Ha már fájdalmak: 2-3 napja fáj egy ujjpercem is és fogalmam sincs mi történt vele. Ez sajnos a leggyakrabban használt ujjamon van, az író - egérrel klikkelősön, így most igyekszem aktivizálni a középsőt, épp csak minden második szót kell kijavítanom. Az írás (mármint kézzel) épp csak azért lenne fontos mert tanulnék vagy mi a szösz, és nálam az jó sok firkálást jelent mindig, úgy meg nehéz, hogy nem tudom rendesen megfogni a tollat.

De! Meleg van, még nálunk is. Tegnap bicikliztem egy csomót pólóban(!!!), intéztem ezt-azt, és óriási vadalma vigyorral értem haza. Négyszer is tornáztam a héten, és még ma is akarok. A hétvégét még nem látom előre, egyszer legalább jó lenne, de ha ott van M akkor valahogy nem megy. 

Fogytam 3,5 kilót március eleje óta. Valami most bekattant, és megy. Február vége óta eszem nagyon szigorúan és következetesen a gyógyszereimet, és igyekszem amennyire lehet tartani a diétát, de nem méricskélek. Kár, hogy a fogyás még a torna előtt történt, ezért elég röcögős vagyok (nem mintha előtte olyan kemény lett volna a husim), de majd lesz ez jobb is. Sőt meg is jött azóta egyszer, július óta először rendesen, mondom én alakul itt valami. Most azt akarom látni, ha eszem rendesen a bogyókat, tornázok is és egy normális szinten tartom a diétát, akkor megjön-e viszonylag gyakrabban, ne adj isten rendszeresen. 

M is hazaért tegnap dögfáradtan, de viszonylag boldogan; több ügyfelet is szerzett, és rengeteget tárgyalt, kapott egy csomó pozitív visszajelzést. Olyan büszke vagyok rá, azt hiszem szakmailag nagyon jó, és ezt végre észre is veszik. Sőt a főnöke 6,5 év után felajánlotta a tegeződést, ez nagyon sokat jelent neki; az új nagy-nagy főnök pedig egy bizonyos témakörben mindig kikéri a tanácsát, mióta kinevezték. Oda vagyok, milyen menő a férjem. :) 

Van egy visszatérő fülfájdalmam. Felébredek, és egy nagyobb nyomást érzek, kicsit fáj. Ez 1-2 óra múlva lüktető fájdalommá alakul, és akárhol is érintem meg ordítok egyet. Azt mondanám a hallójárat lehet, de hangsúlyozom nem belenyúlkálást értek a megérintés alatt amikor felordítok, vagyis bárhol lehet, tehát ebben se vagyok teljesen biztos. Az eggyel ezelőtti alkalommal már fájdalomcsillapítót is bevettem, mert annyira lüktetett, ja és ma is. Nem tudom, jobban fáj-e vagy csak én lustultam el kivárni a fájás végét, de ma is bedobtam egyet. Most épp fáj, ezért írok, hátha nem figyelek rá. 

Vannak ezek a fájdalmak, mint a fej meg a fog, amik eléggé kiütnek (mást is gondolom), mert nem tudok nem arra figyelni, de most felírnám a listára a fület is. Ez egyébként a jó fülem. Tudjátok, ezt tartom oda ha hallani kell valamit, mert a másik csak fele olyan jó. Ezt egy óvodás-általános iskolás orvosi vizsgálatos füzetben fedeztem fel pár éve, mondjuk rájöttem magamtól is, hogy valami nem stimmel, de azzal lehet élni. 

Van egy gyanúm, miszerint genetikus, és valami fülzsírcucc lesz. Apukámnak majdnem évente begyullad, huzatot kap és egyebek, és mosatnia kell. Egy darabig elbírt vele a háziorvos, de pár éve már kórházba küldi. Ilyenkor ő konkrétan nem hall és ordibálni kell vele. Apai nagynéném nagyjából ugyanez. Annyira köszi tényleg a széles vállakat, az erős csontozatot, a haragráncot, a brutális vádlit és a további előnyös jellemzőket, most meg már ezt is.

Felmerül a kérdés, miért nem voltam még orvosnál. Itt még egyáltalán nem jártam dokinál, pedig vagy négy különböző helyre kellene mennem. Bejelentkezős-időpontfoglalós faszkodás van a háziorvosnál is. Elvileg. A másik meg, hogy mindig olyan időpontokban fáj, amikor nincs doki. Péntek délben, mint ma, vagy hétvégén. Úgy érzem ha csak spontán odamegyek, hogy ez és ez szokott lenni időnként, de ma nem, akkor nem talál semmit. Pláne hogy háziorvos, nem fül-orrgégész, mert ahhoz a háziorvos ad papírt, majd telefonálgathatok, és akkor valamikor majd kapnék egy időpontot. Talán.

