Szakad az eső, és hideg van meg sötét is. El kellene vonszolnom magam egy egy boltig, elfogyott a mézem, és nagyon úgy érzem, legalább még egy hétig tömnöm kell magamba.

Még pislogni is fáj.

Nagyon rosszul esik, hogy az idő hirtelen észrevette: október van, és azonnal úgy is viselkedik, hogy még a héten november lesz, minden értelemben. 

Vasárnap volt a utolsó túra az oldtimerrel. Elküldtük téli álmot aludni, és a következő 6 hónapban nem kell róla sokat hallanom. (Itt be lehet jelenteni az autót egy félévre is.)

A biztonság kedvéért két kulcsot is vittünk, de most senki nem csinált hülyeséget, viszont betegen jöttem haza. Ezt úgy kell elképzelni, hogy beültem hazafelé a kocsiba azzal, hogy fáj a torkom, a következő percben már égtek a szemeim, fájt minden csontom. Hazaértünk, még egy pulcsi, fűtés be (most már nem volt indokom, miért ne kapcsoljuk még be), takaró, kanapé, tea, méz. Az ágyba már vacogva mentem, persze be is lázasodtam.

12 órát aludtam, a lázat sikerült is kiizzadni, de a torokfájás a mai napig nem múlik. Antibiotikumom nincs (nem is szívesen veszek be), a mézem épp elfogyott, a köptetőt nem találom a szótárban. Vannak bajok. Sajnos, ha megbetegszek, és nem jutok köptetőhöz, elég gyorsan fulladni is kezdek, és a tegnap éjszaka azzal telt, hogy állandóan fel kellett ülnöm, mert alig kaptam levegőt. 

De ettől függetlenül sikerült azt álmodnom, hogy terhes vagyok, majd Manuel Neuer (most szakított, az álmaim alkalmazkodnak a valósághoz, látjuk, ugye?) új csaja is, bár azt nem tudom a kettő ugyanabban az álomban volt-e. El is menekültünk egy szállodába az edzésről, amiért mindenki nagyon haragudott, de ő magasról tett rá, velem akart lenni. Cuki volt, és nagy.

Ennek nem tudom, van-e ahhoz köze, hogy ma este látni fogom, ugyanis így betegen meccsre megyek (tegnap is voltam, Dortmund!!!), nagyon okosan, de annyira örültünk, hogy láthatjuk az ország két legjobb csapatát, ez  betegség meg most jött. Értelemszerűen nem fogom kihagyni, csak nem igazán javulok, és a tegnap esti fagyoskodás se segített sokat. A mai sem fog, gondolom. És nem, nem tudok úgy felöltözni, hogy ne fázzak egy stadionban. Eddig legalábbis még nem sikerült.

A gyönyörű, barackszínű, vizsgázós outfithez szánt blúzomat, amit ráadásul kézzel mostam ki, belefújta a szél az erkély egyik pocsolyájába. Ja, mert esik is. Kezdhettem elölről.

Legalább szép ruhában megyek. Azt hiszem most megvan az érzés, és nem menekülök el. 

*

Ma este koncertre megyünk. Még soha nem voltunk ilyen helyen, fel sem merült. Él bennem a gyanú, hogy csak azért akarja, mert osztrák a zenekar. :D

Kreisky. Ismeri valaki? 

Egyáltalán nem vagyok koncertes. Utoljára talán 7 éve voltam, vagy még több. Egy régi bunkerből alakították ki egyébként a helyet, és a neve Übel & Gefährlich. Remélem egyik se lesz. :D

Mit vegyek fel egyáltalán? Nem akarok túlöltözni, de táskát mindenképp vinnem kell pl. Mi van, ha vékonyan öltözök, ha megdöglök a melegtől, ha nem tudom letenni még a kabátomat se? 

Így szórakozok én. Egyből szorongani kezdtem. :/

Ma valami megmagyarázhatatlan okból össze-vissza szédültem, ezért nem mentünk autózni, pedig tervben volt. Mondtam neki, hogy elindulhatunk, majd lesz valahogy, de nem akarta. Szerintem ő se bánta, mert ezen a héten ügyeletes, tegnap és ma is dolgozott, a telefon is csörög időnként (eddig csak nappal, nem ez a jellemző), elfáradt, na.

