Szegény macskák ma kétszer is sokkolódtak. Egyszer, mikor jöttek ajtót szerelni, és ők beszorultak a mellette lévő hálóba, gondolom későn kapcsoltak, hogy itt most mi lesz, de aztán a fúrás-faragás ráébresztette őket, ebből ma már nem lesz biztonságos búvóhely a kanapé alatt. 

Másfél órát eltartott bőven, a végére a fiú már nagyon bátor volt, és átszaladt hozzám, mikor nem ment a fúrószörny.

A második parájuk nem újdonság, porszívóztam. Remélem vigasztalja őket, hogy csak az előszobában háromszor rázott meg. Megcsináltam még utána a hálót is, de úgy fogtam mint aki utálja, megyek is tovább, de ezt feltétlenül el kellett panaszolnom.

Fb. ismerőseim level 213.

Srác lekedveli ezt: Az az igazi pasi, aki az egyszerű lányokban látja meg a tökéletest, és nem kell neki dekoltázs és egy kiló smink, hogy ezt észrevegye...

Görgetek tovább, de minek. Ugyanez a srác rányomott egy tetsziket a Nyali Fali (!!!!) oldal képecskéjére, ami egy seggel a kamerába pucsító lányt ábrázol. 

Tény, hogy a dekoltázsát tényleg nem mutatta meg. És fő a következetesség is, ugye.

Ma annyira de nagyon jó napom volt. :)

A hétvége egészen jól alakult. Barátaink írtak szombat délután, akarunk-e egy kicsit grillezni a szabadban, majd náluk iszogatni és játszani. (Ezt a srácot M apja szidta mint a bokrot esküvő után, mert nem ment oda hozzá gratulálni. Értitek, neki nem gratulált a mi esküvőnkön. :D) Felbuzdulva a már 5 napja tartó nyáron, ujjatlanban mentem, nem kellett volna mert a park elhelyezkedése miatt jól megfújt a szél, a folyó partján is voltunk, vártam már az indulást, majd szétfagytam. 

A legjobb, hogy biciklivel mentünk, ilyet együtt még sose csináltunk, legalábbis nem ennyire messzire, és annyira nagyon jó volt. Hazafelé már S-Bahnnal kombináltuk, mert egy kicsit be voltunk csicsentve, és M olyan állapotban biciklizve veszélyesnek érezte magát. Én elvoltam, engem inkább a lépcsőn fel-és levonszolás, meg a biciklistől S-Bahnon imbolygás rázott meg. Tekerni jó, még úgy is, hogy mindenféle baja van a biciklimnek, a szerelőnél még szorosabbra húzták a féket, így mindig nyikorog, ha forgatom a kormányt, és baromira idegesít, hogy nyikk-nyikk. Negyed 3 körül értünk haza éjszaka. :) Másnap reggel 7-re ment, nem volt teljesen magánál szegény.

Apropó "tekerés" :D, valamiért az elmúlt bő hétben annyit szexeltünk, mint másfél  vagy két hónap alatt kb. Ezt most nem tudom mire vélni, talán a napfény, és a mininyaralás hatása...

Jaj, és még az odaúton a biciklizés során találtam egy könyvet, még fóliában. M szerint már elém vetik magukat, mert olyannál akarnak lenni, aki szereti őket. :D

***

Reggel kivittem M-et az állomásra, a repülőtérről inkább lemondott, mert szerinte gps nélkül nem találok vissza, ezen besértődhettem volna, de valószínűleg igaza van. 4 órakor 2,5-3 óra alvás után a szemeimet forgatni is fájt; nagyon nehezen alszom el mindig, a helyzet csak rosszabb, ha tudom, korán kell kelnem, akkor még úgyse sikerül. Saját bevallásom szerint is ügyes voltam, kiparkoltam a mélygarázsból, suhantam oda, suhantam vissza, visszaparkoltam a mélygarázsba, beparkoltam a másik kocsi mellé, elég szűken vagyunk, megdicsértem magam, nem szokásom, felrohantam, még épp csak 5 óra múlt, hogy akkor alszok. Mint mondtam nagyon rossz elalvó vagyok, nem is ment, egy óra próbálkozás után inkább feladtam, felkeltem, és azóta mindenfélét csinálok. 

El is öntött valami fura energia. Ez nálam mindig csak egy futó kaland, érzem is, hogy már túlpörögtem, nagyon fent vagyok, ez gyorsan átfordulhat, és ott találhatom magam a legmélyebb veremben. Igyekszem tartani magam azért, néha sikerül is.

Azt se tudom, mihez fogjak a lakásban: takarítsak, pakoljak, tanuljak a sulira, vagy olaszt, vagy németet, menjek el itthonról, szortírozzak? Nem vagyok valami jó az időbeosztásban, a legritkábban csinálom meg amit elhatározok, általában elkezdek valamit pakolni, vagy takarítani, és ami útközben eszembe jut, a végén ott kötök ki, amire nem is gondoltam.

Kerestem mindenféle klassz IR receptet, be is vásároltunk vagy 5-6 féléhez, így egy jó ideig tudok olyat főzni, amit ennem kell.  A mai menü: gombás-mascarponés tészta.

Írtam még egy hosszú, összefoglalónak szánt bejegyzést a szülőkről, de lehet túl durva lett, inkább betettem piszkozatba. Nem szeretek embereket szidni, és ez már annak tűnt, de valahol le kell vezetni a frusztrációmat. 

A nyár úgy döntött mégis megérkezik ide is, és hetek óta először fény van, napsütés, nem eső és szürkeség. Rövidnadrágban és trikóban ülök éppen, ilyen se volt még ebben az évben. 

Tegnap kirámoltam a spájzot, egy ideje már csak bedobálok, az a raktáram is, és néha már komolyan küzdenem kellett, hogy megtaláljam, amit kerestem. Közben bekapcsoltam tesómat skype-on, anyukám is befutott a végére, macskák is körülöttünk vackoltak be, egyből nem éreztem magam se egyedül, se haszontalannak. 