Nem tudom hová tették azt a rengeteg orvost aki idevándorolt, de eléggé kétségbeestem, mikor pár héttel ezelőtt felhívtam egy jónak tűnő nőgyógyászati rendelőt, ahol van vagy 15 orvos, és adtak volna egy időpontot félév múlva. Félév. Meg se kérdezték nem-e ömlik belőlem a vér, vagy terhes vagyok-e, vagy mi a jó nagy büdös francot szeretnék. Megnyugodni mondjuk, mert pl. nem vagyok rákos, még úgy se, hogy 7 havonta menstruálok.  Jó ez tudom, hogy hülyeség, mert valószínű a vérzés lenne a tünet nem az elmaradás. 

Jó lenne itt is találni egy endokrinológust. Meg a tudat se ártana, hogy van hová mennem bármilyen panasz esetén. Most úgy érzem, ha ömleni kezdene belőlem a vér, itt maradnék a szoba padlóján, és annyi. Néztem három másik nőgyógyászt is, online nem lehetett már időpontot foglalni egyikhez se. Utána kicsit nyüszögtem, nem vagyok sírós, pedig néha jó lenne, ha menne, jó sok feszkótól megszabadítana, és nem nyelném folyamatosan, hogy félévente egyszer valami teljesen abszurd kis dologtól kitörjön az egész mint egy vulkán.

Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy fáj a fülem, és el akartam terelni a figyelmem a lüktetésről az írással. Jó kis depresszív valamit löktem is, hiába a gyökerek.

Este elmentem moziba. Egyedül. 

Mivel M a héten rettenetesen sok sört iszik Düsseldorfban konferenciázik, igyekszem lefoglalni magam, vagy inkább úgy mondanám igyekszem a felszínen maradni. A pszichológusom szerint kell nekem valami fix, amiért minden héten kimegyek. A kimenni itt szó szerint értendő, alig járok ki a lakásból. Élvezem a madárcsicsergést, a fényt, ha épp nem esik, de szigorúan bentről. 

Csütörtök éjszaka lapozgattam az újságot, és megint beleakadtam a Romy-filmbe. 3 Tage in Quiberon. Pont a régóta nézegetett művészmoziban adják, és kiderült Romy Schneider napot tartanak hétfőn. Az egyik filmje, egy doku és a róla készült új film plusz előtte beszélgetés az életrajzírójával  lesz műsoron. Gyorsan cselekedtem és foglaltam is jegyeket. 

Azt hittem fura lesz, hogy egyedül vagyok valahol, de kifejezetten jó érzés volt. M is megszabadult egy művészfilmtől, amit nem kell megnéznie. :D Most úgy gondolom ezt nem utoljára csináltam, de nyilván nem ez lesz a rendszeres heti eseményem. 

A film maga tetszett, de nem tudom, aki nem a jó értelemben vett megszállottja mint én, mennyire találná érdekesnek.

Azért a telekom igazán megbaszhatja magát. Évente adategyeztessek csak azért, mert nem akarok magamnak előfizetéses kártyát. Plusz az összes családtagomnak, akiknek szintén én vettem meg annak idején. Sms-ben azt írták fáradjak befelé az üzletükbe, de legalább mint kiderült annyi rést hagytak, hogy online is elintézhetem.

Harmadik napja ébredek még mindig úgy, hogy az első gondolatom az eredmények, és még mindig dühös vagyok, még mindig csalódott és úgy érzem most minden olyan reménytelen. 

Megbeszéltük M-mel mi nem választunk, mert nem érezzük helyesnek úgy dönteni emberek sorsáról, hogy nem is élünk abban az országban. Ennek ő ősszel eleget is tett.

2014-ben nem mentem el, mert úgy éreztem nincs az égvilágon semmi értelme. Akkoriban még vonattal közlekedtem (Hamburg - Bp.), és Érsekújváron felszállt egy kedves, igényes negyvenes nő, és kissé bizonytalanul de magyarul köszönt. Elkezdtünk beszélgetni, elnézést kért a kiejtéséért, már régen nem használta a nyelvet, a férje és a fia nem akarja (?) talán így mondta. Szóba kerültek az akkor közeledő választások, és kissé ijedten kérdezte visszautazok-e még, nem szavazok, miért nem. Nem volt tolakodó, semmi ilyesmi, de ha jól emlékszem úgy fogalmazta meg, csak a f. gondol rájuk, mert itt őket be akarják olvasztani, erőltetik az asszimilációt, ezért használja a nyelvet is csak nagyon ritkán. Nem kezdtem el vele vitatkozni, a beszélgetés maga se volt kényelmetlen, inkább csak arra döbbentett rá akkor is és ma is, mennyire másként láthatja két ember ugyanazt a dolgot, illetve ő soha nem fogja érteni az én véleményemet, és én se az övét, egyszerűen nem vagyunk ugyanabban a helyzetben.

