Egy kis időbe telt rájönnöm, miért van a fiúmacsnak eszméletlen finom parfümillata. A nap nagy részét időnként a szennyeskosárban tölti, ma is így tett, és ha jól sejtem az egyik pólóm volt a párnája. :)

Másnap reggel fél órámba került, míg ki tudtam nyitni a szemem. Nagyon nehezen tudok felkelni, de ez fizikailag fájt. De legalább a Guns dalokkal keltem. :D

Nagy nehezen lemásztunk reggelizni, összevakartuk magunkat, és nem túl korán, de elindultunk Kasselbe, ami elvileg nincs túl messze, a gyakorlatban mégis majdnem két óra, a kisebb baleset, az útépítés, és a nagy forgalom miatti dugók se segítettek. És megint ez a rohadt fülledt idő, ragadok az izzadságtól, és készen vagyok, nagyon. Öreg vagyok és "sportolatlan"..

Kedvem végül is már volt menni M húgához és férjéhez, a kastély miatt csak pár napig morogtam, nagy nehezen odataláltunk, a parkolás már nem ment ennyire egyszerűen, szinte minden hely a környéken az ott lakóknak van lefoglalva.  A lakásuk basszus rohadt nagy, és minden olyan szép, egészen belefájdult a szívem a sok helybe. Fülöpke is otthon volt, mert volt valami gyomor nyavalyája, korántsem volt már olyan idegesítő, mint korábban, de ő nem jött velünk várost nézni. Nem tudom ezért-e, vagy amúgy se volt semmi kedve hozzánk.

Abban maradtunk, hogy csak körbesétáljuk a várost, nem megyünk be sehová, ahhoz nincs elég időnk, inkább csak általános nézelődést rendezünk, meg beszélgetünk, megvacsizunk. Nagyon helyes város, egészen sok szép hely van arra. Kifejezetten jól éreztem magam, jót beszélgettünk, izzadtunk megint mint a ló, de az eső és a vihar itt elmaradt. Az étterem teraszáról csodálatos kilátás nyílt. 7 körül értünk vissza a lakásba, és semmi, de semmi kedvünk nem volt elindulni, majd' fél tízkor nagy nehezen azért csak sikerült, még megcsodáltuk az új autójukat is előtte, én csöndben irigykedtem még egy sort a lakásra. 

Abban maradtunk, ha minden jól megy, meglátogatjuk még őket egy teljes hétvégére. Ez ezért vicces, mert utána kellett néznem a naptárban, mikor érnénk rá egyáltalán: augusztus második felében, addig minden hétvégén van valami, vagy vagyunk valahol. :D

Mire hazaértünk már majdnem 1 óra volt, megadóan tűrtük, hogy a kölykök leszidjanak, csak bedőltünk az ágyba, és újabb 1 órába telt elaludni, nem is értem. Az izgalmak biztosan.

*

Másnap késő délelőtt tudtunk csak kimászni az ágyból, ebben a korban ugye nem is csoda. :D A nap csak arra volt elég, hogy apróságokat intézzünk el, mint hajmosás/festés, pincében krumpliválogatás, mosogatás stb. Különben csak haldokoltunk. 

Vacsorára voltunk hivatalosak a múltkori házasulandókhoz. Ez mindig öröm, mert ők olyan jókedvű emberek, és ránk is átragad, sokat nevetünk. Grilleztünk, ettünk, ittunk rengeteg finom bort, én egy idő után abbahagytam, mert vezettem, kártyáztunk. Játszani mindig szoktunk, társasjátékok, kártya, mikor mi. A fiú nagyon szeret nyerni, mindig vicces, ha nem sikerül neki. :D

Tőlük hajnali 4 órára értünk haza, macskalány pedig úgy döntött, ha kinyitom az ajtót, ő kirohan, mint Zrínyi, és megpróbál oltalmat találni az alattunk lévő lakásban. Minden ajtó egyforma, gondolom közben rájött, hogy ez még se olyan jó ötlet, azt hitte az a miénk, és borzasztóan be akart menni. A kis bolond, de elmartam, akármennyire is tiltakozott. Nagy fekete szemekkel lesett egy ideig, mire felértünk.

*

Másnap 1 órakor sikerült magunkat kivakarni az ágyból, ez már mindennek az alja, vagy a teteje, nézőpont kérdése. Estére jegyünk volt a cirkuszba. :D Én nem mondtam volna, hogy menjünk, de M-nek nagy kedve volt, ez is egy olyan alkalom, amikor miatta csinálok valamit, persze ezekre később nem emlékszik, és azt hiszi csak ő keresi a kedvemet, nem tudom hová vezet ez majd még a későbbiekben.

Brutál kényelmetlen helyeken ültünk, az öreg, elhízott testünk szenvedett rendesen, de a művészek minden tapsot megérdemeltek, mert eszméletlen amit bemutattak. Nagyon szép volt, ötletes meg minden. Őszintén én nem is voltam még cirkuszban, csak egyszer mikor még nagyon kicsi voltam, és a falunk közelében járt egy, apu ölében ültem, gondolhatjátok, nem most volt. Csak arra emlékszem, hogy a bohóc előadásának az volt a poénja, hogy mindig levesz egy ruhadarabot, de mindig van alatta egy másik, - bohócsztriptíz vagy mi? - és én nagyon félek, hogy a végén tényleg meztelen lesz. Már a kis óvodás annunciatanak is voltak ám gondjai... :/

Ez egy elég jónevű cirkusz, annak hogy én nem ismertem nincs jelentősége, itt a mieink nem mondanak semmit, gondolom.  

Hazajöttünk, kidőltünk, néztünk kis sorozatot, majd irány az ágy. M se tudott elaludni meg én se, az persze egyikünknek se jutott eszébe, hogy szexelhetnénk is, mondjuk a négy nap alatt se. Miután ő elszenderedett, én még bámultam a plafont vagy két órán át, ma megint későn keltem, és már el is ment a nap, így megy ez, a rohadt körforgás.

Ha valaminek eljön az ideje, amit már legalább fél éve várok, arra én teljesen logikusan úgy szoktam reagálni, hogy előtte héten már elmegy mindentől a kedvem, befordulok, és már nem is érdekel az egész. Szerencsés esetben ez megfordul mire odaérünk, és minimum örülni tudok neki, persze nem olyan lazán ahogy kéne, de mondjuk valami örülésféle azért van. Jó, nem? :/

Van egy olyan specialitásom is, ha másnap korán kell kelni, mert utazunk valahová, akkor én még 2 órakor forgolódom, vagy 3-kor, vagy 4-kor.. Talán nem kellett volna ekkorra időzíteni a 13 reasons why című sorozat végét, nem zaklatott volna fel annyira amennyire sikerült neki, de természetesen így tettem, ezért az utolsó emlékem:  a 4:15 az órán. M 6-ra állított órát, csörgött, rám nézett, látta a nem szokatlan kómát, és hagyott tovább aludni negyed 9-ig, úgy szeretem ilyenkor, mikor átlátja a helyzetet. Ő is ráhúzott egy kis pluszt, ezért fél 11 is elmúlt mikor rácsuktuk a kölykökre az ajtót, viszlát holnap este. Kaptak jó kis büféreggelit, aminek nagy élvezettel ugrottak neki, nem sejtvén, hogy azt nézik még egy napig. Még beugrottunk Lidlbe, még tankolni, még kocsit mosni (vagy 2 hónapig állt az utcán, épp csak döglött állat nem volt rajta :/), végül nagyjából három órával később, mint ahogy eredetileg terveztük, megindultunk Hannover felé..

... a nyomunkban egy oltári nagynak ígérkező viharral. Haladunk az autópályán, előttünk világos van, de mögöttünk meg tök fekete minden. Aggódtam azért, nehogy betörjön az ablak otthon a kölykökre vagy valami. Olyan fülledt meleg volt a kocsiban, hogy fuldokoltam szinte. Számomra a klíma nem megoldás, mert csak azt a semmi levegőt tartja hűvösebben, de ez nem nagy segítség, ha simán dög meleg van, akkor még igen. Folyt rólam a víz, és ragadtam, fúj, de utálom az ilyet. Ez is nyilván annak a jele volt, hogy a vihar simán jön utánunk. Az időjárás app minden alkalommal mást mondott, és még abban is reménykedtünk, hogy a szabadtéri koncertet megússzuk eső nélkül. 