Azt mondtam már, hogy imádok listákat írni? M kérdezi is mindig, hogy na és kész van már a lista? Írtam is egy listát, mit akarok megcsinálni a lakásban, melyik szekrényt átpakolni mit hova stb. Egyet már ki is húztam róla. :)

M ügyeletes a héten, ezért dolgozott ma is, holnap is fog délig. Hazajött, eldőlt ebéd nélkül, és nagyon elaludt, mert már egészen éhes vagyok. Elvileg megyünk valamerre, de idáig mindig eljutunk, csak ritkán realizáljuk, és maradunk itthon, pedig most az egyszer tényleg ki akarok menni.

Bármi, amit most csinálhatnék zajjal jár, nem akarom felébreszteni, ezért leültem és megírtam ezt a roppant fontos bejegyzést. :D

Tegnap végül egy teljes órát itthon töltött, mielőtt üzleti vacsorázni indult, ahonnan fél 2-kor tért haza seggrészegen, egy nagy félelmével, miszerint a finn úton az ügyfelekkel majd szaunáznia kell meztelenül. :D

A két harmincat nem régen elhagyó srác hazament, míg a többi negyvenes vége ötvenes eleje (ők épp svédek) továbbment  kurvázni egy olyan utcába ahol kurvázhatnak bizonyos szolgáltatásokat is igénybe vehetnek (ha akarnak, a keresztül sétálásra is gondolhattak nem mondom; oda a nőknek tilos bemenni, de hogy a lányok hol járnak be, azt nem tudom, a cselédlépcsőn?) A skandináv eladójuk azt mondta innen átveszi. Azért örülök, hogy nem úgy végződött ez is, ahogy a fogyókúráink szoktak, mikor üzleti úton van. "A többiek is mentek a McDonald's/Burger King-be, én se akartam kimaradni, nekem is ennem kellett."

***

Ma megérkezett egy csomag, gyanítom, hogy apa barátféléjéhez tartozik. Így már csak a húg küldeményét kell előkerítenem, arról meg papír jött, hogy hozzuk el. Mindig itthon vagyok, kivéve ha csomag jön. Természetesen M nevére érkezett, vihetem magammal az útlevelét, hátha a satufejű postássrác kiadja, ha már legutóbb nem volt hajlandó, mert most figyelj, nem vettem fel M nevét, úgy nem adja ki. Jól van, kapjad csak be te is. 

Most csak annyit remélek legalább nem nehéz, és el tudom hozni biciklivel, mert a barát csomagját alig bírtam bevonszolni az ajtón. 

***

Megint ez a nem csituló düh, amit csokival próbálok lenyugtatni. 

Fekszünk pénteken a strandolós napon a homokban a pokrócon, élvezzük a napsütést, hogy együtt vagyunk, hogy először csinálunk közösen ilyet, én olvasok, beszélgetünk, és csak úgy egyszerűen jó. Majd berreg a telefon, összerezzenünk, rossz érzésünk van, mi az már megint?

Azt hiszem már leírtam az esküvős beszámolókor, hogy minden elvárásunkat felül teljesítették M szülei a magyar esküvőn. Jól viselkedtek, nem álltak elő fura kérésekkel, nem hoztak kellemetlen helyzetbe, bár az is tény, nem tudom mit lehetett volna még jobban megszervezni nekik, vagy még jobban a kedvükre tenni. Ekkor kialakult bennem egy furcsa nyugalomérzet, azt hittem minden megváltozott, hogy ez most már mindig így lesz.

Július elején felhívja az apja. Szigorúan munkaidőben, délelőtt. Ők jönni akarnak majd valamikor. Jó, gyertek. M mondta neki, hogy szervezni akar magának egy osztrák ügyféllátogatós hetet, amit pénteken egy repülős nappal zárna le (majd figyeljetek mi lett az egészből), szombaton majd visszautazik, így csak egy nap szabijába kerül. Megint 2-3 újabb hívás, de mikor, és hogy és hány nap, és a szokásos vallató kérdéshalom, M se tud ilyenkor semmit, minden az ügyfelek, eladók, felvásárlók (mikor kivel találkozik épp) visszaigazolásaitól függ. 

Pár nappal később én kapok egy üzenetet: a szüleim kérdezzenek utána éjszakázhatnak-e abban a házban, ahol az esküvőkor a barátaim aludtak. Ők meg akarják látogatni a családomat, megint (!! ott se vagyok, ki fordít?), és kutyával (megint!) természetesen. M itt kínjában felröhögött, hogy megint kezdődik elölről az egész, csak nem hittem, hogy nyugi lesz? Apja találkozott pár új emberrel, és ilyenkor azonnal az a kérdés, mit tehetne érte/értük az új ismerős.

Válaszoltam neki szépen megfogalmazva, adtam is meg nem is, segítettem is meg nem is. M szerint ügyes vagyok az ilyenekben. ;)

Azt hiszem két nap telt el talán, újabb telefon M-nek (gondolom már nem kell hozzátennem, de jó, ha nem felejtitek el, délelőtt, munkaidőben - soha, de soha nem hív minket este, amikor M is otthon van, erre van a meló, nem?) ide hozzánk is kutyával akarnak jönni, és M szerezzen nekik szállást olyan helyen, ahol nem kell lépcsőznie a kutyának, mert nem hajlandó felmenni rajta. Csak ezért nem jönnek hozzánk aludni!!!!!  Nem azért, mert már 2 ember, 2 macska is épp eléggé zsúfoltan van (kicsi a lakás..), de ha idejön még 2 ember, akik nem kicsik, 5 bőrönddel, és egy kisebb póni méretű kutyával, szó szerint nem tudunk megmozdulni. Sőt a kutya meg se tud fordulni az előszobában, csak mondom. Sőt a többi szobában se.. De nem ez az ok. És akkor a szerencsétlen macskákra még ki se tértem. De mondom tovább, mert nem is ez a lényeg. M kérdezze meg a titkárnőt (az apja egyszer találkozott vele, összefutottak a városban, tudja a nevét ennyi, értitek, őt kérdezze meg M), náluk lehetnek-e, vagy ismer-e valakit. Majd tőlünk tovább mennek a tengerhez, szigorúan oda, ahol már egyszer voltak, de szállást nem foglalnak, majd ha már itt vannak. Ez a legjobb módszer egy utószezonra, biztosan minden tárva-nyitva és üresen áll, hogy ők kutyástól ott töltsék az éjszakát, jut eszembe szigorúan lépcső nélkül. 