Februárban hazalátogattam, mondhatni már a szokásos időben (valahogy mindig novemberben és februárban sikerül), ilyenkor mindig sort kerítek egy kis tévézésre, rádöbbenek gyorsan, hogy engem ez nem érdekel, elszörnyedek az állami csatornákon, majd tesómmal a végén főzős műsort nézünk. Amit viszont most tapasztaltam, az túl ment nálam minden határon. A plakátoktól eddig is a hideg futkározott a hátamon, de most folyt a kampány is pluszban. Ordítani, sírni, csapkodni szerettem volna a tehetetlen dühtől. Ezt hallgatják  minden nap az emberek, az idősek, akiknek a tévé a szórakozásuk, azt hiszik ez az igazság. Apu is konkrétan tévéfüggő: -Megyek, mert kezdődik a Tények! - Ezt nem hiszem el, ne ezt a szard nézd már! - De miért? Nézzem az RTL-t? Az se jobb. Ilyen párbeszédek hangzottak el, hihetetlen hogy nem tűnik fel neki a különbség. Egyik este együtt néztünk meccset, a szünetben persze kapcsolgat össze-vissza és megállapodik az M1-en. -Apu kapcsold már el innen, hogy tudod ezt a szemetet hallgatni?! - Ez téged már nem érint, miért zavar? - Azért mert nem itt lakom most, nem jelenti azt, hogy már soha nem is fogok. 1-2 perc múlva elkapcsolta, akarta vagy miattam, azt már nem tudom. De ekkor vágott valami nagyon fejbe, hogy el kell mennem, ott a helyem, ezt nem hagyhatom.

Jöttek szembe a hírek, mindenfélék, fake news minden oldalról, azt hiszem meg tudom állapítani melyik az és melyik nem, bár néha erősen gondolkodnom kell. Olvasgattam, nyilván célirányosan, a taktikai szavazás segít majd, gondoltam, és a rengeteg magyar külföldön, aki hazamenne, és a sok elégedetlen fiatal. Minden blog, minden cikk amiket olvastam potenciális ellenzéki szavazatokat ígért. 

Kis lelkifurdalással elmondtam M-nek megszegném a szavam, meg kell szegnem, el kell mennem. Ez fontos. Elhittem egy szavazat is számít, mert mindenki azt mondja számítani fog. M megértette ezt és támogatott, persze menjünk Berlinbe. El is mentünk, őszintén szólva nem kicsit paráztam, ugrált a gyomrom, tartottam tőle, hogy valamilyen okkal majd mégsem szavazhatok, találnak egy hibát, stb.

Rengetegen voltunk, és ez most nem lesz túl kedves, de csak kevesen látszottak magyarnak.  Ha hazarepülök, még a kaputól jóval messzebb is meg szoktam ismerni a magyarokat az itteni reptéren. Van egy arcunk, azt hiszem az enyém is olyan. Kicsi vad, kicsit szomorú, kicsit reménytelen. Azt hiszem mindenki bizakodó volt, mind azt hittük valami nagy dologért vagyunk ott, hogy majd most megváltozik minden. 

A nap hátralévő részében a telefont bújtam városnézés közben, reménykedtem. Éjfélre értünk haza, és akkor már lehetett tudni: nincs csoda, nem sikerül; az okok nyilván összetettek, ebbe bele se kezdek. Azóta se szabadulok a csalódottságtól, minden hiába volt, azt mondta mindenki az az egy szavazat is számít, az én szavazatom is számít. Nem számított. Nem tudom mi lesz.

Vajon meddig "ér" évértékelőt/összefoglalót írni? Akarok, tényleg, de nekem ahhoz le kell ülnöm, a laptopomról szépen, lassan pötyögnöm, meg egyedül lennem. Egyedül éppen lennék, csak most valahogy mindig megyek valahová, meg csinálok dolgokat, és amikor nem megyek, akkor itthon ugyanez, és este leülök, de akkor már M is ott van, és beszélgetünk kb. folyamatosan. Hallottam már olyanról aki blogol a telefonjáról is, őrület. :D Örülök, ha üzenetet tudok rajta írni, esetleg egy kis chat. Nem mai már szegényke, még hogy blogolni rajta. :D Ugyanitt egy több mint féléves projekt: új telefont venni, mert már így is csak egy van, a magyar sim-kártyám csak kallódik valahol. Ahogy ismerem magam még egy félévet biztosan ráhúzok.