Főztem egy (tényleg!)jó levest, lefeküdtünk aludni. Én csak fetrengtem, de elmúlt végül a fejgörcsöm. Délután már nem akart nekiindulni, ma itthon játszott a Hsv, ez egyet jelent a dugóval. Elég közel lakunk a stadionhoz, az építkezés se fejeződött még be, egy óra alatt lehet ki se jutunk az autópályára. 

Tegnap este viccesen még megbeszéltük, hogy mind a ketten viszünk egy-egy kocsikulcsot magunkkal. Ha ma ejtettük volna meg a múltheti utat, bajban lennénk, mert országosan sztrájkolnak a vasutasok, és az S-bahn (vasárnapi megmentőnk) is oda tartozik. Egész hétvégén nyomják, ezzel magukra is haragították az egyik legnagyobb embercsoportot ebben az országban: a futballszurkolókat. 

Apropó sztrájk! A Lufthansa pilóták is kedvet kaptak, holnap kezdik. Csütörtökön a Germanwings vette fel a kesztyűt, a munkát meg ugye nem. Ezzel az az egyetlen problémám, hogy velük repülnék, kevesebb, mint egy hónapon múlva. Hm. Remélem addig megkapják, amit akarnak, vagy megegyeznek, akármi; én is csütörtökön repülök, oda és vissza is, ha ez a kedvenc napjuk erre a célra, meg leszek lőve. 

Tegnap volt egy nagyon vicces kis kalandunk. 

Lassan itt az október vége, és lejár az a fél év, amíg használhatjuk az oldtimert. Ezért valaki, aki nem én vagyok, minden alkalmat megragad, illetve  kisebb kirándulásokat is kitalál, csak hogy ezt az autót vezethesse. Az utunk csak Pinnebergig vitt, ebből is látszik, hogy nem a cél a fontos, csak az eszköz. :D

Már hazafelé indultunk, mikor megtörtént a baj. Régi autó, ha lecsukod a a csomagtartót, az zárva is marad, akkor is, ha az ajtók nyitva vannak.

Ha a kulcsot egy automatikus mozdulattal a hátizsákodba teszed, majd rácsukod a csomagtartót, az bizony semmi jót nem jelent. Ellenben nagyon vicces. Nekem. De nem mertem nevetni, mert annyira sajnáltam szegényt, teljesen kétségbe esett, majd dühös is lett.

Szerencsénkre van pótkulcs, de otthon. Újabb mázli, hogy erre jár az az S-Bahn, ami a mi városrészünkön halad keresztül. Igen ám, csak hogy a bérlete is be volt zárva, a pénztárcájával, a jogosítványával, és az összes iratával együtt. 

Becsuktuk az ajtókat, elindultunk. A táskámban volt lakáskulcs és pénz, na meg a most tényleg rendkívül fontos jogosítványom. Mikor odaértünk, épp indult a vonat, a következőig majd félórát kellett volna várni, így nem vettünk jegyet az automatából, csak beugrottunk, és drukkoltunk, nehogy jöjjenek az ellenőrök. Megúsztuk. Hazasétáltunk, bár inkább könnyebb galoppnak nevezném. Annyira ideges volt, alig bírtam tartani a tempót.

Először a kulcsot sem találtuk, de csak meglett végül.

Azt el is felejtettem, hogy a másik kocsi kulcsa is nála volt, mert indulás előtt kivette belőle a gps-t. Csak az az autó jöhetett szóba, amit én (is) szoktam vezetni. Még szerencse, hogy életem szerelme ilyen kis autób..i, és van egy kalappal. Az is lényegesen gyorsította a megoldást, hogy rávett a jogosítvány megszerzésére. 

Itt el is érkeztünk ahhoz a részhez, amikor a szerdai pánikom következtében kijelentett dolgokat "kényszer hatására" visszaszívtam, és vezettem. Oda és vissza is. Városban, autópályán, másik városban, majd újra. Visszaérve már nem mertem két kocsi közé beállni, minden hely tele volt, de mentségemre szóljon, hogy ő is az én segítségemmel oldotta ezt meg.