M keresse, kérdezze meg, kérdezze meg, kérdezze meg és intézze a szállást nekik, itt a városban, ami tele van mindenféle hotellel, motellel, bármivel, de az nem jó. Nekik egy ház kell, valakinél szoba stb. Aztán kikötöttek a barátainknál. Még egy új ismerős, akivel az esküvőkön találkoztak, kérdezze meg őt. (Ott már van egy kutya, és egy macska, a csajszi épp teherbe készül esni, vagy már sikerült is, nem tudni, pont ez hiányzik nekik) M nagy nehezen, pironkodva megkérdezte. A mi pofánkról ég le a bőr, tényleg. A srác a feleségével megbeszélte, és igent mondtak, gondolom nem szívesen, de ők is épp úgy a sarokba szorultak, mint mi. Egy találkozás ezzel a családdal nem marad következmények nélkül, ahogy M mondta, nem lehet csak úgy odamenni, és vacsorázni, beszélgetni, utána jön csak a feketeleves, megvizsgálják mit tehetsz értük, és nem szégyenlősek.

A kellemetlen nem fejezi ki eléggé az egész szart, amibe  már megint nyakig benne vagyunk. M szerint az apja kompenzál, amiért ilyen óriási kutyát szerzett, a korábbi egészen kis takaros tacskókeverék volt, csak felvetted, és kész, ha arról volt szó, de az apa szerint őt kinevették azzal a kicsivel, bezzeg most, mindenki fél, mikor meglátja, és ez nagy elégedettséggel tölti el. Wtf?! Na igen, azóta nekünk is új problémáink lettek, mert tudod a kutya, és minden akörül forog, és mi szopjuk meg, hogy finoman fejezzem ki magam.

Közben összeállt M üzleti útja, pár újabb telefon, és jön a következő sokk. Ezután lenne ez a nagyszerű itt tartózkodás, lecsaptak az alkalomra, majd együtt visszajöhetnek. M már sírásra görbülő szájjal: ő azon a szombaton nyugodtan haza akart vonatozni hozzám, közben megírná a protokollt stb. Ebből most már nem lesz semmi, sőt a tervezett vasárnapi program a szomszéd sráccal is éles fordulatot vett, valami autós szar, apja is menni akar természetesen. Már előre találgatunk, vajon a szomszéd sráccal mit akar majd elintéztetni... A család egy furgonnal jön, van jó sok hely, ennek mondjuk egy jó nagy részét a kutya foglalja el meg anya, így gondolta M hozzanak 10 paletta Radlert, itt nem lehet kapni, és a barátunk, akinél végül a szülők alszanak, nagyon szereti, ez egy kis kompenzáció lehetne a sok kellemetlenségért, amiről még fogalmuk sincs, ráadásul a mi készletünk is teljesen kifogyott. 

Erre apa teljes felháborodással, hogy az túl sok, nem lesz hely, mert  a kutya, és M is ott van, meg az ő nagy bőröndje, és 10 paletta túl sok. 3 napig dühöngött ezen M, hogy lehet az, hogy neki minden baromságot meg kell tennie, kellemetlen helyzetekbe kerül, leég a képéről a bőr, az apja egyetlen barátszerűségének rendszeresen szállítunk különböző italokat, amit elvileg csak Németországban lehet kapni, nem baj, hogy ők csak 2 órára vannak a határtól, mi vigyük le innen azzal a jelszóval, amennyi csak befér a kocsiba. Arra is volt már példa, hogy az indulásunk előtti nap szólt, vigyünk megint, nincs közel az a hely, ahol ezeket venni szoktuk, csak úgy mondom. A következő hívások során minden alkalommal nyomatékosította M, igen, 10 paletta kell, a szokásos reakciót kapta. Ezért még hallgatni fogja, bezzeg ezt meg azt azért nem tudtuk magunkkal hozni, mert te meg a nagy bőröndöd, és a 10 palettád. Azt hiszem csodálatos útja lesz.

Látjátok mi lesz egy repülőnapból? 

Azt hinnétek itt vége is van az egésznek, de nem, csak most jön a java. 

Ilyenkor megnövekszik a hozzánk küldött csomagok száma, egy már úton van az egyik húgától. Nem is tudom mi az ok, kevesebb a postaköltség, vagy csak itt lehet kapni, és ők nem tudnak pont anélkül élni stb stb. Mindegy is. Ez  még nem is zavarna, mert nem várja el M-től, hogy tuszkolja be a repülőútra bepakolt bőröndjébe, az is elég, ha majd az anyjáék magukkal viszik.

Térjünk vissza a péntekre, amikor berreg a telefon. A közös WhatsApp csoport jelez, a férjezett húg posztolt egy képet egy kutyáról, azzal a felirattal, hogy új jövevény a családban. Családnévként M neve szerepelt, nem a húg új neve, amit tüntető örömmel hord, mégis szinte mindig otthon van, holott Fülöpkével elméletileg Hollandiában élnek, Hágában pontosabban. Nem is ez a lényeg, hanem a döbbent arcunk, ahogy csak lassan esik le, hogy basszus, ezek szereztek még egy kutyát. Még egyet, pedig az az egy is legalább hármat kitesz, méretileg és problémaként is, plusz már van három macska is. Még mindig döbbenten kérdezem M-től, ezek szerint nem csak hogy kutyával jönnek, hanem egyenesen két (!!!) kutyával valaki nyakára, akivel egyszer találkoztak?  Ő még mindig nem hitte el, pár kérdést azért gyorsan feltett, mekkora, hány éves, honnan jött. Azt kihagyta, hogy de a mi a faszért???  És ez most honnan jött?