Most különben is szétidegeskedem magam. Fiúmacs épp orvosnál, altatásban. Levetetjük a fogkövét, már nagyon csúnya volt, az ínye is seszínű, a szájszaga is nagyon erős, még csak 4,5 éves, nehogy már miattunk kezdjenek el kipotyogni a fogai. Plusz kivágják a nyakán a kis csomót is, úgy döntöttünk jobb így, mert ugyan nem volt aggasztó mióta észrevettük, többször, több orvosnak is mutattuk, a szokásos január eleji éves oltáson megbeszéltük ha már egyszer altatják, távolítsák el azt is, később bizonyosan gondot fog jelenteni. Édes drágám, aggódom.

Lánymacs karácsony előtt két nappal nem tudott pisilni, ki-be ugrált az alomból, nyomta, erőltette, semmi. Épp a főtéri karácsonyi vásárba készültünk, megnézni a mikit, ahogy átszáguld a szánján még utoljára, de ehelyett három órát töltöttünk - mint utóbb kiderült - a városban aznap épp ügyeletes rendelőben. Láttunk sok kedves gazdit és kutyát, meg egy oltári nagy bunkót, aki kijelentette, még soha nem volt állatorvosnál, erre behozott egy 34 kilós, látványosan felnőtt kutyát, rábaszta(!) a mérlegre, majd "te kövér disznó" felkiáltással bement a vizsgálóba. Az egész váró tele volt emberrel és állattal, mindenhol ültek és álltak, de olyan csend lett, lehetett hallani ahogy nyílnak a bicskák a zsebekben. :/

Ebből a vizsgálatból maradt még egy vizeletpróbánk, amit a lányka nem óhajt abszolválni, inkább alszik vagy kerüli a gyanús cuccot messziről. Gondoltuk, míg a tesója távol van, egyszerűbb, de nyilván nem, mert még mindig erről a macskáról van szó. M szerint csak lelki okai voltak, mert ő úgy érezte nem foglalkozunk vele az igényeinek megfelelő mennyiségben. Szüleim nálunk voltak 10 napig, a bőröndjüket telibe pisálta, előtte héten belekakált a papírszemétbe, és nyomott egy sárgát M cipőjének helyére is, természetesen a szőnyegre. Közben etettem egy másik cicát (az is kiadós, hosszú történet), de amikor ezeket csinálta, épp nem. De egy ideje látványosan jól van, boldog, amellett, hogy azóta megint etettük a konkurenciát. Rejtély. Macskák. 

Nagyon komoly lemaradásaim vannak minden téren, írni nem írok, olvasni csak nagy ritkán. Mármint blogot. Elég sokatmondó, hogy egy kezdőbetű után nem a meghívós blog címe ugrik fel, hanem egyéb oldalaké, hihetetlen.

De inkább a lovak közé csapok: Boldog karácsonyt mindenkinek. Töltsétek az ünnepeket akikkel szeretnétek, és azzal amivel szeretnétek! :) 

Mi kettecskén töltjük a két és fél nyugodt napot. M szülei nem jönnek (ezt jó hosszan kéne kifejtsem, most nem állok neki), az enyémek már régen elmentek. A skype mindent megold nyilván. 

Úgy tűnik az én konyhám az újdonságokon fog alapulni, és az én tradícióm az, hogy nincs, már ami a menüt illeti. Az idei alkotásaim:

1. narancsos édesburgonyaleves

2. mézes-mustáros lazac és mézes-citromos burgonya

3. kuszkuszos csokoládétorta

Nagyjából elégedett vagyok vele, és magammal is, ez még nekem is új, de lassan megszokom.

Az út 3.

Miután jól leálltam a sztorizgatással most megpróbálom behozni a lemaradást. Azt hiszem ez volt a legjobb magyar nyaralásunk eddig, és minden tekintetben nyaralás is volt: össze-vissza mentünk, sütött a nap, leégtem, dinnyét ettem (igazit, nagyot), rövidnadrágban rohangáltam.