Este jót nevettem, most már hangosan. Az ő mosolya még nem volt őszinte, kell neki még pár nap. :)

Három napig egyedül vagyok. :( 

Na jó, persze a kölykök itt vannak. Kompenzálásként csináltam magamnak lencsefőzeléket, ami nagyon jó lett (nem szokásom ezt érezni a saját főztömmel kapcsolatban..), cserébe leégettem a nyelvem nagy részét.

A szokásos vasárnap esti, családi skype-beszélgetést áttettük mára, és anyuval nyomtuk vagy két és fél órán keresztül, bár ehhez Tesóm is kell, a szüleim nem tudják kezelni a számítógépet. Megtudtam, hogy anya olyannyira meg van győzve a decemberi látogatásukról, hogy kijelentette, mindenképp jön, apu nem is kell hozzá. :)

Egyelőre nem tudja, mikor megyek pontosan haza, azt sem, hogy kétszer, az okát végképp nem ismeri. Erről még nem akarok beszélni. Úgy tervezem: a második hazaút után elhozom magammal, valószínű repülünk. :D Visszafelé viszont vonatoznia kellene, de akkor első osztályra veszek jegyet neki, ott kevesebben vannak, és kényelmesebben tud ülni a rossz hátával, derekával. Bár a 14 óra így sem lesz kevesebb.

Az a gond ezzel, hogy nem beszél másik nyelvet, és nem merem csak úgy otthagyni a repülőtéren két órával indulás előtt, egyedül. Értem én, hogy biztonsági okokból nem lehet bemenni, ha nem repül az ember, de ez nekünk nagyon nem jó így.

Meglátjuk.

El akarok utazni Stockholmba, meg Prágába, meg akkor már Amszterdamba is. Most így ezeket. 

Jut eszembe Prágán már tizenkétszer átutaztam, sőt a főpályaudvaron több órát is töltöttem, ha összeszámolom, de ugye az nem az igazi.

Azt is meg szeretném még osztani, ha már itt vagyok, hogy eddig azt hiszem, csak egyszer ittam tequilát, egészen tegnapig. Ezért kellett ma is. De ettől valahogy nem jön a pörgős jóérzés, csak nehéz a fejem, és nagyon meleg van. :)

A németek meg itt kapnak ki épp a szemem előtt. Ez mi ez, de komolyan? Értem én, hogy be kell építeni az új embereket, de ááá. Legalább a magyar egy pont megvan. 

Tegnap megvolt életem első blogtalálkozója egy kellemes, "kantinos" evés-ivás és hatalmas beszélgetés formájában. :)

Köszönöm Ede, hogy végighallgattál! :)  

Olvasom ezt a könyvet (lásd. jobb felső sarok), és úgy éreztem, tennem kell valami (nekem) bátor dolgot, és beülök az autóba, elvezetek végre egyedül valahová, anélkül, hogy mellettem ülne, vagy őt követném, és utána majd büszke leszek egy egészet parányit, és rövid időre elmúlik ez az utálat és lenézés saját magam iránt.

Megerősítő élményt akartam, hogy ne fetrengjek egyfolytában a saját pocsolyámban, amit az állandó szorongásból, ismétlődő sikertelenségből, és az önbizalom teljes hiányából öntöttem össze. Próbálkozom, hogy segítsek magamon, de legtöbbször annyira rettegek, hogy meg se merem próbálni.

Fél 11-kor lementem megnézni, állnak-e előttem és mögöttem. Igen, nem merek egyedül kiállni. És igen, a jogosítványom holnap lesz 7 hónapos. Két autóhely is szabad volt, de észrevettem, hogy a telefonomat otthon hagytam, így visszamentem a lakásba. Több mint két óra kellett ahhoz, hogy megint vissza merjek menni. 