Nem telt el a kérdésem után 15 perc, ír az apja nem a közösbe, hogy M informálja a barátját, két kutyával mennek, és ez így probléma-e. Hát baszd meg, nem, nem az, hogy már megint lesül a képünkről a bőr, és egy ilyet nem kérdez meg az ember csak úgy, hanem majd személyesen. Próbálta M érzékeltetni, hogy ez azért komoly, már csak hétfőn tudja megbeszélni személyesen(!!!), de szerintem ezen csak úgy átugrott apóskám, mert utána semmit se reagált.  

Na innentől kicsit odalett a feeling. :( Ültünk a homokban, és dúltunk-fúltunk tehetetlen dühünkben. 

M felvetette, hogy az új kutya, aki kisebb testű, jöhetne hozzánk esetleg, ezt apjának is írta, de ő nem reagált erre. Eljött a tegnap, barát sarokba szorítva, és szerencsétlen csak annyit tudott kinyögni, hogy ha az állatok megértik egymást, igen, 3 kutya egyszerre, egy annyira nem is nagy, de kétszintes lakásban, abból kettő fiú, ráadásul a saját kutyájuk elég fura, mióta magukhoz vették a srác húgának macskáját is, a macska nem megy a felső szintre, a kutya az alsóra, ki nem állhatják egymást, a cica abban a szobában lakik, ami lent üresen áll (nem régen lettek készen egyáltalán a munkálatokkal), ott van mindene, kaja, vécé, alvóhely, ez lesz majd a gyerekszoba a nem olyan távoli jövőben. Na és ide lesz elszállásolva M anyja, apja, kutya1, kutya2. Hogy az a szegény macsek hova menekül, nem tudni, felfelé biztosan nem. M szólt apjának a válaszról, ő csak annyit reagált hogy mindkét kutya nagyon szereti az embereket, na igen, de a harmadik van otthon, arról valahogy elfelejtkezik. 

Szombaton egy sms ébresztett minket, a drága ismerőse, tudjátok az üdítős, küld hozzánk egy csomagot is. Jól van, baszd meg, küldjél még te is csomagot. 

Egyelőre itt tartunk, lehet kihagytam valamit, szerintem ennyi is elég lesz belőle. Ami biztos, M elrepül hétfő kora reggel, ott lesz egy hétig, szombaton jönnek vissza, anya, apa, kutya1, kutya2, M, M nagy bőröndje és a többi, és a többi...

Itt görcsölök minden apró szaron, mi lesz ha a kutyákat nem lehet összeereszteni? Ahogy ismerem az utazási szokásaikat, jó, ha este 10-kor ideérnek (rajtunk mindig számon kéri az apja, miért indulunk olyan későn, miért nem hajnali 5kor, de hogy ők se tudtak ideérni még egyszer se 22 óra előtt, az is biztos!), akkor kiteszik M cuccait, esetleg egy kutyát? El kell őket kísérni, mert apa úgyse talál oda egyedül, bármit is magyarázott neki M, sose arra fordult, sose azt az utat választja, nem ott tankol (mikor hozzánk utaztak az esküvőre, el nem tévedtek, de azonkívül  volt minden, M egyetlen tanácsát se fogadta meg). Tehát este 10kor indulunk tovább szegény barátainkhoz, akik még nem sejtik mi vár rájuk.. elég messze laknak tőlünk, jó pár városrésszel odébb; rosszabb esetben nem lehet otthagyni a kutyákat.. vagy csak egyet. Jön hozzánk? Mindenki jön hozzánk? És éjfélkor arra ébred az egész lépcsőházunk, ahogy hárman próbáljuk a nagy kutyát feltolni a második emeletre? Anya természetesen már fent ül kényelmesen a kanapén, ahogy mindig, csomagot se hord fel. Hol lesznek napokig a macskáink, rettegnek a szekrény tetején? 

Nem hiszem el, hogy ilyenekre csak én gondolok. Akkor a vasárnap! Autós szar. Apa, M, szomszéd srác egész nap élvezkednek a városparkban az autókon, azt értem. De addig hol van anya és a két kutya? Vagy úgy végződik az egész, hogy fel-alá sétálgathatok két kutyával a városban? Vagy mi lesz? Nem tudok kutyával bánni, szeretgetni őket, meg sétálni velük, és irányítani őket, nem ugyanaz, pláne ha az egyik majdnem akkora mint én. Anyáról tudni kell, hogy hatalmas állatvédő, de az apja foglalkozik a kutyával. Ő sétál vele meg minden. Anya meg ül a kanapén és ugráltatja, mert ő okos. Ezért van bennem egy halovány gondolat, hogy nincs ez megtervezve, és csak én gondolok bármire is. Tudom, nekem van időm ilyesmire.

Azt mondták, á csak két éjszakát maradnak. Na, hiszem, ha látom, eddig még egyszer se sikerült  betartani amit mondtak, meg ha szombat éjszaka érkeznek, vasárnap egész nap autózgatnak, mikor lesz szállás foglalva?  Tartok tőle, ez az egész számomra fog nagyon rosszul végződni, és olyan dolgokat kell majd tegyek választás híján, amikről nem én döntöttem.

Nehéz nem M-et hibáztatni, hogy mi a faszért kellett neki hazamenni azért a szar repülőnapért, mert nem tudom értjük-e, de azzal kezdődött az egész, ő indította be az agymenés lavinát. 

Tarthatott volna egész héten a hatása ennek a jó kis miniszabinak, de ez lett belőle, megint. Miért nem örülhetünk csak úgy egyszerűen, de jó, meglátogatnak M szülei, itt vannak 3-4 napot, és ennyi. De velük mindig ez van, ez a kínlódás, amikor jönnek a hülye ötleteik, amik mindig számunkra végződnek kellemetlen következményekkel. Úgy szeretnék egyszer örülni nekik. Tényleg, őszintén mondom. 