Kis naivan még terveztünk valamit megnézni a városban, de erre elég gyorsan rájöttünk, nem fog már menni. Egy uzsonna-ebéd-vacsora egyben a közelben még igen. Szó szerint a koncerttel szemközti hotelben szálltunk meg, ez még épp a határban volt, eltartott volna egy ideig bemászni a központba. Ugyan minden nagyon közel volt légvonalban, de ez a gyakorlatban hatalmas kerülőt jelentett. Kóvályogtunk az olvasztó melegben az étterem felé, majd vissza, és tovább a koncert helyszínére. 

Majdnem mindent megtiltottak, csak övtáskát és kozmetikai táskát lehetett bevinni, ezt végül is megoldottuk. A koncertet egy vásárcsarnokokkal körülvett szabad téren rendezték, bazi nagy színpad, 70.000 embert vártak, és az egész betonból volt. Hátránya, hogy már a második előzenekar alatt fájt a lábunk, ami a Killing Joke volt, ha valaki ismeri. Felléptek már itt is, M elcipelt, és meglepő módon tökre tetszett. Egy klubban mondjuk sokkal jobban átjön a feelingjük. Itt jött az első zápor, derékról pulcsi/dzseki le, fejre fel, buli megy tovább, eláztunk, de még semmi nagy durvulás.  Utána dögmeleg vissza. Azt el ne felejtsem elmesélni, két póló is volt rajtunk, mert persze kellett egy Guns-os is, amit ott vettünk meg rettenet drágáér'. Így a három rétegből csak egy ázott meg. 

Itt kicsit kezdett durva lenni, látni nyilván semmit se sikerült, az is nagy szó volt, ha a kivetítőt láttam, utálom, hogy mindenki nagyobb nálam. Grrr! DE! Elkezdtem félni is, mert egyre jobban nyomtak, és elfogyott a levegőm, körbe voltam véve tőlem sokkal nagyobbakkal, levegőtől elzárva, füllesztő hőségben, kis pánikkal, lightos klausztrofóbiával stb.  Tartottam attól is, hogy Axl és Slash épp rájöttek az öltözőben miért is utálták egymást 20 évig, és már ki se jönnek. 

De akkor megérkeztek, és kellett volna még egy kis idő míg élvezni kezdem, alkalmazkodva a helyzethez, ám három dal után jött a szervező, és a viharra hivatkozva, szélben, még csak csöpögő esőben biztonsági okokból elküldött minket három megnyitott csarnokba. Vagyis evakuáltak. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem láttam semmit, csak hátakat, és még csak nem is sejtettük, melyik irányba kellene menni. Sokan meg nem is mozdultak egyáltalán, mert ők kemények, és nem hagyják ott a helyüket, nehogy már.

... és akkor a vihar bejelentkezett, úgy istenigazából. Olyan cseppekben vert minket az eső, hogy szinte fájt a vastag pulcsi, és a két póló ellenére. Hetvenezer ember vándorol nagyon lassan, esélyünk se volt, mert akik elérték, nem mentek beljebb, gondolom abban bíztak, ott kihúzzák, gyorsan vége és visszarohannak a jó helyekre, a koncert pedig megy tovább. Azt hittem ennél durvábban már nem megy, de akkor már látni se lehetett, az eső hatodik (!!!) sebességbe kapcsolt, amikor beértünk végre, mindenem, szó szerint mindenem vizes volt, és csöpögött belőlem a víz, csak úgy egyszerűen. A eső hömpölygött kint, egy része még be is jött utánunk. Pulcsi le, kicsavar, több liter víz kijön, ismételve háromszor-négyszer, a pulcsi még mindig legalább 3-4 kiló. Felső póló is le, azzal ugyanez. Itt voltak elvileg mosdók, viszont semmi se volt nyitva, eltelt vagy fél óra is mire jött valaki és kinyitotta, bent nyilván nem volt kézszárító, mert minek. Két órán keresztül kódorogtunk ott, vizesen, nem tudva mi lesz. Már azt kívántuk, csak mehetnénk haza. 

Nagyon féltem, hogy tüdőgyulladást kapok, az asztmám miatt annak általában kórház a vége, és ott már tíz éve nem jártam, nem volt túl sok kedvem hozzá megint. Közben vihar megy, vihar jön, esik, nem esik, de infó semmi.

Kereken két órával később halljuk, hogy ez egy gitár basszus, a színpadról, mindenki rohan kifelé, mert háromnegyed 11 előtt kicsivel ezek úgy döntöttek folytatják!!!

Találtunk egy fedett helyett, ahonnan viszonylag jól lehetett látni a kivetítőt. Visszavettem a második pólót, de a pulcsi annyira vizes volt, inkább csak fogtam. Persze jöttek a nagy hátak, és vállak, de Axl hangja, és Slash gitárja kárpótolt. Angus Young az AC/DC-ből volt a meglepetés sztárvendég, tőle az emberek egészen megőrültek. Egyszerűen frenetikus volt, kész őrület. Axl csöppet felismerhetetlen külsőre, de a hangja nem változott, sőt élőben is ugyanolyan jól nyomja, mint a lemezeken. Nagyon volt kedvük, lehetett látni rajtuk, hogy élvezik, nem muszájból csinálják. Felejthetetlen volt, hihetetlen, frenetikus. Not In This Lifetime Tour. :D 

Negyed 2-kor indultunk vissza a szállodába, és áldottuk az eszünket, hogy úgy döntöttünk ott alszunk, és nem kellett még vizesen, fáradtan beülni a kocsiba, és még két órát autózni. Beálltunk együtt a zuhany alá, és eresztettük minden átfázott részünkre a forró vizet. Közben jajgattunk, mint két hetvenéves. Durva mennyire nem vagyunk a topon, M még vízhólyagot is növesztett a lábára az álldogálástól.  Keményen nyomjuk. :D

Beájultunk az ágyba, de még dúdolgattuk a dalokat félálomban.

Guns n' Roses ❤

Olyan jó lehetne most minden, jónak kellene lennie. Miért nem megy?!

Először is nagyon jó idő van. Nincs rajtam ZOKNI! Ez egy óriási dolog tőlem, mert a lábam szinte mindig fázik*, ezért ez már jelent valamit. Valamint rövidnadrágban vagyok, ez a második legnagyobb dolog ami meleget jelent. Itt nem nagyon koptattam még el rövidnadrágot, mert csak ritkán kell. Újat szoktam nyilván venni, de annak egyéb oka van. 

Addig nyösztettem M-et, míg vettünk egy kis összecsukható asztalt az erkélyre. Volt egy, de az olyan fura rozoga volt, és nem lehetett rendesen hozzáülni, plusz ha kint volt a szárító, már nem fértünk az asztalhoz se. Így nem is ültünk ki soha. Amit én ott időt  eltöltöttem az teregetésből, ruha leszedésből, meg macskanapoztatásból állt, szigorúan ha M nem volt otthon. Egyszer régen ő is kijött, és azt hittem ha már ott áll, ügyel is a macskára, aki mellette köröz, persze annak is akkor kellett megkísérelni a felugrást; M jól leszúrt, és azóta ilyet nem lehet, idegesítően kapkodva, túlzóan csapkodja be az ajtót, néha még ki se tettem mind a két lábam, fárasztó volt, na. Ez kb. 3 éve történt, és most jött el az idő egy kampó felszerelésére kívülre, ergo be tudjuk zárni, kölykök nem tudnak kijönni, és ettől neki milyen jó lesz. Két este ki is ültünk, amikor már nem éget oda a nap, ami kb. este 8-ig, fél 9-ig is eltart, kétszer ott is reggeliztem, tegnap még élveztem is, ma már ez se érdekelt. Tényleg mi a franc van velem? Hát semminek se tudok örülni? Semmi se jó?

