mert se önbizalmam, se lelkierőm nincs ezekhez, én vagyok a gyenge, engem fognak eltaposni, tudom, és a legegyszerűbb hibát és fogást találni rajtam, mert rengeteg lehetőséget nyújtok ezzel az elkúrt életemmel.

Ááá..

Ma vezettem azon az úton, ahol hétfőn még sikoltoztam. Őszintén szólva nem mentem gyorsan, mert nem éreztem biztosan, hogy be tudok venni egy-két kanyart, és egyszer majdnem baj is lett, de végül megmaradtunk.

Szarrá fagytam egy hegy belsejében, de előtte még egy hatalmas gépen körbeutaztuk, kirázta belőlem a szuszt is.

Láttam katonai temetőt, ahol egy magyar fiú neve is fel volt írva az egyik sírköre. Legtöbbjük tizennyolc éves volt, harminc még egyikük se; a háború utolsó napjaiban estek el, sokan ismeretlenül nyugszanak ott. A háború utolsó napjaiban estek el. Ahogy azok a szintén magyar zsidók is, akiknek emlékművét is véletlenül fedeztük fel. 

De a legjobb az egészben, hogy holnap utazunk haza, hozzánk, és látom a családomat, meg a többi macskát, és a kutyánkat. :)

Ha csak pár óránk van rá, mit nézzünk meg Budapesten? Egyikünk sosem járt ott, a másik csak kórházban. 

Van valami ötletetek?

Szép lassan rendeződnek a dolgok. Szerencsére a ház elég nagy, babáknak van hol aludni (rajtam!), ügyesen kifigyelik, hol a kutya, és az alapján közlekednek.

Tegnap elkísértem kapcsolatunk kedvesebb felét az ügyféllátogatására. Hétfő-kedden még dolgozik, így szabadságon is van, meg nem is. Ezekre az utakra mindig bérelnek neki egy autót, mert a sajátjával nem mehet, inkább csinálnak maguknak plusz költségeket, ki érti ezt.

Olvastam az autóban míg végzett, nem tartott túl sokáig. Az odaút elég izgalmas volt, mert a hegyek között autóztunk, olyan kanyarokban, amit ő tud ugyan kezelni, hiszen itt nőtt fel, neki ez teljesen rendben van ellentétben velem, az alföldi lánnyal, aki apró sikolyokat hallatott, és teljes erővel kapaszkodott az ajtóba. 

Imádom az osztrák tájat, mindig tátott szájjal nézelődök, ha itt vagyunk. Ezután ellátogattunk Steyr-ba, ahol ismét sok gyönyörűséget láttunk, de olyan meleg volt, hogy topra kellett vetkőznöm és így is szétfolytam. Nem hittem, hogy ez még megtörténik ebben az évben. Este néztem is a tükörben, hogy megint megkapott kicsit a nap.

Hazafelé vezettem én is kb. háromnegyed órát. Csakhogy az utóbbi időben én csak automatát vezettem, így nem volt olyan egyszerű visszaállni a váltásra. De ha már egy húszezer eurós kocsi van nálunk,  ezt a lehetőséget nem fogom kihagyni. Autópályán nem is volt semmi baj, de mikor a városba értünk, elkezdtem balf*kodni. Kicsi utak, sok kanyar, lejtők, hegyek, addig szerencsétlenkedtem, míg öt percre a háztól orbitálisan lefulladtam. Kézifék be, ki a kocsiból, cseréljünk. Majd fel robbantam mérgemben. Saját magamra voltam dühös, és így persze megint azt hiszem, hogy mégsem tanultam meg vezetni. Én ilyen hirtelen, hisztis picsa vagyok, de őt nem szoktam bántani, csak puffogok. Közlekedek mindenféle, alagutakban probléma nélkül, útépítés itt, forgalomkorlátozás ott, de egy kis utca hegymenetben már meghaladja a képességeimet. 

Most várom haza, hamarosan jönnie kell. Azt  mondta a mai út még durvább lesz, mint a tegnapi. Csak remélni tudom, hogy a nagy örömben, amit ez a típusú vezetés okoz neki, még vigyáz magára.  

Megérkeztünk, mindenki túlélte.

Vezettem kb. 450 kilométert, nagyjából gond nélkül. 

A kölykök eléggé besokkolódtak, nem használták az almot, de a hálót is békén hagyták, a nyitott ketrecajtó se hatotta meg őket, alig jöttek ki. A fiú aludt pár órát az autó oldalában egy lyukban (fogalmam sincs mi az, de egy macska belefér), de enni se evett. A lányba pár falatot sikerült beleerőltetni.