Abba már bele se merek gondolni, hogy karácsonykor is el akarják ezt játszani megint? Nem tervezünk hazamenni, és azt szeretnénk, ha ők se jönnének ide, hanem ketten tölthetnénk, mint egy család. Arról nem is beszélve, hogy a barátaink tényleg benne vannak a gyerekkészítésben, tehát, lehet nem hiányozna nekik megint egy ilyen, mert ha egyszer ezt így lejátszották, ugyanazt akarják majd újra, de addigra biztos vagyok benne, már úton lesz a baba.

Vagy velünk van a baj? Mi nem vagyunk elég lazák? Mire leírtam ezt görcsbe is ugrott a gyomrom, remek két hét lesz. Hány izgi hír érkezik még, vagy hány csomag? Ki tudja. 

Mondtam M-nek, ha jót akar magának bármilyen infót megtud, azonnal ossza meg, mert ha az arcomba nyomnak egy csomó szart, anélkül hogy tudnék róla előtte, nem állok jót magamért.

Villámgyorsan térek vissza abba a jó mélyre ásott lyukba, ahonnan épp csak kikeveredtem a mininyaralás előtti napon. 

Túldramatizálom? 

Ma este M ügyfelekkel vacsorázik. Hazajön, inget cserél, elmegy, majd hazajön éjfél, fél 1 körül. Beesik az ágyba, ennyi. A héten ügyeletes, éjszaka felébreszthetik, ilyenkor rosszul alszik, hazaér, eszik, alszik, ébren van 1-1,5 órát, dolgozik szombaton és vasárnap is, majd hétfő reggel elrepül. Egy hét után jön vissza, de ezt már fent is írtam. És ne forduljak be. 

Jövő héten Ede megment egy kicsit. Itt mondom, várlak, mint a Messiást. 

Ha valaki erre jár, ne tartsa magában!

Tegnap este hazatértünk, és azt kell mondjam, nagyon megérte ez a 3,5 nap. Rengeteget sétáltunk, megnéztük amihez kedvünk volt, (túlságosan is) jókat ettünk, finom borokat ittunk, egyszer sört is, de az is finom volt. Bordeaux óta kicsit rákaptunk a borra, és már azt is tudjuk, vizet kell inni hozzá a hatás elkerülésére. Az egyik étteremben ráadásul olyan kiszolgálásban részesültünk, hogy már zavarban is voltunk tőle. 

A hotelszobára egy szavunk se lehet, de ezt már írtam, és tényleg nem is jut eszembe semmi, amibe beleköthetnék, még a zuhanykabinba is belefértünk ketten, ilyen se volt még. Beszélgettünk, strandoltunk, ültünk a strandkosárban jó sokat, feküdtünk előtte a pokrócon, olvastam, kicsit belementünk a tengerbe, de én csak combig bírtam, nagyon hideg volt, és egyébként is fázós vagyok, a pólóm levételéig már nem jutottam el. M is gondolkozott egy darabig, de csak ledobta a felsőjét, és úszkált egy kicsit. 

Minigolfoztunk, minden nap térdig felgyűrt nadrágban mászkáltunk a homokban és a vízben. Megnéztük a mókusmentő állomást, sebesült állatkák laknak ott, akik már nem tudnának a természetben élni a maradandó sérülésük miatt. Én nem láttam rajtuk semmit, szaladgáltak, ettek, szotyiztak :D, nem tűntek boldogtalannak. M egész idő alatt nem tudott napirendre térni afelett, hogy a város címerállata is a mókus. Annyira nem volt meleg, de az esőt megúsztuk, bármit is mondott előtte az app. 

Fogalmam sincs mit csinálok itt, de biztosan jó volt. 

Egyetlen egy dolog zavarta meg az együtt töltött időt, de ez egy külön posztot érdemel, egy nagyon hosszút.

Mindketten egyetértettünk, ide még jövünk. Miniszabira is, meg egy-egy napra; nincs messze, és nincs nagy tömeg se, ráadásul sok az egészen kicsi gyerek és a kutya, mi szeretjük az ilyesmit. :D Babák nyomulnak a kis lábaikkal a homokban, még épp tudnak járni, de cipelik a kis vödrüket, meg a lapátkáikat, meg kell őket zabálni. :D

Vasárnap este ráadásul tanúi voltunk egy lánykérésnek is. Épp búcsúzásképpen álltunk a vízben, egyszer csak látom, hogy a hosszú stég végében nagy az ölelkezés. Majd a fiú letérdel, nekünk tátva maradt a szánk, a lány a szívéhez kapja a kezét, gyanús, hogy igent mondott. Mi bekönnyeztünk, szerintem ők is. Ölelés ott, ölelés itt. :) 

Meg is érkeztünk közben. A szobánk nagyon szép, szavam se lehet. A fürdőszobát egy az egyben elfogadnám a jövőbeni házunkba olyan igényesen néz ki, még hajszárító (az eddigiekben ez nem volt, nekem újdonság), és sminktükör is van, a másik oldalán azt is megnézhettem milyen brutál csúnya az arcom. Nem kellett volna. Kell egy ilyen tükör otthonra, majd nyomkodok. 

M ágynak dőlt, ahogy felértünk, mi így nyaralunk, én meg elhoztam a laptopomat, mondjam tovább? Mondjuk ezzel nem tettem rosszat, mert a telefonom nem akarja a netet igazán elkapni, szórakozik már egy ideje.

Azért remélem még nem esik az eső, és kijutunk még ma a szobából is. Én szívem szerint bicikliznék. Holnapra megegyeztünk egy kis strandolásban, nem mondhatjátok, hogy nem próbálkozom. Lányfürdőnaci és tankini, ezek takarnak a legtöbbet, a tengerbe nem biztos, hogy belemegyek. Azt mondtam, hogy nem is tudok úszni? De nem csak ezért idegenkedem tőle, fertőzések, mik úszkálnak ott, és egyéb hasonló gondolatok.. Mentségemre legyen szólva, hogy sosem voltunk az a strandoló család, vagy nyaraló, vagy bárhova elmenő.. életemben nem láttam még a Balatont se; én később nem akartam ilyen helyekre menni a külsőm miatt, és itt is vagyunk. Holnap úgy megyek strandra, mint aki még soha nem volt.  :D

"Legrosszabb" esetben olvasok egy ilyenben:

Meg vagyunk őrülve ezekért, kell egy ilyen a házunkba, majd egyszer.