Alig vártam a csütörtököt. Megyünk Hannoverbe, Guns'n Roses koncert lesz, napközbenre meg kitalálunk még valamit. M kivett két nap szabit, pénteken egy gyönyörű kastély volt tervben, úgy örültem neki, de tényleg. Elvileg egész héten ilyen jó idő lesz. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán, ismétlem talán kintre is rövidnadrágot veszek fel, az már nálam a lazaság csúcsa. Erre M húga ír, aki most Kasselben lakik a férjével egy fél éve már nagyjából, hogy van valami modern művészetes izé, elmehetnénk megnézni. Nagyon örülök, h eddig nem jutott eszébe hívni minket egyáltalán, most meg pont ezt teszi nekem tönkre. Hannover nincs olyan közel, hogy csak egy kastélyért odáig autózzon az ember, M egyből, hogy majd megnézzük máskor, pénteken akkor Kassel. Fantasztikus. Nem fogjuk megnézni, ismerem már, csak akkor szoktunk arra járni ha hazautazunk, de akkor meg nem ez a cél nyilván. 

Ettől az otthoni autóeladástól is már gyomorgörcsöm van, az egész egy nagy szar, meg az egész ami hozzákapcsolódik, olyan rohadt csalódás volt akkoriban. Nem írtam róla semmit, most ezek csak rébuszok, tudom. Egy jónak tűnő női vevő (elmondása alapján ideális lett volna neki) visszamondta épp, mert lebeszélte az autószerelő, aki nem ajánlja a kisebb motort. (Pasi, nyilván lenézi az ilyen autókat eleve, mindegy is.) 

Amikor süt a nap és egyből jobb kedvem lesz, azt hiszem csak ennyi, napfény kell, vagy csak simán fény, és már minden jó. Tegnap voltam körmösnél, most minden körmöm narancssárga, mert attól majd nyár lesz, a fejemben is, és tényleg nagyon vidám, ahogy ránéztem, mosolyogtam. Tegnap. Ma minden ugyanolyan. A pszichó se válaszolt már egy hete majdnem. Akkor már nem is fog, ugye? 

Mindig pörgetem fejben magam előtt az eseményeket, ez lesz, és az lesz, de jó lesz nekünk: megyünk Hannoverbe, kastélyba Kasselbe, utána Eckernförde hosszúhétvége, tenger, talán még a vízbe is belemegyek, van ilyen hosszú trikós, kisnadrágos "fürdőruhám", tudom annyi erővel egy lepedőben is mehetnék, és higgyétek el gondoltam is rá, de az még nagyobb feltűnést keltene, így maradok ennél a verziónál.  Tavaly nem esett, csak egyszer, de viszont igazán meleg se volt, én egyébként is fázós vagyok, ha nincs harminc fok én lúdbőrözök. Akkor ebben a cuccban még a partra is lejutottam, de a pólót a felső részről már nem vettem le, fáztam is, meg szégyelltem is magam. Annyira nem tudom elképzelni milyen az, ha valakinek a bikini mint ruhadarab természetes. Az azután következő hétvégén pedig jön a kéthetes horrortúra. Ja nem, a kettő közt még van egy színház. M már tök régen meg akarta nézni a Koldusoperát, havonta csak egyszer adják, és február óta most először jó nekünk az időpont, így oda is megyünk.

Ezek mind tök jók, kivéve azt az egy hetet Ausztriában, az mindig kiszámíthatatlan.. egész nap a nevemet fogom hallgatni, gyere ide, ülj le, nem szabad, jó kutya, grrrrr, fúj. :I Jut eszembe. Családi csoportba M apja posztolt egy mint kiderült fordítva fekvő vigyorgó kutyaszájat azzal az aláírással: "Annunciata" horkolás közben.. nem basztam fel magam ezen se, most mondjátok meg, én csinálok nagy ügyet belőle?!

M több nap is ott fog hagyni egyedül, mert ügyfeleket látogat, nagyon örülök, az apja kiszámíthatatlan, és lerázhatatlan, M tetőtéri szobája meg nyáron maga a pokol. Az anyja nagylelkűen neki juttatta azt a szobát a beköltözéskor, ő még csodálkozott is, hogy nem a legkisebbet kapja, nyáron elég gyorsan rájött miért. A kölykök nem tudom hogy reagálnak a (nekik) két új kutyára, a nagy ráadásul elég gyors, csak egyet pislogtam, és már a szájában volt a teljes alkarom, nem akarok valami hasonlót látni a macskáinkkal. M meg majd megint a fejemhez vághatja, hogy rosszkedvű vagyok. 

Augusztusban Osloba megyünk pár napra, ennek is örülök most persze, és várom is, mire eljön az idő már nem tudok mit kezdeni vele. Ahogy mással se.


* Most hallottam nemrég az itteni barátainktól, akik gyereket akarnak, és a lánynál is megállapították kezdetnek a pajzsmirigy-alulműködést, hogy ez az állandó fázás is egy tünete ennek, vagyis ha nagyon melegnek kell lenni ahhoz, hogy ne fázzak, ez is ezért van. Erről az én dokim még sose kérdezett, meg nem is mondott semmit.

Egyedül vagyok megint. M 3 napra Svédországba ment. A tegnapi ügyfelekkel és az eladóval egy medencében nyomták, a szállodai szobájából a tengert látni, utána vacsika, a maiakkal is valami hasonló. Meg is érteném, ha már haza se akarna jönni. Az ami itt várja, csak egyre vacakabb lesz, mondjuk ezt ő még nem látja. Azt se látja, hogy ez a lakás egy ganédomb. Az a szerencsém, hogy ő egy disznóólban nőtt fel (nem vagyok szemét, és nem is túlzok), és nem látja mennyire nem tartok rendet. A kupi csak az egyik része, az állapota is elég gáz. És szűk, szűk, nagyon szűk.

Harmadik napja akarok hajat mosni, tornázni, rendet rakni, takarítani, nyelvet tanulni. Széket lehozni a padlásról, vagy inkább kibányászni az ott felhalmozott kupiból, be se tudok menni. Nyilván nem tettem ezek közül semmit. Van fent egy borsőrlő, legutóbb megpróbáltam kihalászni a sok szar közül, nem sikerült. Megőrülök a gondolattól, h M ezt fogja csinálni a házzal is, teleszarni mindennel, hogy bizonyos helyeken lépni se lehessen. A pincében még van hely, épp át tudunk menni, de a hasbehúzás már ajánlott.

Nem csoda, hogy ennyi ideig halogattam a Terápia 2.évadát, már az első is kikészített, és nem a legjobbkor időzítettem, csak még jobban összekavarom magam most vele. 

Viszont írtam egy pszichónak, nem halogatom tovább.

Nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok magammal, szart se csináltam a héten, a hétvége nem számít már, mert akkor úgyis ketten vagyunk. Elég gyorsan visszaálltam az itteni létre, egyedül, egy ideig tervezek, majd ezt csinálom, majd azt csinálom, 2 nappal később már nem is tervezek. Nagy "eredményem", hogy kitaláltam mit fogok főzni nagyjából a következő hét végéig, és megsütöttem a legújabb kenyeremet szárított paradicsommal. M ma agyondicsért érte, még szerintem is nagyon finom lett.

Ha jól sejtem nem csak én szoktam ilyet csinálni: elkezdek egy könyvet, majd egy másikat is, általában egy papíralapút, és egy e-t.  Ezt még jól fel is tüntetem a blogon, majd rövid időn belül egyiket vagy mindkettőt abbahagyom, és egy harmadikat olvasok tovább, esetleg egy negyediket, de attól függetlenül ott virítanak 2-3-4 hétig anélkül, hogy a kezembe venném őket, de ez idő alatt elolvasok másik hármat. :D

Ebben az évben önmagamhoz képest egészen sok könyvet elolvastam már, mondom önmagamhoz képest, inkább nem számszerűsítek, az igazi könyvolvasóknak valószínűleg a nyomába se érek. Az utóbbi 2-3 hétben megtorpantam csöppet, valahogy nem találom az igazit, vagy csak nem tudok nyugton maradni.

Tesómtól előszülinapi ajándékként megkaptam a Puszi, Erzsi!-t. Azóta ezen szakadok, de direkt lassan haladok vele, mert mi lesz, ha elfogy nekem. Remélem már diktálja a személyzetnek a következőt. :)

Ti mit olvastok most?