M feltétlenül lovasbemutatót akart nézni, én meg megszerveztem nyilván. Tudjátok ez a csikósok ostorral, lovakkal, pusztaötös, trükkök. Nagyon látványos volt, M oda volt meg vissza. Felvette a pusztaötöst, azóta mindenkinek mutogatja, meg apukámat, ahogy a karikással csattogtat. Most már egy németnek se lehet kétsége, bizony a magyarok valóban így élnek. Karikás meg paprika meg Balaton, más semmi. Ott is ebédeltünk, hogy anyukám ne keljen már fel hajnali 4-kor az ebédfőzés miatt (mifelénk így szokás), rettenetesen meleg volt, és leégtek a vállaim is, jó pirosra. Elfelejtettem már mit jelent itthon kimenni a napra ha 38° van. Hazafelé viszont elkapott minket egy durva vihar, kicsit úsztunk is a kocsival, miközben mi anyuval a kicsi kutyáért rettegtünk. A minikutty teljesen elvarázsolt bennünket, nem is tudom mikor láttam utoljára babakutyát, a legszívesebben magammal vittem volna haza. Be is csempésztem a lakásba a macskák legnagyobb rémületére, nem tudták mire vélni a kis viharos közlekedését és úgy egyáltalán. De megfigyeltem, ahogy elaludt, mind a ketten araszoltak felé, szagolgatták, érdeklődtek. Nem tartom kizártnak, hogy megértenék egymás egy kutyával is, csak időre lenne szükségük. A lényeg szüleim nem voltak vevők a kutya lakásba vitelére, ezért én szomorú voltam, sajnáltam, hogy ott kell hagynom, belejátszott apósom is biztosan aki nyaggatott, hogy be kell vinni, be kell vinni. (Ilyenkor annyira elegem van, nem tudok ellene mit tenni basszus.)  Azóta persze fél happy end mégis van, az is valami, mindenhová bemehet, de nem lakik bent; én tudom már ez is nagy fejlődés.

De mondom tovább. Egy napra sikerült az összes elintéznivalót beszerveznem: vérvétel, bevásárlás, fodrász, körmös, bank meg még vagy öt másik dolog. Ilyenkor mindig büszke vagyok magamra kicsit, lehet mégis jól megy a szervezés. A sok időben felkeléstől, mozgástól itt döntött a vérem úgy három hónap után megint ideje rám törnie, kicsit mindig olyan mintha először lenne, az a rémület újra és újra, legalább négyszer egy évben :/. 

Ez nem tartott vissza a következő napoktól. Először Szarvasra mentünk, az Arborétumba, és  Mini Magyarországot nézni, már jó ideje tervezzük. Nagyon tetszett, M is egészen belelkesedett, most "nagy" Magyarország útra akar menni. :D Eléggé ledöbbent mennyi hozzánk kötődő szépség ragadt a határon túl. Egy cuki kis fa étteremben ebédeltünk, kedves kiszolgálással, finom, egyszerű ételekkel.

Ezt azért hangsúlyozom, mert másnap, amikor Ópusztaszerre mentünk ez már nem volt elmondható. Alig találtunk bent helyet ahol ehettünk, ezért maradtunk ott a "bódénál", de az ételt majdnem szó szerint hozzánk vágták, az elkészítés is hagyott némi kívánnivalót maga után, kicsit csalódtam. De mindenért kárpótolt a körkép: az egy csoda. Tök jól elszakértettünk magunkban, mikor már ki is tessékeltek, mint kiderült nagyjából 20 percig maradhat bent egy adag látogató, kár érte, elnézegettem volna még egy jó ideig. A múzeumok is érdekesek voltak, az idő majdnem kevés lett, mint mindig. M már az odaúton letudta a kalandvágyát az eldugott utakon, így hazafelé már nem egy hullámvasúton utaztunk.

Mielőtt unatkozni kezdtünk volna másnap, elindultunk Szlovákiába, pontosabban Nyitrára. Útba ejtettük Szentendrét és a Kovács Margit Múzeumot, ami egyszerűen lenyűgöző, a városba épp csak belekóstoltunk, mert nem volt elég apróm, és úgy tűnt a parkolásnak számunkra más elérhető módja nincs. Azóta gyűjtögetek otthon, mert egyértelmű oda még el kell menni olyan szép. M valamiért nagyon szeret mindenen keresztül autózni, falvakon át, zötyögős utakon, így a Duna mentén haladtunk tovább, egy helyen le is álltunk, de nem a legszebb résznél sikerült, csupa kosz volt sajnos, de biztos vagyok benne, ennél sokkal, de sokkal szebb a többi helyen. Megálltunk megcsodálni a visegrádi várat, újabb fogadalom, legközelebb oda is menni kell, utunk Esztergomba és a Bazilikához vezetett, ott pedig elakadt a lélegzetem, sőt a lélegzetünk. El nem tudom mondani milyen gyönyörűséges, a kilátástól még a könnyem is kicsordult, ez is ment a listára. Milyen kár, hogy a saját országomat alig ismerem, csak nagyon kevés helyen jártam, azok nagy része is általános iskolai kirándulás, akkoriban oda se figyeltem, arra amit láttam. Átértünk a hídon Szlovákiába, onnan is megcsodáltuk a kilátást, és haladtunk tovább, szigorúan autópályamentesen, szomorú, lerobbant kis falvakon keresztül. Nem tudom Szlovákia hol tartja a gdp-t, de nem sokat láttam belőle. 