Gondoltam mutatok pár képet azokról, akikkel a legtöbb időt töltöm, azt döntse el mindenki, hogy ez mennyire jó vagy rossz. Azt kell mondjam a gyerekeinkként szeretjük őket, embergyerek híján még mondhatok ilyet, azt hiszem. Ez viszont azzal is jár, hogy nagy valószínűséggel korábban halnak meg mint én, és ha csak eszembe jut, történik velük valami, már teljesen kész vagyok. Azonnal leszedek fb. falról mindent, amiben állatkínzásról, vagy hasonlóról írnak, tiltottam is már ilyeneket le, mert értem, hogy ő jót akar, de én meg teljesen kiborulok minden posztjától, elsírom magam, és újra meg újra eszembe jut. A kisgyerekekről szóló ilyen hírekkel ugyanez a helyzet.  :(

Az önkéntes munka jó ötlet, és gondolkozom is rajta, de az állatmenhely épp az ilyenek miatt teljesen kizárva. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetekből megmentett, szomorú állatokat lássak. M-mel beszélgetünk róla, hogy jó lenne egy kutyus is, és hogy menhelyről kellene akkor, de mind a ketten ugyanilyen kis vajszívűek vagyunk, ő is egyből mondta, h odamenni a szomorú állatok közé, és válasszál egyet, nehéz. Ez persze nagyon messze van, ebbe a lakásba biztosan nem jöhet, pénzünk még sokáig nem lesz elég a házra, így várunk. Házzal, kutyával, gyerekkel, mindennel. 

Jól elszaladtam és el is tértem a témától, mennyire látszik, hogy beszélni akarok?

Így nézett ki a két kis bogyó három évvel ezelőtt:

Azt hiszem az volt az első és utolsó alkalom, hogy bebújtak oda, számukra a kaparófa ezen része teljesen haszontalan.

Most meg már ekkorák:

Ha rendelünk valamit, és megérkezik, még épp bontom, de már félig benne ülnek. Ezt épp babzsákfotellé alakították.

Menne még magasabbra is, de már nem tud. :D Igen, autók, autók mindenhol. 

Ma kijöhettek velem az erkélyre teregetni, feltettem őket, és mondtam maradjanak ott. Sütött rájuk a nap, lengette a bundájukat a szokatlanul lágy szél, imádták. Szerencsére nem jött semmi madárka enni, különben vége lett volna az idillnek. Mikor szóltam, hogy induljunk, bementek. Nem hiszem, hogy ezt így még egyszer sikerül. :D

Az esküvői ruhám alsószoknyájának zsákjában, mit is mondhatnék.

Csak a lány alszik ilyen pózokban, annyira kemény élete van, de tényleg. 

Minden állatkának két ilyen gazdit kívánok, mint mi vagyunk. M is úgy babusgatja őket, mintha kisbabák lennének, ők meg cserébe imádják, lógnak rajta, meg összevesznek ki ül az ölébe. :D Ahhoz képest, hogy ő eredetileg nem is szereti a macskákat(a családja macskái elég furák/furák voltak, kicsit gonoszak, és karmolnak meg minden, félek simogatni. én! macskát!), és mint kiderült, csak miattam lett ez a kettő, egész jó, nem? Ezt mindig elmondja, nem is gondolta volna, hogy ilyen cicusok is vannak. Kicsit kutyák is ők, elénk jönnek, futkároznak körülöttünk, ha hazaérünk, elénk fekszenek, hogy simogassuk meg a hasukat, és hasonlók.

Eléggé nehezen tűrik ha itt hagyjuk őket, nem is volt rá túl sokszor példa, az is benne van, hogy nem nagyon tudjuk kire hagyni, a szomszéd néni enyhén szólva se volt lelkes.. de most ez a srác úgy tűnik nem csinál ügyet belőle. Mondtam is M-nek ajánljon fel bármilyen jövőbeni segítséget neki, ha már ilyen segítőkész.

Tegnap este M csacsirészegen állított haza a szomszéd fiútól, azt mondta ő mindent megtett a macskákért, a bőröndjét természetesen én pakoltam be, ő meg vigyorgott, majd eldőlt, és elaludt. Engem mondjuk nem nagyon zavar becsiccsentve, mert nagyon cuki részeg. 

Igen, lassan jobban leszek.

Ma M elvonszolt kiállításra. Azt tudni kell, hogy ha ő valahova menni akar, akkor addig mondogatja, míg már szétidegel vele, és feladom. Engem nem érdekel (autós témák általában), de mivel nincs más választásom, megyünk. Ez a mai mondjuk érdekelt volna, de nem ma. Kérdezi van-e kedvem, mondom nincs. Délelőtt még esett, így reménykedtem, hogy megúszom és nem kell kimenni, mert minden porcikám tiltakozott. Az utóbbi pár hétben bajom van a kimenéssel (is). Ehhez képest, elkezd készülődni, fogat, most, felöltözik, bejön, és néz. Ilyenkor majd felrobbanok, nem szólok, csak belül gyűlik, hogy már megint az van, amit ő akar, rám erőlteti, hogy kimenjek, emberekkel lökdöstessem magam buszon, metrón, ami a legrosszabb a múzeumban is, mert hétvégén persze tömve van.