Mielőtt elfelejtem voltak közben házassági évfordulóink is. :D Na tegye fel a kezét, aki az első évfordulójára halálfejes fülbevalót kapott! :D Én, én, én! Persze a csapatunk jelképe, mit is mondhatnék. 

Tegnap meg még olyan is volt, hogy 5 éve vagyunk együtt. Ilyen ez a május-június, csupa évforduló egymás hegyén-hátán. Szerencsére épp ezt a napot választotta hamburgi koncertjére a The Beach Boys, így ezzel ünnepeltünk. Egész jól nyomták, és mint kiderült John Stamos is rendszeresen koncertezik velük. Az mondjuk nem volt belekalkulálva, hogy fél 8-kor kezdődik, mi valamiért 8-nak hittük, és eléggé gyanús volt, amikor bekanyarodtunk, és viszonylag üres volt minden. Gyorsan elővettem a jegyet, fél 8 basszus, és az órámon is. A parkoló már nyilván tele volt, messzebb kellett megállnunk. Kipattanunk a kocsiból, én a szokásomtól eltérően magassarkút viselek, és durva izomlázam van a vádlijaimban, az eső esik, kardigán a fejem felett, és megindultunk. :D Pont beestünk, mikor bejöttek, már csak a tök sötétben kellett betalálnunk a helyünkre, az a tíz ember is nagyon örült nekünk, aki miattunk felugrált. Nem szeretem az ilyen késést.  Egy kis időmbe került, míg elkezdtem élvezni (nem láttam semmit egy jó ideig, plusz a könyököm, és két széles pasi között ültem szintén nem törékeny alkattal), de megérte. Láttam a Beach Boys-t, tudom, csak ami maradt belőle, de akkor is. :) 

Miközben ezeket írom, azon röhögök, ahogy a fiú a szárítón viháncol, az az egyik kedvenc helye. Ennyire szigorú vagyok, engem szórakoztat, ahogy kényelmesen eldől a ferde részén, mint egy kanapén. Olyan ügyesen egyensúlyoz rajta mint egy kötéltáncos, a lány viszont folyton lepotyog.

De fognak örülni ők is a háznak, jaj de nagyon messze van még.

Ez az egy hét utazás szerintem elég jól sikerült, leszámítva a fáradtságot, és a rejtélyes szédülésemet, ami eltartott durván 3 napig, de az utóhatásait még ma is érzem.

Az esküvő:

Ennek a hétnek az egyik legjobb döntése volt két éjszakát a hotelben maradni. Péntek 1 óra körül lecsörögtünk Alsó-Ausztriába, meleg volt, de még viselhető, jaj nekem, az a sok fény. Egy borvidéken kötöttünk ki, egymást érték a kis falvak, és a kanyargós utak, de legalább nem hegyvidéken. Osztrákul továbbra sem értek, ezen ez az új dialektus sem változtatott, próbáltam kedvesen (én!!) nézni, és úgy tenni, mint aki érti miről van szó. Egy családi vendégházban, kúriában aludtunk, már 300 éve ott áll, iszonyat kedves a család, ők csinálnak mindent, teljesen lenyűgöztek, péntek este be is sikerültünk kicsit a finom, saját termelésű boruktól. Másnap reggel azonban a megfelelő mennyiségű víz adagolásának köszönhetően fejfájás nélkül ébredtünk. Egy belső udvarban reggeliztünk a napon, beszélgettünk a be-befutó többi, már általunk is ismert vendéggel. 

Eddig sikerült eljutni vasárnap, akkor most nézzük tovább.

Az esküvő szerintem kifejezetten jól sikerült. Én nem igazán szoktam kritizálni, mert minek. Szép volt, megható, finom, gyönyörű, kellemes stb stb, csak dicsérő szavak jutnak eszembe, szerettük akikhez mentünk, csupa jófej, kedves vendéggel találkoztunk, jól éreztük magunkat, 4-re értünk haza, fél 5-re kerültünk ágyba. Ekkor kapuk meg a család üzenetét (anya, apa, kisebb húg, és nyilván a két kutya), hogy másnap ebédeljünk valami hegyen. Összenéztünk, nagy sóhaj: másnaposan a melegben 3 óra odaút után, még menjünk további egy órát fel a hegyre egy autóval, aminek soha, de soha nem kéne hegyet látnia, de tényleg.  Másnap alig tudtunk kimászni az ágyból, reggeli a többi másnapos vendéggel, erőnk se sok volt, meg kedvünk se elindulni, ráadásul nem igazán tudtuk mi vár ránk, volt egy kis hogy is mondjam szünet miután M bátran ellenállt a kutya lakásunkba hozatalának.

Nagy nehezen felmásztunk a hegyre, késtünk is nyilván, eleinte elég hideg volt a hangulat, rajtam nem sokat segített, hogy már az úton szédültem erősen, de akkor következett a hegymenet, és olyan hányinger elkapott, hogy mikor végre kiszálltunk, majdnem kitaccsoltam, a szédülés maradt, de ilyen M-be kellett kapaszkodnom folyamatosan fajta. Nehezen értem őket egyébként is, így viszont a beszélgetés nagy része teljesen kiesett. Azt viszont sajnos nagyon is jól értettem, amikor anya előadta miért is kellett ez a kutya.

Kapaszkodjatok! A nagy kutya januári halála után azonnal (!) elkezdett új kutya után nézelődni a neten a menhelyek oldalán. (A mi családi kutyuskánk is meghalt januárban, egyszer-kétszer megpróbáltam a környékünkön keresni, de gyorsan bezártam, mert nem megy ez nekem, nem egy katalógusból válogatunk, könyörgöm. :( ) És felvillant ez, aki ugye a nevemet viseli, és anya meglátta, és rögtön tudta, a halott kutya lelke bizony beleszállt ebbe, el kell hozniuk. Úgy beszélt róla, a kutya két lélekkel. Egyetlen dolog csúszott ki a számon csak, de hát ez a kutya már élt, amikor a másik meghalt. De olyan értetlenül nézett rám, hogy itt be is fejeztem. Lélekvándorlás, lófasz, alakítsunk mindent úgy, ahogy nekünk a legjobb, egyébként a mestere ennek más témákban is. M kínjában csak "nyüszített" egyet, persze csak szigorúan kettesben, egyébként csak nézett maga elé és próbálta ignorálni. 

Azóta őrült poénokat gyártunk ebből, mert seggfejek vagyunk nem tudjuk másként feldolgozni a hallottakat.  pl.: a kutya nagyon nyugtalan, és hiperaktív, erre M, nem is csoda két lélekkel, milyen szűk lehet nekik odabent. Vagy remélem ha a következő kutya meghal, nem belém költözik. Ezt elmeséltem otthon az én szüleimnek is, akik nem is kicsit lesokkolódva vagy egy percig csak néztek rám. Megemlítettem anyósom kapcsolattartását bizonyos angyalokkal is, akik véletlenül csak akkor és abban a témában keresik meg, amikor, és ahogy neki a legjobb, ezzel is durván manipulálva apósomat, aki valamiért hisz neki. Apukám a döbbenettől csak annyit mondott: jó tudni, ha meghalok, még tudunk majd beszélni. :D

Arról nem esett szó, nem-e probléma, hogy behoztak egy kutyát a családba az én nevemmel, ez nyilván fel se merült, hisz csak nekem forr fel tőle az agyvizem, egyedül az ifjabb húg ejtett el egy mondatot arról, mondván milyen vicces, hogy a korábbit úgy hívták mint Fülöpkét, ezt meg mint engem, tényleg, őrült vicces, szakadok. Egyébként jól döntöttünk, mert nagy (és csak egyre nagyobb lesz, mert hízlalják), nyugtalan, izgága, már-már hiperaktív, mindre rohan, rám is, ettől konkrétan majdnem beszartam, és a kis szájába vette az alkaromat, még egy jó óra múlva is fájt, el se tudom képzelni mi lett volna, ha rá is harap. :O De nyilván nem kell tőle félni, mert nagyon aranyos, kedves, csodálatos stb. Jó sok energiámba került nem minden egyes alkalommal felkapni a fejem, ha elhangzott a nevem, de mivel minden második mondatban benne volt, és soha, de soha nem nekem szólt... na igen. :I K. idegesítő. M is csak fintorgott, neki is sok volt. De legalább nem megy lépcsőn, a kölykök júliusban az emeleten biztonságban lesznek. Ők egyik új kutyával se találkoztak még, tavaly május óta nem is utaztak. Jaj, és a szeptemberben elhozott kutya, szegény, olyan borzasztóan meg van hízva. :O Teljesen elformátlanodott. M szerint ilyen ez a Schnitzeldiéta.. de ez valahol nagyon szomorú. :(

Szerencsére mindenki gondosan kerülte a témát, hogy nem engedtük oda őket kutyástól, bár nem hiszem, hogy ennyivel megúsztuk volna. De 24 órára ennyi elég is volt, folytatás következik júliusban. 