Sikeresen megérkeztünk, kedves recepciós, szép hotelszoba, majd az utánam rohanó M eltorzult arca: nem indul a kocsi. Be akart parkolni a szálloda udvarára, de semmi. Az indítóval van gond, ez be nem indul többet. Na szép. Felhívta az ADAC-t, másnap 9-re mentünk megbeszélésre az ügyfélhez (igen, én is, mert a cégvezető magyar, és akart engem is látni; tök menő voltam, körbevezetés meg minden), ezért még ennél is korábban kellett jönnie a vontatónak, így a klassz reggelinek is már eleve lőttek. Ám ekkor jöttek a jó részek, elvontatónkkal ugyanis nem sikerült közös nyelvet találni, és nem az Opel szervizbe vitt, hanem egy városszéli, eldugott műhelybe, ahol legalább 15-en támasztották a falat, szó szerint senki nem csinált semmi. A titkárnő pár szót beszélt angolul, egy taxi hívására elég volt, de nem igazán sikerült velük megértetni mit is szeretnénk. Mikor elindultunk onnan az autónk ott állt ahová letették.

Ha a cégvezető nem telefonál rájuk, nem mondja el, hogy csinálják meg aznap, azonnal stb., mi még mindig ott várunk azt hiszem. A kollégája visszavitt minket a városba, megígérte, hív minket, amint infója van az autóról, mi nézelődjünk nyugodtan a várban. Eléggé sötéten festett a jövő. Ez egy pénteki nap volt, az eredeti terv szerint péntek este visszautazunk a szüleimhez, szombaton durván megpakolva M szüleihez, majd vasárnap Hamburgba, mert M hétfőn már dolgozik. Ekkor a legvalószínűbbnek a Nyitrán töltendő teljes hétvége látszott, valamint további elveszett napok M megmaradt kevés szabadságából. Felmentünk, nézelődtünk, de valahogy nem volt az igazi. A vár nagyon szép, aki arra jár, mindenképpen nézze meg. Épp leültünk megadóan, amikor csörgött a telefon, és csodák csodája, kész volt az autó. A kolléganő megint felvett minket, elvitt a műhelyhez, fordított, valamennyire tudott angolul. Tanuljunk nyelveket, nagy tanulság ez. Mondjuk ha én tudok valamit, de a másik nem (vagy fordítva) akkor is mindegy. El voltunk ámulva mennyire segítőkészek voltak velünk (nem a műhelyben), és minden jó ha a vége jó, meg is léptünk amilyen gyorsan csak lehetett. Irány haza hozzánk, ott már várt a finom kemencés pizza, el is kezdhettem bepakolni, anyukám annyi cuccot adott mint egy kisebb bolt, M morgott, hogy minek ad olyat, amit meg is tudunk venni, meg tök szarul tudott csak bepakolni, és ha fékez nem fogunk tudni megállni, blablabla, nem is értem néha mi van vele, én is felhúztam magam, ő is. Anyukám arca már reggel csúszott szét, ez a legrosszabb rész mindig, a kiskutyát is nehéz szívvel hagytam ott, meg a meleget.

Szerencsére még elcsíptünk egy kis napot és bele tudtunk csobbanni M szüleinek medencéjébe, búcsúzáshoz pont ideális volt. Sokáig nem fogom elfelejteni milyen érzés a nagy úszógumiban ülve lebegni a vízen. Ah, akarok egy medencét, meg házat, meg kutyát. 

Ez volt a mi két hetünk. :) 

Élek, minden rendben van, elég jól is vagyok, szeretnék mindenből egy kis beszámolót írni, de ahogy egyre több lesz a történet, úgy tűnik egyre hosszabbnak a ráfordítandó idő. :)

A lényeg: szombaton Rolling Stones!

Az út 2.

Egész vasárnap zombikként közlekedtünk, a kipihenéshez mindig több nap kell. M kisebb húga is itt volt a barátjával, bírom őket végül is, a lánynak azért óvatosan kell elmesélni dolgokat, mert tovább adja a szülőknek, de különben az a legnagyobb bajom velük, hogy a lenti fürdő mellett van a szobájuk, és mindig parázok mit hallanak tőlem a vécén, sajna a falak, ajtók papírvékonyak.

M szobájában alig lehet mozdulni, egyébként se túl nagy, de minden alkalommal valami új szar van ide bebaszva hely-és porfogó van betéve. Plusz bőröndök, két ember, két macska. Meg kell gondolni minden mozdulatot, és szét lehet olvadni idefent a nap bármely szakában.