Ideértünk, megint sokkot  kaptak, kutya. Egy óriás, ha ugat, én is megrezzenek. Nagyon kedves, és hálás minden simogatásért, de a macskuszoknak nem mondhatom, h cirógassátok meg azt a hatalmas fekete valamit, amitől rettegtek.

Az emeleten vannak a szobánkban legtöbbször, néha lemerészkednek, belebotlanak a kutyába, vagy az egyik macskába a háromból, és visszamenekülnek. 

Remélem megnyugszanak hamarosan, mert nagyon rossz érzés félni látni őket.

A pasi helyett egy fiú jött, valószínű idősebb volt, mint aminek tűnt (20-21), alig kérdezett valamit, kipróbált pár dolgot, szétszerelte a tévét, valamit kicserélt, és megjavult. Végre!

Megint feleslegesen paráztam, de ez nem jelenti azt, hogy a következő alkalommal nem fogok.

*

A bőröndök már készen vannak, a háló még felszerelésre vár a kocsiban, a ketrecet lehoztam a padlásról, a kölykök elég gyanakodva figyelték, és nem ültek bele, mint eddig mindig. Szerintem tudják,  mi következik holnap.

Már ettől elfáradtam. Tiszta ideg vagyok a holnapi naptól, főleg a gyerekek és a vezetés miatt. 

A lány macsekkal épp datolyát eszünk, míg a fiú visszajátssza az összes egeret a hűtő alá, amiket 5 perccel ezelőtt szedtem ki. Imádom őket, mondtam már?

Itt üldögélek teljesen kényelmesen, ahelyett, hogy mint az őrült takarítanék, mert jönnek a húgáék este. Egy éjszakát maradnak csak szerencsére, de akkor se ártana rendet vágni, hogy legyen hova tenni a matracot, amin alszanak. 

Jó, hogy időnként jön valaki, legalább kitakarítok rendesen, nemcsak egyszer ezt, egyszer azt, ezért mindig csak részeredmény van. Lusta dög vagyok, valljuk be.

Szombaton indulunk, addig még van pár elintéznivaló apróság: beszerelni a hálót a kocsiba, hogy a gyerekek mögöttünk kicsit szabadabban közlekedhessenek, de ránk se ugorjanak vezetés közben. Kissé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, mert az még oké, hogy kijöhetnek a ketrecből az úton, és alhatnak a bőröndökön mondjuk, de nem hiszem, hogy ne akarnának szó szerint velünk lenni. De nem veszem el az ötletgazda örömét. 

A ketrec egyébként 25 kilós kutyáknak van kitalálva, de a kölykök akkorát nőttek január óta - akkor utaztak utoljára, - hogy kétlem, elég hely lenne még kettejüknek alomtálcával, tányérral. Ezért úgy gondoltuk nyitva hagyjuk az ajtót, kijöhetnek, de a hozzánk vezető utat "behálózzuk".

Rémálmom: Én vezetek, és a két macska a hálóra felkapaszkodva ordít a fülembe, hogy oda akarnak jönni hozzánk.

*

Elromlott a tévénk, legalábbis az egyik; még élt a 3 éves garancia, ezért kapcsolatunk optimista fele írt a gyártónak a problémáról. Péntekre jelentette be magát a szerelő. CSAK én leszek ekkor itthon. Ha azt akarja, hogy mi legyünk a hibásak, amiért nem működik a készülék, szerintem meg fogja tudni oldani. Nem fogom érteni mit akar, és ha ránk veri a hibát, az ellen nem tudom megvédeni magunkat..

A baj egyébként annyi, hogy nem tudjuk bekapcsolni. Áram ki-be, és néha a 40. alkalom körül néha mégis bekapcsolt, vagy akkor se. Kíváncsi leszek.

Péntek 11-15 óra között jön, mondhatni a legalkalmasabb időben, mert nem készülődnék az útra, nem pakolnék épp bőröndökbe, á nem. Remélem az utolsó órában jön, addig meg itt malmozhatok, este meg majd kapkodhatok.

Ma ettem életemben először dönert. Itt Németországban mondjuk nem tudom, hogy kerülhettem el eddig, hiszem majd' minden sarkon lehet kapni.

Ja igen, ettem, megint. :/ 

Az éves kártyadíjam a tavalyi 2.100 helyett 3.600 lett. Hm..