Házassági évforduló 1.2 - engedélyeztünk még magunknak kettesben egy félórát a hegyen, elvégre a mi napunk is volt.  

M meggyanúsított azzal, hogy náluk mindig rossz kedvem van, ezt nagyon zokon vettem, mert kurvára igyekeztem, de nem tudom ha az én szüleim hívogatnák minden mondatban a vele azonos nevű kutyát, ő mennyire lenne boldog. Meg a szédülésem is nagyon kiütött, és meglepő de nálunk se hagyta abba, sőt mikor már itt voltunk, akkor se. 

Lett új szemüvegem, vagyis napszemüvegem, ami dioptriás, és hát már teszteltem is, és maga az álom, látok az autóban is, mennyei. M saját nyugalma érdekében győzködött róla, nekem ez feltétlenül kell. Egyelőre úgy tűnik igaza volt.

A repülőutak egyre idegesítőbbek, valahogy mindenki Hamburg és Budapest között repked, mindig tele van, és az utasok egyre agresszívebbek, nem tudom mi történt, de kényelmetlen az egész, vagy én vagyok egyre kövérebb, és nem férek el. Ez már a második oda-vissza utam volt, amikor nem olvastam, mert egyszerűen nem ment, bököd a szomszéd, és nem bírom tartani a karom még mindig, teljesen beáll. 

Na igen, a karom, ez nem múlik, kicsit jobb, de továbbra is durván fáj, pláne ha valahol ülni kell: repülőgép, autó, színház.  Hétfőn el is mentünk megint masszázsra, és a srác még meg is szurkálta a könyökömet, ezen megint beszartam csöppet, és nem lett jobb, még várok.

M még kivett két napot, így miután visszaértünk, nem ment egyből dolgozni, így eltöltöttünk még egy kis időt ketten nyugiban. Elmentünk a Bunkermúzeumba, csak egészen csöppet szorult össze a gyomrom az egésztől, jó hogy régimódian volt berendezve, és nem volt lehetőség légitámadás átélésére is, mert onnan én tuti fel nem jövök utána.

Meglepő módon még napsütés is maradt a városban, nem kellett egyből visszaállni a szürkeségbe, de kedd óta csak esik, el ne felejtsem hol vagyok. 

Voltunk Falco musicalen, a szokott helyünkön, tök szeretek odajárni, csak a székek szarok, a kartámasznak lespórolták a felét, ezért a vége pontosan a fájó könyökömbe vág, meg szokás szerint nem az én méretemre szabták a helyeket se, ha be vagyok szorulva két nagyobb pasi közé, nekem végem, a karomnak meg végképp. Mindenem lüktet, zsibbad stb. Ezeken mindig jól kiakadok, és szidom magam, mert semminek se tudok örülni, és ahelyett, hogy élvezném, fájok. Ennek a másik változata, ha egy norddeutsch ül előttem, és szó szerint semmit se látok. De a Falcon szerencsénk volt, nem ült előttem senki csodával határos módon, M szerint valaki elfelejtette, hogy jegye van, mert különben dugig volt a hely. A műsorra nem lehet egy rossz szavam se, nagyon jól összerakták.

Hétfőn meg voltunk hívva grillezni az itteni barátainkhoz: ház, kert, zöld. Egy álom, olyan nehéz volt hazamenni utána a második emeletre, ahol már mozdulni se lehet. Bár a mozgás egyébként is nehezünkre esett, lementünk az Elbához, ami nem is lett volna gond, mert olyan nagyon gyönyörű ott, az a sok napfény, és jófajta meleg. De a visszaút, kicsit hegyes dombos, én meg az elhízott testemmel, azt hittem megszakadok. Olyan izomlázat kaptam, még mindig érzem. Szégyen. De olyan jó volt ott, már annyira vágyom egy házra, el sem tudom mondani.

Tegnap annyi napfény és meleg volt itt, hogy elkezdett bennem dübörögni a nyár, ez a menjünk, menjünk, menjünk valahova érzés. Mielőtt elfelejteném hol vagyok, és véletlenül többet mosolyognék a semminél nálam szokásosnál, ma szakad az eső. Ami reményre ad okot az a világosság, vagyis még ma abbahagyja. Talán.

Sajnos a Eurowings küld mindenféle értesítőt, és most ez a nagy leárazás is arra ragadtatott minket, hogy felírtuk cetlikre az érdekes lehetőségeket, és kihúztuk a nyerteseket. Magamtól nem Oslot választottam volna, de ha ezt küldte a szerencse, ám legyen. Augusztusban megyünk, a hónap aggasztóan üresen állt a naptárban, lehet a múltkor turkált Oslo útikönyv is egy jel volt. 

Következő év márciusára Thessaloniki került M kezébe, először csak pislogtunk, de már épp beleéltük volna magunkat, amikor rájöttünk: közvetlen járat nincs innen, és sokkal drágább is, mint amit rászántunk volna. Így lett belőle Milánó. A számlát jó alaposan lecsapoltuk, de utazni olyan jó, elképzelni, könyvet keresni, utánaolvasni, várni. Hálás vagyok a közös életünkért, és ezekért a lehetőségekért. 

Ilyeneket is tervezünk még az év hátralévő részére:

Tegnap megejtettem életem első gyantázást, és nem volt rossz. Az egyetlen gáz a disznóra hízott testem, amit szívesen takargattam volna, de hát nem lehetett. Nem sima gyanta volt, hanem az a cukros izé, amit magyarul nem is tudom, hogy hívnak, és alig fájt, vagy inkább kevésbé, mint amire számítottam, teljesen kibírható. Bár kicsit hazudtam, mert egyedül megpróbálkoztam vele, de nem ment valami jól, elszúrtam sok-sok órát,  mindenhol csíkok hevertek, és már agyfaszt kaptam, ahogy lerántom, fáj mint állat, és a szőr meg ottmarad, most érett meg ennyi idős koromban az elhatározás: csinálja meg más. :D

Tesóm küld egy videót, ahol a nagyobb cica leveszi a kisebbnek a kedvenc játékát, mert az nem éri el. 

Én: Én is levenném neked. :*

Tesóm: Mindketten tudjuk, hogy nekem kellene levennem valamit.

Én: Ez most nem a jelenlegi magasságunkról szól, és érezd már a mondanivalót.

Tesóm: :D :D :D

Eljött az a csodálatos időszak, amikor még este  9-kor se kell villanyt kapcsoljak, június végéig ez még tovább tolódik, 10-kor is világos lesz. Úgy tűnik a héten a napot is látom, nem is veszem észre, hogy mennyire hiányzik, már úgy megszoktam az állandó szürkeséget,  fény, fény, fény. Csodás! :)

Egy egészen komoly listát állítottam össze magamnak jövő szerdáig, ezeket mind el kell rendeznem, meg kell csinálnom mire hazamegyünk, csak egy hét és rettenetesen megerőltető lesz, már látom (Mo., én családom, csomó intéznivaló, mamám 90.szülinap, Aut., esküvő, M családja, vissza Mo., talán egy nap valami kirándulás, vissza - mindezt szerdától szerdáig). 

Az a bajom, hogy mindig össze-vissza kapkodok, mindent egyszerre csinálok, és váltok egyik dologról a másikra, porszívózni indultam, de végül a konyhában kötöttem ki és főztem. Hm. Spárgás quiche és ricottás palacsinta, mindegyik diétás verzióban, egészen jól sikerült, a quiche nagy kedvencem, már régóta készültem rá, elégedett vagyok. M meg már nem először azt mondta, tehetségem van hozzá, hát nem édes?!