Elindultam, sikerrel kikanyarodtam ott, ahol egyik oldalon se lehet kilátni. Tudtam melyik sávon haladjak az építkezés miatt. Egy kiugró autóra még jól is reagáltam. De! Megérkeztem a parkolóházba. Az első szinten nem volt hely, mentem két kört is, az alsó szintről előugró autóval összeütköztem volna, ha rajtam múlik. Már minden tagom remegett. Olyan ideges voltam, hogy el se tudom mondani. Éreztem, ahogy az idegszálak már teljesen beálltak a hátamban és a derekamban. Lüktetett a fejem. Egy szinttel lejjebb mentem, ahol végre volt hely, de olyan idióta voltam, hogy az első szabad helyre be akartam állni, persze rosszul sikerült, ide-oda szerencsétlenkedtem. Egy oszlop, és egy másik autó közé kellett volna. A legszörnyűbb vezetési órán éreztem magam újra, leszámítva, hogy senki se volt ott, hogy segítsen rajtam. Láttam a visszapillantóban, hogy két ember is nézi mit művelek. Minden mozdulatnál csak közelebb kerültem a mellettem lévőhöz. 

Egyszerűen pánikrohamot kaptam. Kiugrottam a kocsiból, egy teljes kerékkel voltam túl a vonalon, de ki tudtam szállni. Teljesen ferdén parkoltam. Térerő nem volt a mélygarázsban. Majdnem szó szerint futottam felfelé. Menekültem, ahogy mindig is teszem, csak elérjek oda, ahol biztonságban vagyok. Rettegtem, hogy utolér a másik kocsi vezetője, vagy mittudomén'.

Felhívtam az egyetlent, akit lehetett. Alig tudtam elmondani mi van, elfelejtettem németül is. Ezt már megfigyeltem, ha ilyen állapotba kerülök, magyarul is nehezen szólalok meg, nemhogy még egy másik nyelven. Ott akartam hagyni a kocsit, hogy ő majd elhozza. Nem emlékszem miket mondott, csak arra, hogy oldjam meg amit csináltam, mert ő biztos nem fogja megtenni helyettem.

Bementem a bankba, elintéztem amit akartam, alig találtam bele a kártyával az automatába, a lábaim is annyira remegtek, épp csak tudtam járni.

Aztán mégis visszamentem, és nagy szerencsémre, valaki más megoldotta az én problémámat: két autó is kiállt mellőlem, sőt az előttem lévő sorból is. Gyorsan bepattantam és begurultam az első sor két autója közé.

Olyan nevetségesnek éreztem ezt az egészet, hogy próbálom egy kicsit kipofozni a szánalmas önbecsülésemet, és ehelyett, csak még rosszabb lesz. A fejgörcsöm a nap hátralévő részére megmaradt, és most úgy érzem, többet nem merek kocsiba ülni, egyedül biztosan nem. Maradok a jó kis biztonságos autópályánál (nem!).

Megrendeltük a jegyeimet az első útra.  November 13.-án utazok haza, 20.-án vissza. Meglépek egy szintet, mert eddig még nem adtam fel csomagot, remélem megoldom ezt is. Illetve Ferihegyről még nem repültem, hátha nem tévedek el.

Van még több, mint egy hónapom tanulni is, meglátjuk mit hozok ki ebből. 

*

Holnapra van egy feladatom magamnak. El kell vezetnem egyedül valahova. Még kitalálok egy célt, de ezt meg kell most tennem. Van jogosítványom, tudok vezetni, de mégse az igazi, ha mindig kíséretre és utasításokra van szükségem. Ha nem írok többet, akkor valami nem jött össze.

Jelentkeztem két vizsgára. A reményt még mindig nem adtam fel, hogy össze tudom szedni magam, és megszabadulok végre. Beadtam egy kérelmet, hogy az első vizsgára az utolsó napra osszanak be, így megúsznám egy hazaúttal, mert az eredeti beosztás szerint egy hónap van a két időpont között. 

Ennyi idő túl sok otthon a kis családom nélkül, ráadásul Tesóm elfoglalta az ún. szobámat, és beköltözött. Ezt meg is értem, hiszen a házunk nagyon kicsi, de tanulni se lehet, mert a csukott ajtó korábban se jelentett sokat, de most ott fogok aludni, ahol eddig ő, az pedig egy átjáró. Megígértem neki, hogy nyugodtan ott maradhat, cserébe ha hazalátogatunk a duplaágyon alhatunk. 

Erre tegnap kapom az elutasító levelet. Sajnos nem engedélyezhetik. Hogy az a ....