Ami teljesen pozitív: egész jó kajákat kaptunk, hát igen, apósomnak teljes körűen kell ellátnia a háztartást az egyenjogúság jegyében. ""

M elment hétfő reggel két napra négy ügyfélhez az eladójukkal is összefutott útközben, s boldogan újságolta, hogy jól működik a roamingja. Azóta már az enyémet is bekapcsolta, és esküszöm jobb mint otthon. Nem néztem utána pontosan mik a feltételek, remélem nem jön ki a szolgálati telefonjához valami óriási számla.

Napközben elvoltam, keresgettem dolgokat a programterveinkhez, emaileket írogattam, beszélgettünk a húggal. A velem azonos nevű kutya csak egy csöppet idegesített, mert egy kicsit tényleg kattyos, de inkább a körülötte lévő emberek furáznak.  A másik kutyus gyűlöli az újat teljes szívből, és nagyon frusztrált is tőle szegényke, kár érte igazán, mert nagyon cuki, és ezen kívül nem vettem észre rajta semmi furát. Este voltunk sétálni egy közeli kis tónál, az a jó Ausztriában, hogy akárhová mégy, mindenhol gyönyörű tájak vannak. Vezetsz tíz percet és egy csoda helyen vagy. Itthon csend volt és nyugalom, anyós délutános. :D

Ha úton vagyunk az alvásom azonnal rendeződik, akkor alszom, amikor kell, és fel is kelek időben. Nagyon ki vagyok pihenve. :D

Kedd este hazatért M, és elvitt vacsorázni az értékesítővel, aki egy végtelenül jófej ember; rengeteget utazott, nagyon művelt, de közben meg baromi laza, ilyen kibaszom az igazat az asztalra típus, állati szimpatikus volt. Megbeszéltük, ha a csapatunk májusban náluk játszik, meglátogatjuk, és együtt nézzük meg a meccset.

A szerda volt az eddigi legvacakabb nap, M délelőtt ügyfelezett, halálosan fáradtan ért haza, nyomott az idő is, aznap érkezett a szüleimhez az új kiskutya, amitől após kioktatásba kezdett, hogy de mondjam-mondjam-mondjam anyuéknak be kell vinni, nem szabad egyedül hagyni stb. stb. Az agyamra ment igen gyorsan, nem tudtam mit mondjak neki, mert elég nehéz elmagyarázni, nálunk nem így szokás, de úgyis felesleges lenne. Anyós is lőtt pár okosat ezzel kapcsolatban, ő a kutya korát kifogásolta, vele meg nem szokás vitatkozni.

Csütörtökön korán keltünk, M elvitt magával Karintiába. Még tíz óra sem volt, és már a helyi kocsma-kávézó-pékségben ültem az alkikkal, akik csöppet furán néztek, mikor betopogtam (az idegen!) és a fura akcentusommal kikértem a tejeskávémat, de szavam nem lehetett a helyre, tiszta volt és kényelmes. Ebédidőre befutott az elégedett M - sokat szívott a négy nap alatt a hat ügyféllel, de az utolsó legalább jól alakult -, és felkerestük a falu vendéglőjét (akármilyen kicsi is mindegyiknek van!), ahol betoltunk egy-egy isteni schnitzelt.

Ez a nap az egyik, ha nem a legmelegebb nyári napnak ígérkezett, és mi őrültek a Hochosterwitz várába igyekeztünk délután 2-kor. Először arra gondoltunk a 35° talán túl sok a hegymászáshoz, de amikor megláttuk, összenéztünk: felmegyünk. Valami csodálatos, ha lehetőségetek van rá, nézzétek meg. A tüdőnket kiköptük, a kondíció teljes hiánya, ugye, de megérte:

A végén szinte kidobtak minket, mert zártak, ez tőlünk nem szokatlan. :D

Még nem akartunk hazamenni attól függetlenül, hogy szétolvadtunk, mivel nem volt messze, és M feltétlenül meg akarta mutatni, irány a Wörthersee. Ígértek ugyan új szabad strandot, de kiderült, ez csak két stég, így ettünk egy könnyű vacsorát, iszogattunk kicsit, majd lógattuk a lábunkat a vízbe este 9-ig. Ekkor már érezhetően jött a vihar, M húga is hívott, jól vagyunk-e, mert náluk szakadt, villámlott, meg amit el lehet képzelni. Mi végig két vihar között utaztunk hazáig; csodaszép nap volt, M szerint sokat mosolyogtam, aki ismer az tudja ez miért fontos. :)

A mai nap egészen nyugis, M már tényleg szabadságon volt, megnéztünk egy kiállítást, kicsit vásároltunk, és a legjobb csak azután következett, ugyanis itt medence is van nyilván. Kettesben pancsoltunk vagy két és fél órát, én nem vagyok egy vizes ember, úszni sem tudok, félek is benne, strandolni se szoktam, de ekkora felszabadult örömöt már régen éreztem. Vízben csókolózni viszont nagyon szexi, ezt nekem eddig senki se mondta. 