Ő az én kis kísérleti egerem, szinte minden alkalommal valami újat kell ennie, mert mindig valami mást főzök, de ő hősiesen elfogyaszt mindent.

A múlt héten úgy szétidegelték, hogy neki is beállt a válla, ő is kis Quasimodo lett, mint én októberben hetekig, a nyakához húzta a görcs a vállát, én segítettem, ahogy tudtam, szép óvatosan nyomkodtam ki a pontokat, honnan, mettől meddig, ott igen, ott nem stb. Kenegetjük is valami sportkrémmel. Nem volt túl jó állapotban szegénykém. :(

Tegnap eljött az osztrák anyanap: M kérdezi mit mondjon, meséld el ami veled van pl., annyira ideges volt, hihetetlen, telefonál, anyát nem érjük el, csak kisebb húg pasijával beszélt, kiderült anya-apa-kutyák mindenestől épp idősebb húgnál és Fülöpkénél vannak 300 km-re tőlünk; jó ezt tudni. Akkor mobil: sikerült az anyjával beszélnie végül, bár elég gyorsan lerázta, de M azért elmesélte épp mi a helyzet vele; anya meg rákezdte, hogy azonnal menjen kórházba, mert ez azt jelenti, hogy a szívének van baja stb stb. Annyira tipikus, egyből pánikot kelt, nem aggódik normálisan, hanem előhoz valami tök oda nem illőt, de mindegy, tudják, hogy megyünk, felvették a telefont, ez volt a lényeg. Meg nyilván most azzal a gyerekkel vannak, aki nem támaszt problémát a kutyákkal, mi se tettük volna 100 négyzetméteren mondjuk, itt lépni se lehet sokszor, ha csak ketten vagyunk, akkor se, de nyilván ez a szempont nem lényeg. 

Ma apja kérdezte M volt-e az orvosnál, leírtam jó részletesen a dolgokat, hátha jobban megértik, átküldtem M-nek is, hogy ahogy ő mondja, mindketten ugyanazt mondjuk, szerinte tök ijesztőre foglaltam össze, de nem is írtam olyat, ami nem igaz. Nem baj, ha kicsit aggódnak néha érte, többször kiderült már, hogy egyáltalán nincs fogalmuk róla M mennyit dolgozik (De hát 5-kor már otthon van nem?! De persze, inkább 7-kor, de 6 az alap, és igen hivatalosan fél 5ig van. stb.stb.), vagy milyen kimerült. Sajnos nincs meg benne a vágy, se a képesség a dolgok leszarására, ezért beleviszi szívét-lelkét, ezekből meg ez lesz.

Mondom én ezt tök okosan, de a vándor görcsöm hol a bal csípőm környékén, hol az 5-6. csigolyáknál jobbról tűnik fel, a legújabb, a karom még mindig fáj, várok. Ha nagyon ideges vagyok, stresszelek, félek, ugyanez. A dühkitöréseimet már kordában tartom, kár, hogy így minden bennem robban, és ez a vége. Ínhüvely-gyulladásra valami ötlet? Annyit tudok: kímélni és várni.

Elmentem talizni a baráti pár lányrészével, ő hongkongi, és nem beszél túl jól németül, így egy kicsit mindig bizonytalan vagyok, átmegy-e minden üzenetem, de nagyon kedves, mindig jókedvű; érdekes látvány lehetünk egymás mellett az utcán. Olyan jó érzés volt valakivel lenni, bár a városrész sok nekem kicsit, nagyon keresett, mindenki ott akar lakni, főleg fiatalok, ezért iszonyat zsúfolt, koszos, szűk, és nagyon ügyelnem kell nehogy elgázoljon egy bicikli, autó, esetleg egy babakocsi(!) kb. bárhol.  

Van viszont egy sajátos kis bája is, ami főként a sokféle, hangulatos, kis üzletben rejlik. Ma egy francia cukrászdában/pékségben jártunk, és olyan íze volt a vaníliás, francia nevű valaminek, hogy szó szerint nyalogattam az ujjamat. Nyilván volt benne cukor, - mert cukormentes helyeket még nem sikerült felfedezni, örülök, ha nem tévedek el, - de mégse éreztem azt, hogy 5 percen belül az egekbe ugrik a vércukrom. (Éljen az inzulinrezisztencia! *)

A könyvemet is elolvastam a buszon, lehet hülyeség, de néha kedvem lenne felülni egy buszra egy könyvvel, és csak ide-oda utazgatni. De ha jól meggondolom céllal menni valahová mégis csak jobb.

* Azt is elmondanám különben, hogy két hete tök jó dolgokat főzök, ma pl. cukkinis-fenyőmagos bulgur egytál a menü. :)

M most mondta vacsi közben, hogy ne féljek, ha nem akar javulni a karom, mert ez ilyen, sokáig tart. Én meg lesek, hogy mi tart sokáig, hát az ínhüvely-gyulladás, mert a kínai srác szerint az van nekem. Ennyit a németemről, bár a védelmemben elmondanám, nem is ismertem ezt a szót.

A furcsa fájdalom a könyökömben csak nem múlik, ezért felkerestük a kínainkat ( ez így kicsit raszi, de nem tudom leírni a nevét, pedig direkt kértem, írja le nekem és megtaníttattam magam kiejteni is), mert már komoly masszázs-hiányban is szenvedtünk az egyéb panaszaink mellett. Ő tradicionális kínai masszázst gyakorol/művel, és nagyon jót szokott tenni, de sajnos M cégénél befejezte a munkát különböző okokból, ahová én jártam hozzá már szintén nem tevékenykedik, így esett, hogy a lakására mentünk. Ez azért vicces, mert az ikrei egy hónapja születettek, és kis nyöszörgő babahangokra masszíroztak minket, nem volt zavaró egyáltalán, szívesen meg is néztem volna őket, szeretek babákat látni. 

Attól függetlenül is szeretem őket nézni, megsimogatni, esetleg kézbe is venni, hogy a saját gyerek gondolata a lehető legtávolabb áll tőlem az utóbbi időben. Emlegetem is M-nek, hogy szerintem nem kéne egyáltalán, ő meg nem mond ellent. Egy ideje a facebookom kész nemzeti reklámkampány, mindenhol babák, babák, és eléggé idegesít, tudom nem kell nézni, de ennek is az az oka, hogy anyukám minden egyes beszélgetés alkalmával bejelent egy újabb terhességet, mondja is, hogy mindig kérdezik, te még nem, te még nem, és ezen mindig felhúzom magam, tegnap is ráförmedtem, hogy van aki nem szaporodik ész nélkül, és végiggondolja, hogy talán nem jó ötlet az egész, és nincs is kedve hozzá, mert semmi előnyét nem látja és különben is miért nem mondja a kérdezőknek, hogy nem akarunk, és kész, akkor majd hápognak, és bekussolnak. Ez így elég agro, tudom én is, de ezen mindig bepörgök.  :(

Húsvétkor szívesen elmentünk volna erre-arra, de olyan ritka fos volt az idő, hogy megelégedtünk egy kiállítással, egy meccsel, és egy kis nézelődéssel az egyik használt cuccokkal foglalkozó üzletben. Vettünk pár útikönyvet, én meg kiszúrtam németül az Ilonka által dicsért Ove-t, és megvettem 1,50-ért.

Az az érzésem, már most is jóval több útikönyvünk van, mint amit valaha is használni tudunk, de annyi sok szép hely van, és én még alig jártam valahol. M volt már itt-ott családi nyaralások alkalmával, és azt mondja a fele, - amikor a szülei nem egymással ordítottak - egész jól is telt, de mégsem az a fajta városfelfedezés, amit együtt szoktunk művelni. 