Nincs kedvem semmihez. Felkelni, enni, hajat mosni, bármit kezdeni a lakással, megmozdulni, hogy ne legyek ilyen undorítóan kövér. 

Fekszek, sokáig alszok, későig fenn vagyok, a szokásos tünetek; bár határozottan jobb, mint a múlt heti fél egyes, fél kettes kelések.

Olvasok pár oldalt, nézek pár részt valamiből, keresek valamit németül, kiírok egy-két szót, amivel többet nem is foglalkozok. Berúgtam a tananyagot a könyvespolc alá, két napja van ott; már késő, elküldtem a jelentkezést.

Kesergek magamban, néha hangosan is, hogy mindent elrontok, tegyek valamit, mert így fog leperegni az életem; keresek valamit amit két pofára bezabálok, még undorítóbbnak érzem magam. 

Előveszek egy listát, sok van, most épp az utazósat; újraolvasom, aggódok egy sort, hogy nem tudunk mindent elintézni, vagy mindenkivel beszélni, ahogy elterveztem. 6 nap az semmi. Gondolatban újabb dolgokat húzok ki a listáról, amit nem kellene megvennem, mert minek, csak a pénz megy el vele. Nem kell nagy dolgokra gondolni, könyvek pl.

Ha van még időm, mielőtt összedobok valami ehetőt vacsorára, elgondolkodom, tovább szidom magam, milyen nőietlen is vagyok, hogy se öltözni, se sminkelni nem tudok, igénytelen vagyok, kívül-belül.

Legszívesebben elbújnék. A világtól már sikerült, de magam elől nem tudok. 

Ma elkerekeztem félórányira. Majd összecsuklottam, mikor leszálltam a bicikliről. Na ki a puhány? :D

De nagyon élveztem, már nem félek egyáltalán. Egyszerűen ott megyek, ahol van kerékpárút, és kész. 

Hétvégén elég sokat vezettem is a városban ide-oda, egyszer az eső is szakadni kezdett, de olyan erősen, hogy alig láttam. Épp a belvároson mentünk keresztül, enyhén szólva erős forgalomban, de megmaradtunk. Azt nem mondom, h milyen jól megy, de már sokkal jobb érzés, és mintha már nem lennék annyira bizonytalan. 

Jövő héten szombaton hazautazunk. Autóval, és én is vezetni fogok. Először 1000 km. Később jön a többi. Jujj!

Mit csináltok a hajatokkal, hogy szép legyen?

Az enyém tök gyorsan zsírosodik, nem áll sehogy, törik. Megcsinálom (már azt amit szoktam, meg ami még megy, az is minimum másfél óra, mármint a semmi eredményhez is ennyi idő kell nekem..), eltelik kb. két óra, aztán begöndörödik a fülem mögött a tincs, elkezdi b.. a nyakam, idegesít, ide-oda pakolgatom, végén összekötöm. 

Tele vagyok két oldalt hülye kis kunkori gyerek hajakkal, amivel idiótának nézek ki, ha kiáll.

Ja, undi korpás is. Már egy csomó sampont kipróbáltam, festés után nagyjából két hétig jobb egy kicsit.

Az sem segít, hogy egyáltalán nem tudok bánni a saját hajammal, nem tudom beszárítani, vagy frizurát készíteni. Olyan, mintha egy rakás fos lenne a fejemen, ami egyfolytában zsíros. Ráadásul utálok hajat mosni, mert tudom, hogy pár óra és ugyanolyan fos lesz az egész mint én. De azért szoktam, átlagban 5 naponta, de ezt persze igénytelen összekötözött csonkkal a fejemen töltöm, mindenképp gáz.

Amit Annunciata utál magán, avagy miért nem vagyok igazi nő című teleregény első részét olvashattátok. 

(Az egész onnan jött, hogy mennem kéne hajat mosni, mert megyünk grillezni (k. erős szél van, meg vagy 16°, időnként esik is!!!), és kéne egy fej, ha már sminkelni se szoktam..)

A nyárnak hivatalosan is vége: esik, fázom, és zokni van rajtam. :(

Megmaradtam!!! Sikerült! :)

Amikor félig hasalok a konyhakövön, és a szedőkanállal kapargatom ki a hűtő alól a játékegereket..

:D

Ő az

Ma este egyedül kell vezetnem. Sokat, messzire, autópályán is. A gondolatra már összeugrott a gyomrom. Drukkoljatok!

A laptopom már másodszor kapcsol ki egy óra alatt. Ez már mondhatni rendszeres az utóbbi időben. Naponta, kétnaponta megtörténik. Aggódom.