Abban maradtunk, hogy inkább hazautazok, majd vissza, és megint haza, megint vissza. Az is kérdés, mire jutok az első tárggyal, de ha otthon kell felkészülnöm a másodikra, miközben nem tudok magamra csukni egy ajtót, az első hét után rám tör a depresszió nélküle, abból  nem lesz pozitív eredmény.

Lehet ennek épp úgy semmi értelme nem lesz, mintha november közepén hazarepülnék, decemberben meg vissza. Jó, hogy ilyen biztos vagyok magamban, nem?

Addig is próbálom rábeszélni a szüleimet, hogy decemberben utazzanak vissza velem együtt. Már jó ideje "könyörgök" nekik, de ez náluk több mint nem egyszerű. Mert jaj így, meg jaj úgy. Nekünk azt nem lehet, sokba kerül stb. Bonyolult, na. Anyunak nagyon is lenne kedve, de apu azonnal rávágta, mikor először felhoztam a témát, hogy nem jó. Majd máskor, valamikor, egyszer, vagyis soha.

Gyakrabban kell(ene) blogolnom. Beválik arra, amire eredetileg kitaláltam. Terápiaként. Nem tudom jól leírni, ha bánt valami, se a mélyen belém vésődött rossz gondolataimat, érzéseimet., sőt szorongásaimat. Ha megpróbálom kiadni magamból, csak erősen sarkított pár sor lesz belőle, mint az előző poszt is. De mégis segít, kicsivel jobb, ha rendszeresen írogatok. Nem tudom, mi az igaz: írok, ha jó, vagy jobb, ha írok, ami kétségtelen, hogy használ.

Nem ez az egyetlen dolog, ami jót tesz nekem. Sokszor ismerem a megoldást, mégis az ellenkezőjét teszem, vagy leggyakrabban semmit. Súlyos gondok vannak a gondolkodásommal, a hozzáállásommal, sokszor érzem úgy, hogy abba kellene hagyni ezt az egészet, úgy ahogy van. Minden okom megvan rá, hogy boldog legyek, egy-két nap a maximum, amikor jól érzem magam, nem akarok eltűnni a föld színéről, vagy elfutni, haza -vagy visszautazni. Komolyan nem értem magamat. Nálam egyszerűen valami nagyon el van rontva odabent. Fejben is, a testem defektjeiről már ne is beszéljek. Évek óta nem tudok segíteni magamon. Erőlködök, próbálkozom..

Mielőtt kérdezitek már voltam orvosnál, csak még több baj lett belőle. Minden mindennel összefügg, gyógyszerek, végül újra ugyanoda érkezek meg. 

*

Megkérdeztem akar-e gyereket. 

Azt válaszolta örülne neki természetesen, ha "véletlenül" úgy alakulna, de nem érzi azt, hogy most kifejezetten vágyna erre, mert szereti a jelenlegi életünket, és az a kötöttség, amit a két kölykünk jelent, épp elég. Jó érzés, hogy eltűnhetünk egy-egy napra, és ezt meg is tesszük hétvégenként.

Megkönnyebbültem. Van még 1-2 boldog évem vele, mielőtt tényleg rájön, hogy gyereket akar, és ezzel együtt arra is, én ezt nem tudom megadni. 

A holnap itt nemzeti ünnep, ezért ismét nekivágunk Dániának, de csak erre a napra, és csak Legolandig visz az út. Azt se tudtam, hogy ilyen van, de valaki(!) meg akarja nézni, szóval felkelek 5-kor, hogy a négy napra lezárt kereszteződés miatt kerülő úton lehetőleg dugó nélkül elérjük az autópályát. 

Ez 5 percre lenne innen, de így lesz vagy 20. Nem mintha ott nem lenne tele minden útépítéssel. Azt még nem kérdeztem, de gondolom nem azzal a kocsival megyünk, amit én is tudok vezetni, és mivel 3-3,5 óra az út, viszek könyvet.

Mondtam már, hogy utálom a sportautókat? Szinte belefekszem, összenyomódik a hasam, alig látok ki, olyan érzésem van, mintha a földön ülnék, ááá. Vezetni ezeket meg végképp nincs kedvem. Viszek könyvet, mondom én.