Stockholm után vérszemet kaptunk, lehet még egyszer elmegyünk oda is nyáron, és foglaltunk pár helyet: októberre egy 5 napos Firenzét (aki járt már ott, ne tartsa magában a tapasztalatait :) ), a szülinapom környékére egy hosszú hétvégét Eckerfördere, nincs benne semmi különös, időről időre visszatérünk oda, egyszerűen csak jó ott, illetve június végére egy éjszakát Hannoverbe. Hannoverben Guns n'Roses koncert lesz, már nagyon várom. Nagyon, nagyon. :D Tegnap láttam egy műsort, amiben a Marienburg kastélyról volt szó, és kiderült, nagyjából 20 kilométerre van onnan, így ha kijelentkezünk a szállodából utazunk is tovább oda. :) De a legjobb mégis Firenze, a kis pótnászutunk, aww. :))

(Azt csak félve jegyzem meg, hogy tanulok, erről most elég is ennyi.)  

Szombaton először jártunk az itteni Múzeumok éjszakáján ( Lange Nacht der Museen) egy másik baráti párral, de csak két múzeumig jutottunk, öregek vagyunk már a hosszú éjszakai mászkáláshoz, jó volt beszélgetni, és másokkal lenni valahol. 

Sajnos akikkel barátkozni kezdtünk, elköltöznek; a srác elhagyja M-mel közös munkahelyét, és a családi cégre vált, na igen. Ilyen kis apróságok vannak, hogy apa építi nekik a házukat, 2-3 hónap és készen van, és erről nagyokat hallgattak előtte, a fiú egyszer csak felmondott,  az kicsit fura volt, hozzájuk még hivatalosak vagyunk a héten egy búcsúvacsorára, kár értük, olyan kevés embert ismerünk itt és nagyon nehezen megy a barátkozás.

M szülei továbbra is ignorálnak, vagyis csak az apja, az anyja egyébként se kereste soha, ez nem sokat változott. És az én anyukám aggódik emiatt is a távolból. :( A gyakorlatban ez úgy néz ki: M posztol valamit a családi csoportban, és az apja nem reagál rá semmit, korábban valamit mindig írt, több mint egy hónapja következetesen semmit. Egy hónap múlva mennénk feléjük, hm.

A cserbenhagyó elektronikai eszközökről:

Nem vagyok egy nagy technikai mágus, értem én, hogy minden fejlődik és szinte mindent tudnak az elektronikai eszközök, de ez engem nagyjából hidegen hagy. Megszeretem a cuccaimat, nem szeretem, ha elromlanak, ha újat kell venni, cserélni kell stb. stb. Működjön szépen, csinálja ahogy mindig szokta, és én elégedett vagyok. 

Ehhez képest a kis okoska telefonom, amit 4 éve az első karácsonyunkra M-től kaptam, kezd rosszul viselkedni. Mondjuk azt már nyáron elkezdte, kicseréltük az aksiját, kicsit jobb lett. Ez persze azt jelenti, hogy minden este töltenem kell, szerintem másoknál is így van. Egy ideje nem nyit meg oldalakat, én sokszor olvasok wikipedia cikkeket, és az imdb-n is gyakran előfordulok, előbbit megnyitja de egy idő után bezárja, az utóbbiban meg nem tudok kattintani, nem enged tovább. :( Lassú is, meg a maiakhoz képest egészen parányi kijelzője van. 

Persze addig fogom húzni míg egyszer csak elalszik magától, lehet még egy évig is kitartunk így együtt. A magyar számomnak van egy olcsó, okos bőrbe bújt satuhülye telefonom, ami legalább megnyitja a wikit, mondjuk párszor bezárja közben, de hagyja újra megnyitni és elolvasni az is valami. :)

Aki kitalálta az ebookot azt innen csókoltatom, mármint komolyan. Sajnos nem vehetek meg minden könyvet, de nagyon jól kiegészítik egymást a megvett és letöltött könyveim. ;) M egy projektje után kapott egy nem túl nagy, nem túl márkás tabletet, amire rászabadultam olyan két évvel ezelőtt, és egy nagy halom könyvet olvastam el rajta. Azt vettem észre, sokkal gyorsabban haladok így, persze egy-egy átolvasott éjszaka után majd kifolytak a szemeim, de azért nem csináltam ilyet rendszeresen. Az aksija is jól bírta, imádtam. Ehhez képest november vége felé gondolt egyet, és kikapcsolt 80%-osan. Majd újra, és újra. Minden átmenet nélkül. :( Most ott tartunk, hogy alig tudom levenni áramról, az úgy meg kevésbé mobil, és kényelmetlen olvasni. Egyre közeledik az álmom, egy igazi ebook-olvasó, bár M szerint ennek teljesen tönkre kell mennie, majd akkor. Mondjuk úgy, hogy az olvasásom öröme a felére redukálódott, sokszor párhuzamosan olvasok egy igazi könyvet, és egy ebookot, mikor merre járok, de az utóbbi időben túlsúlyban vannak a papíralapúak.

Azt nem is meséltem, hogy a nagy tévénk hangja is tönkrement (egyik nap bekapcsoltuk, és brutál hangosan üvöltött, lehalkítani meg nem lehetett), de azt M megoldotta, rászerelt egy minihangfalat, most újraéljünk a gyerekkorunkat, mert fel kell ugrálnunk hangosítani/halkítani. 

Nem akarom elkiabálni, de a két kedvencem: a hűtő és a mosógép egyelőre működnek.

Anyósom, akinek naponta van ideje otromba rasszista(!!!) viccet posztolni a családi csoportba, de a kisebb lányával írat nekem, mert neki szüksége van M születési anyakönyvi-kivonatára. Természetesen még mindig meg vannak sértve, igazuk is van nem? Végül is csak három hete történt a nagy NEM kimondása. :/

Az kicsit elgondolkodtatott mire kell neki, mert nálunk nem sok minden jut eszembe, amihez valakinek szüksége van szül. anyakönyvre, a sajátjára se, nem hogy a 34 éves felnőtt gyerekéére. A legszélsőségesebb gondolatom az volt, talán végrendeletet írnak, hogy kizárják M-et.  

Ez talán túlzás, de sajnos bármit el tudok már képzelni. Viszont az egésztől nagyon szomorú is vagyok, én soha nem vettem komolyan ezeket a történeteket, hogy ennyire problémás lehet a kapcsolat a házastárs szüleivel. Ezt nagyon nem így képzeltem. :(

Szeretem azt hinni magamról, hogy elfogadó vagyok a magam kis konzervatív módján, de eddig nem igazán volt alkalmam a tesztelésre. Ott nőttem fel, ahol a madár se jár, na jó azok még épphogy, de melegeknek hírét se hallották, kivéve Zsoltikát sok évvel ezelőtt a ValóVilágból, anyukám azóta is azt mondja, ha valaki ismertről elmesélem, a saját neméhez vonzódik, hogy "de nem is látszik rajta". Na igen, mert az látszik...

Vasárnap kora délután ülünk M-mel Düsseldorfban a Rajna partján, és nem sokkal egymás után elsétált egy huszonéves fiúpár, kézenfogva, kicsit összebújva előttünk, majd lentebb a víznél puszilgatta egymást két lány a napsütésben. Olyan jó érzés töltött el, hogy ennek örülök, jó ezt látnom, és az is egy külön öröm, hogy olyan helyeken járok, ahol ez természetes, és senki nem ütközik meg rajta. Kedvesen összemosolyogtunk, - M egy kisebb iparvárosban nevelkedett, az se jobb mint az én szülőhelyem, ezekről a dolgokról nagyjából ugyanazt kaptuk otthonról , - láttam rajta, ő is hozzám hasonlóan érez, és ez szép. Én olyan támogató lennék, de nem ismerek senkit.

De mit kerestünk mi ott? Az egy szép hosszú láncolat.