Persze a végén tehetetlenségemben felöltöztem, menjünk akkor. Gombostűnyi ilyenkor a gyomrom, sírni tudnék, mert nem akarok menni. Tudom, tudom teljesen abnormális. Legalább nem esett, még az hiányzott volna. Szegény Manet nem ezt érdemelte tőlem, de még az életét elolvastam, közben mindig elém állt valaki (németül elég lassan olvasok, idő kell), lökdöstek. A termeken gyorsan keresztül mentem, épp csak ránéztem a képekre, nem voltam képes befogadni semmit. Majd leszakadt a derekam (ez is, hogy mitől, én a cipőre gyanakszom, a sportcipőm már túlságosan lapos lett, pedig még betétet is tettem bele, épp az ilyenek kivédésére), mentem, mentem, nagy nehezen találtam egy helyet, és azt vettem észre, hogy már kb. negyed órája nézek magam elé, és cikáznak a gondolatok a fejemben, olyan rohadt egyedül tudok lenni néha, és ott is ezt éreztem, hogy teljesen elvesztem, és egyedül vagyok a világon, és legszívesebben kiszaladtam volna belőle. Kimentem és leültem a bejáratnál, egy idő után M is előkerült (különböző ritmusban szoktuk végigjárni a kiállításokat, néha visszamegyünk egymáshoz, néha lemaradunk, ez nem újdonság), kérdezi, h most meg mi bajom van már egész héten. Mi lenne, mélyen vagyok megint, és néz rám, mintha nem is ismerne, és nem tudná, hogy ez szokott lenni, komolyan nem is értem, úgy tűnik ő se engem. :(

Újonnan nyitották meg hosszas renoválás után, ő még nem látta az egészet, menni akart egy kört bent is. Megmutattam neki pár kedvencemet, éreztem, hogy egy nagyon kicsit már megnyílnék. 

Anita Rée - Selbstbildnis (1929)

Végzünk ott, és közli, hogy akkor megyünk a másik helyre is, amit meg akar nézni, itt megint eldurran az agyam, nem szólok, minek. Órák óta nem ettem, a vércukrom leesve, a vérnyomásom az egekben, mindenem fáj, valamiért nagyon rossz kint lenni, embereket kerülgetni, menni. Ez van. 160 CH diétát kellene tartanom egyébként. Addig egyszer ettem, szóval.. de ez nem az ő hibája, amúgy sem bírok az egésszel. 

A másik kiállítás meg egy legókiállítás volt. 

Volt még egy csomó hasonló, mint a Mona Lisa, vagy a Dávid szobor, Szfinx ilyenek. 

Oké a műalkotások legóból nem néztek ki rosszul, de az egész sokba került, és azért viszonylag keveset mutattak, ebben egyet is értettünk, nem csak az én hisztim. Cserébe jó messze volt egymástól a két hely, és elutaztunk egy csomó időt. Ez egy mesterségesen létrehozott városrész, ezért arra nem nagyon jártak emberek, a metrómegállóhoz kellett a szokásosnál kicsit többet sétálni, az egész jó volt, pedig továbbra is rettenetesen fáj a derekam kétoldalt minden lépésnél. 

M elhúzott miután hazaértünk a szomszéd sráchoz, akit elvileg megkér, hogy míg mininyaralunk, etesse meg a macskákat. Egyszer már megtette, és egész lelkes volt, sőt a kölkök is utána, nem hiszem, hogy gond lenne vele. Mondjuk több mint 3 órája ott van, biztos élvezi, hogy valaki értelmessel is beszélhet ma. Holnap elutazik két napra, csomagolnia kéne, de a végén úgyis én fogok..

Közben meg olyan düh van bennem, és agresszív vagyok, - mindezt magamban, nem kell aggódni -, és fel tudnék robbanni. Összefoglalva szar lenni. Majd jobb lesz, majd jobb lesz, majd jobb lesz. De ez csak vihar egy pohár vízben, és a lét elviselhetetlen könnyűsége, másoknak igazi problémái vannak, tudom én. 

***

Ez ma legalább vicces volt:

Az állandó "és szegény cicák nem szomorúak ott fent a második emeleten?" kérdésre ezentúl csak felmutatom ezt a képet. 

Alszik a szekrény tetején: bőrönd, ágynemű, macska, aki annyira kényelmetlenül érzi magát, hogy észre se vette, és becsúszott álmában a paplan és a párna közé. Ő a lány, és ilyen pózokban, hasonló helyeken nyomja. A fiú az olyan helyeket kedveli, ahová bevackol egész napra, mint a szennyeskosár, szekrény aljában egy doboz, papírszemetes stb. Igen, mindent szabad, majdnem. :)

Annyira jól telt az este, hallgattunk nagyokat. Olvastam blogot (köszi M.Gray, egyszerűen nem bírom abbahagyni), ő meg az újságját, jövő héten leszünk három hónapos házasok, így megy ez hosszabb idő után, nem? Fel se merül, hogy kitegyük itthonról a lábunkat. Nem is szoktuk. Szar idő van mindig, most még nagyon hideg is ráadásul. Ezen a nyáron egyszer voltam zokni nélkül. Egyszer!!  Élünk mint két dagadék, akiknek fáj megmozdulni, és lassúak, és álmosak, csak enni akarnak, meg a kanapén ülni, fúj.

Csak bennem dúlnak viharok, amiből ő semmit se érzékel, és a szokásos bamba, gondolkodásmentes rutinjával létezik mellettem. De tényleg, csak akkor tűnik fel neki valami, ha nem szólok hozzá, és majd felrobbanok a dühtől, és a sok visszatartott, felgyülemlett frusztráció egyszerre ömlik ki belőlem. Kifejteni akkor se bírom neki, kitör belőlem pár mondat, ő nem érti. A legutóbbi reakció: azért mert csak ezüst lett még nem rajtam kéne levezetned. Ki a fasz beszélt erről?! Úristen, hogy ennyire kevés gondolata legyen, nem hiszem el. Ne legyél már ennyire egyszerű, basszus. 

De ez van, ez már így marad, örökre. A pap összekötötte a kezünket, kimondtuk a szavakat, I take you as my husband, eskü lett a vége, hogy ez így marad. Közben meg nem is mondhatok rá rosszat, mert nem ver meg, megengedi, hogy könyvet vegyek, mi akarhatok még. 