Az egész úgy kezdődött, a szülők minden ok nélkül beszélni akartak vele, beszartunk csöppet, oda a húsvét, de nem úgy tűnt, CSAK ÚGY (ilyen se volt még) akartak beszélni.. én gőzöltem közben (Stockholm óta nem tudtam kiverni a taknyot a fejemből..), így csak hallgattam, a nevemet nyilván nem nekem szánták :I.. Jaj, ez a kutya mennyire jó, ügyes, okos, ugyan nyüszít, és nem lehet egyedül hagyni (wtf.1.) és az apósom ezért lent alszik vele a nappaliban (wtf.2.), de az anyjának még minden vasárnap gyásznap, mert vasárnap halt meg az előző (wtf.3. - nem szemét vagyok, aki nem érti meg, ha valaki gyászol, csak az anyja akkora cirkuszt csinál az egészből, pedig az apja gondoskodott, és gondoskodik most is a kutyákról, hozzá ragaszkodnak, az anyja a kanapéról okos csak.. ő a legszomorúbb, mindig mindenben ő a leg..) és most járnak kutyaiskolába és hasonló fontos témák. Ilyen nagyon hozzájuk illő dolgok, az anyja teljesen magával van elfoglalva, semmi új. M itt érezte úgy, ha már megszabadultunk a húsvéti látogatástól, rákérdez, az apja nem-e jönni szeretne Essenbe (ott van egy többnapos autókiállítás, és szinte minden évben elmentek, tavaly már januárban kérdezte, akkor Essen, mi lesz, megyünk? mindig áprilisban van, szóval időben, értitek), de nem szólt eddig róla, és M már parázott, apa kitekert logikája alapján, talán elkövette azt a bűnt, hogy nem kérdezte  meg elég időben.. :/

És itt valami félrecsúszott, apa úgy érezte, M-nek szüksége van arra, hogy ő jöjjön, és vele menjen, mondta majd meglátja, hogy tudja megoldani. (Nyugdíjas, de a kutya meg a háztartás nyilván...) 

Elutaztam haza, és jön a továbbított üzenet: igen, el tud jönni, anya is jön, és ugye nem probléma, a kutya is. Na itt végem volt... Elkapott az ideg, hogy M nem fog nekik szólni, mert nem mer, hogy de igen, kurva nagy probléma, mert már tőletek se szoktunk elférni, mert olyan disznóólat csináltok a nappalinkból, és nem teszitek rendbe a kanapét, és a reggelit alig tudom bevinni, ha ott vagytok, mert nem tudok keresztül menni rajta. De igen, hozzatok oda egy 38-50 kilós kutyát (nem tudom mekkora pontosan, wikipedia ekkorára saccolja a fajta lánypéldányát), aki összevissza megy a lukszerűen lakájos lakásban, ahol még két macska is él, és nem akarom, hogy halálfélelemben töltsenek több napot a szekrény tetején. Mindig oda menekülnek, ha jön valaki, ha egy kutya fel-alá sétálgat, sose mernek lemászni. És erre mindenki más gondolna rajtatok kívül, de ti úgyis mindig magatokkal vagytok elfoglalva, és tekintettel se szoktatok lenni másokra... és nem érdekel, hogy a kutya szereti a macskákat vagy nem, magyarázd el az én remegő kölkeimnek, h, jaj de nem bánt. :/

A legrosszabb az egészben, hogy távol voltunk egymástól, ha akkor üt be valami, és csak írásban kommunikálunk, sokkal több felesleges feszkó beszalad, mintha élőben próbálnánk megoldani a helyzetet. Rövidre zárva: M nagyon büszkévé tett, mert egy-két nap után összeszedte minden bátorságát, és elmondta, hogy a helyhiány és a macskák miatt ezt mi nem szeretnénk, szóval probléma, ha jön a kutya.  Apja erre közölte, hogy hát már gondolta, mert nem írt vissza azonnal helyeslően, és akkor Jens (ő a szomszéd srác) marad útitársnak, majd lecsapta a telefont.

Éreztem, ezért még meg fogunk fizetni, de egy halom kő gördült le rólam, megígértem neki, ha nem talál senkit, akkor elkísérem én, időben felkelek, és a pofámat is befogom végig.  (Ez nem kevés, még ha annak is tűnik, mert már kétszer jártam ott, rohadt nagy tömegben, levegő nélkül, nagyon-nagyon sokáig, végignézve ugyanazt úgy, hogy az érdeklődés teljes hiánya van bennem az autók iránt, szóval egy idő után morgok, ráadásul nagyon nehezen tudok felkelni, és M szerint nagyon korán kell, és a többi, és a többi..)

A büntetés pedig a következő: ha M posztol valamit a családi csoportba, nem reagál senki, semmire, semmit. Alig szánalmas és gyerekes, nem? Az idősebb húga, Fülöpke felesége reagált 1-2x, de ő is itt van Németországban, és szerintem nem értesült arról amit tettünk(!!!). Ugye milyen szép is ez? Nem tudom felvennék-e neki a telefont, mert nem szokták egymást hívogatni, az apja szokta felhívni, ha valamit el akar mesélni, ilyenekre kell gondolni, hogy Fülöpke vett autót, mennyi km, mennyi €, honnan van, és hány éves, tudjátok, ami mindenkit olyan nagyon érdekel, az anyja akkor hívta utoljára, amikor 3 éve pénzt kért tőle, egyébként soha.

Nem tudom hová fejlődik még a helyzet, szűk másfél hónap múlva szeretnénk arra kanyarodni a barátaink ausztriai esküvője után, kérdés ajtót nyitnak-e... A nyári nagy utazásról nem is beszélve, amikorra M betervezett egy csomó ügyfél-látogatást, úgy elég nehéz, ha nem mehetünk oda. Isten óvjon a buta, sértett, igazságtalan emberektől.

A szomszéd fiúnak se volt jó, vagy nem akart olyan hosszú programot magának, így maradtam végül én. M-nek az az ötlete támadt, ha már olyan messzire megyünk, maradhatnánk még egy napot és megnézhetnénk egy környékbeli várost. Szerencsére a Ruhr-vidéken szó szerint egymást követik a városok, a választásunk Düsseldorfra esett, M kétévente jár oda egyhetes összeröffenésekre, így már ismerte valamennyire. 

A poén az volt, hogy hiába indultunk el teljesen időben, mégis Bochum belvárosában kötöttünk ki nadrág után rohangálva, az enyém pont az egyik pihenőhelyen gondolta úgy, hogy szétreped az elvékonyodott combrészen, dagadt vagyok, ez van, és cseppet sem előrelátó. Ugyan én vagyok, aki M utazásaira mindig mindenből biztonsági plusz egyet is bepakol, mert bármi megtörténhet, de magamról elfeledkezve nem vittem még egy nadrágot. Ha már ott jártunk, meg is ebédeltünk, kicsit lelkifurkám volt M miatt, hogy ugyan nem nyavalygok, fel is keltem, és el is készültem, mégsem érünk oda időben miattam. De itt jött a jó rész, mert a tömeg nagy része addigra elpárolgott, és tök kellemesen lehetett sétálni, elfértünk, odafértünk mindenhez, M teljesen elégedett volt a fordulattal, és úgy gondolja, jövőre felesleges olyan korán indulni, vagy megállhatunk közben itt-ott.

Zárásig maradtunk, utána kényelmesen átmentünk Düsseldorfba, bejelentkeztünk, elmentünk felfedezni a várost, és vacsorázni. Nem csalódtunk semmilyen tekintetben, a hotelszoba szép tiszta volt, az ágy kényelmes, a reggeli, ah a reggeli csodálatosan sokféle; vasárnap  százágra sütött a nap, szétsétáltuk magunkat, szó szerint mindenhol fájt a lábam, de nem egyben, hanem külön-külön kis részenként, és az is máshogy, jaj.  A Kunstpalastban kifogtunk egy szerintem nagyon igényes és átfogó Lukas Cranach kiállítást, 500 éves festmények és metszetek között sétáltunk, egy részükön még védőüveg sem volt, olyan közel is mehettem, hogy szinte az orromban éreztem a történelmet.

Teljesen lestrapálva értünk haza este 11-re, de ez egy jó próba is volt, hogy viselik a kölykök, ha két napra eltűnünk, és nem kérünk meg senkit, adjon nekik enni. Nem akartam újabb szívességet kérni a szomszéd sráctól, óriási segítség ő nekünk, de ki tudja mikor lesz belőlünk elege. Csináltam nekik klassz svédasztalt, többféle kaját kitettem, dupla szárazzal, jó hát a víz nem lesz friss magától, de szerintem két napot egész jól kibírtak, csak egy kicsit szidtak le, nem volt senki megsértődve, semmi se összetörve, így a hazafelé úton való tervezgetés a a jövőbeni hétvégékről már nem is olyan valószínűtlen. 

Ezzel nyilván megint azt értük el, hogy utazni-utazni-utazni akarunk, össze-vissza, és nagyjából mindenhová. :D