Nem érti amit mondok, nem tudom a nyelvi különbségek okozzák-e, vagyis, hogy nem beszélek elég jól, de sokszor mond valamit: azt mondtad, hogy ez meg az. Ilyet rohadtul nem mondta, ezt már megint honnan vetted? Ennyire nem számít ami kijön a számon, de tényleg. Nem figyel, leszarja? 

***

Most ellentmondok a fentieknek, de csütörtökön megyünk a tengerhez. Megnéztem, természetesen jó hideg lesz, vagyis épp felmelegszik arra a 4 napra, még akár 24° is lehet. Talán levehetem a pulcsimat. M meg bele akar menni a tengerbe.. mármint félmeztelenül.. az emberek közé.. hogy lássák.. 

Azt hiszem rájöttetek, hogy én soha nem strandolok, nincs bikinim, fürdőruhám, és még együtt se voltunk sehol. Úszni se tudok, bár az csak a kisebb baj. Engem úgy neveltek, hogy mindig az a fontos, ki kövér, ki sovány, nálunk a családban mindig ez a téma, nem tehetek róla, meglátok egy embert, és az az első gondolatom, kövér, vagy sovány. Egész éltemben azt hallgattam, kövér vagy, most fogytál, felszedtél megint pár kilót ugye, és tetszőleges továbbiak. Na most, akik így néznek ki, mint mi, nem kéne, hogy kimenjenek, és fürdőruhára vetkőzzenek mások előtt. 

Nem csak óvatosan utaltam rá, hogy szerintem nem kéne mutogatnia magát, tovább nem fejtettem, ki, mert ő egy olyan családban nőtt fel, ahol anya akkora mint egy bálna (szerinte a gyerekszülések, szerintem meg a zabálásai, meg amiket eszik, meg amikor azokat eszi..), de ő csinosnak vallja magát, drága ruhákat, cipőket, ékszereket vesz, és "csodáltatja magát" a családdal. 

Nekem ez több, mint fura. Én azt tanultam, aki kövér, takarja el magát. Én ehhez is tartom magam, van amiben jó gyerek vagyok. (Nyilván egy életen át szenvedek ezektől a beidegződésektől, és az esetleges gyerekemet eltiltani tervezem az édességektől inkább,vagy a helyesebb talán a nem szoktatom rá, az én számból a fogadd el magad nem lenne túl hiteles.) Az hogy embereknek teljesen természetes, hogy strandolnak, bikinit húznak, napoznak, számomra egyszerűen elképzelhetetlen. Akkor is feszengek, ha fel kell öltözni valahova, egy esküvőre legutóbb, borzasztó kellemetlenül éreztem magam, utálok ilyenkor fényképezkedni, mert tudom, hogy nagydarab vagyok, mindegy mi van rajtam, hogy áll a hajam, a sminkem.

Szóval nem tudom, hogy lesz ez, mert magamat, és M-et is kínosnak érezném a strandon. Ez nagyon szemétnek hangzik, tudom. Gondolom a megoldás az lesz, hogy esik az eső, így a városban kóborlás (főleg azt tervezzük) is elmarad, vagy majd esernyővel nyomjuk. Szexelünk a hotelban (ez se megy, szóval valószínűtlen),  és/vagy eszünk, ez lesz az. Az megy.

De jó lesz, szeretem a tengerparti strand homokját, és egyszer (!) már mászkáltam benne mezítláb, majd azt csinálom, ha az eső hagyja.  

Ahogy most kinézek, talán lehetnék súlylökő..

Sokan írjátok, hogy otthon lassan "szeptemberesedik", erre csak azt tudom mondani, itt egyenesen október van, nálam meg "most tél (van és csend és hó és halál"). 

Áprilisban voltam dokinál, aki elrendelte a pajzsmirigy bogyóm óvatos emelését (75-->100mg), de figyelmeztetett, hogy kiakadhatok tőle. Július végére jutottam el oda, hogy tényleg le is cseréljem, és jé, meg is bolondultam. Nem tudom kitalálni, hogy ez most tényleg a gyógyszer hatása, vagy csak a menetrend szerinti következő hullámvölgy alja, mert elmúlt minden, amit várhatok, és a hétköznapokkal sosem bírtam, de itt különösen nehezek. Dühös vagyok, őrjöngök, utóbbit főleg magamban, előbbit ha akarnám, se tudnám elrejteni, mindig látszik rajtam minden, az örökké mosolytalan arcomon. Tényleg, alig van az esküvői képek között is, amin mosolyognék, bár ez családi dolog, a közös képeken jól látszik a különbség a két család között. M-ék pózolnak, mi szégyenkezünk.

Legalább 4 napja nem is ettem meg, az Olimpia kezdete óta sokáig alszok, és sokáig vagyok fenn, ha nagyon későn kelek, már nem szoktam bevenni. Jobban nem lettem, - az orvos szerint gyorsan hat -, így gyanúsan nem is amiatt van az egész, hanem csak a szokásos szar. Tegnap megpróbáltam a beállítom az ébresztőt módszert, ez se jött be túlságosan, mert a háromból kettő versenyt valahogy így se láttam, már emiatt (is) a kanapén aludtam, az se esett jól. Megint el akarok menni, nincs hová. 

A "míg a halál el nem választ" borzasztó súllyal nehezedik a vállamra, nem tudom meddig bírom még, hogy valaki más életét élem. (Ne dolgozzál, fejezd be az egyetemet, tedd le a vizsgákat, ez a kívánságom.) Nem arról volt szó 10 éve, hogy valakinek a háztartásbelije leszek, nem arról volt szó, hogy senki leszek, hogy nem lesz semmim.  Akarattalan és gyenge vagyok, egy rakás szar semmi.

Ne sírjon a szám, mert nekem könnyű. Olyan könnyű a létem, hogy egészen elviselhetetlen. 

Mikor M keres kétségbeesetten nekem egy linket, hogy legalább egy másik nyelven megnézhessem ahogy Szász Emese az első érmünkért küzd. A közszolgálati csatornák közül mindent elérhetek online külföldről is, kivéve az M4-et természetesen.