Kicsit ki lettünk ütve, múltkori égésem is vedlik, felvonultunk aludni, de még nem voltam elég álmos, inkább megírtam ezt. ;)

Holnap megyünk át Magyarországra, alig várom már, hogy lássam a pici kutyát, minden napra kitaláltam valamit, perce be van osztva az időnk, kár, hogy közben már majd leszakadnak a melleim, nem tudna most jókor jönni, de ha várt 3 hónapot egy hetet még kibírhatna.

A macskák kifejezetten élvezik a lépcsőket, rohangálnak fel-le, de akármilyen meleg is van itt, legtöbbször az emeleten vannak, gondolom úgy érzik magukat biztonságban a kutyák mellett. Szegénykék már épp megszokják az ittlétet, erre holnap újra útra kelünk. 

Az út 1.1

M két teljes napi távollét, egy ebéd és egy azutáni nappali alvást követően végre leült mellém, én meg odaküldtem az apjához beszélgetni a tévé-kanapék körbe. Ez 20 perccel ezelőtt volt, azóta se szóltak egy szót se...  

update: M gondolom a nagy csend kínjában felajánlotta apjának próbálja ki a bérelt autót*. Elhúztak mint a villám, lehet após megint kivezeti** az utolsó csepp benzint is, mint legutóbb, még épp le lehetett csorogni vele a benzinkútra, M komolyan aggódott, h tolni kell... Nem szégyenlős, na. Viszont megsértődne, ha nem lenne neki felajánlva.

Update-update: Felmentek a hegyre egy kavicsos szar úton, ahol apa autóversenyzőset játszott, és kedvére kínozta a kocsit. Másnap észrevettük, hogy van egy szép darab kőlenyomat a bérelt autó szélvédőjén, ami M nevén van, és bármi történik vele, ő fizet érte. Már visszavitte, most várunk.



*Ausztriában ügyfelekhez is megy, ezzel spórol a szabadságán, de ehhez egy másik autó kell a cég szerint.

*Nem vezette ki, mert tele volt tankolva, és egész alacsony a fogyasztása.

Az út 1.

Ahhoz képest, hogy egész pénteken az utazásra készülődtem, és csak magammal nem foglalkoztam nyilván (zsíros haj, szőrös láb); M is túltett magán, mert nagyon sok dolgot lehordott az autóba, és egyszerre is kerültünk ágyba fél 1-kor, ami még soha nem történt meg utazás előestéjén, MÉGSE sikerült elindulni csak fél 11-kor. Ezt nyilván lekamuztuk, mert már a kamu 9 óra is borzasztó későn van, de ha meghallották volna a valódit..

Azt hiszem ez volt az eddigi legrosszabb utunk. Egyik dugóból kerültünk a másikba, egyik útépítés következett a másik után,  nem fértünk be (!!!) pihenőhelyekre, olyan arcokkal volt tele minden, hogy világos nappal féltem, valami durva stílusban vezetett mindenki, - egy csoda, hogy nem láttunk balesetet, és sajnos sikerült abszolválnom életem legundorítóbb vécéjét. Majdnem sírtam, hogy ott kellett elintéznem a dolgomat, de már fájtam, mert tovább kellett menni a előtte lévő pihenőnél is, az autók a lehajtón álltak... Képzeljetek el mindent ami egy emberből, és nőből, valamint kisgyerekből kijöhet, az ott hevert egy hatalmas halomban a vécé mellett és már magasabban állt, mint maga a vécé. :(

A kölykök iszonyat cukik voltak, csendben szundikáltak, elfogadták a megváltoztathatatlant, már reménykedtem, talán ezúttal elmarad, de a fiú mégis kitaccsolt, de ügyesen megkímélt minket a nagyobb takarítástól.

A legjobb még a dugók és a vécé után következett, elértünk a határhoz, ahol annyi autót én még életemben nem láttam, ennek következtében egy óriási sorba kellett beállnom a matricáért, ismét olyan arcokkal, hogy jaj. Egy órámba került kereken, mire visszajutottam a kocsihoz. M csak annyit mondott, ne haragudj. Első alkalommal mentem én, ő is azt mondta alig mert kikukkantani a kocsiból, csak pislogtak a kölykökkel, akik együttérzően jók voltak.

Átértünk a határon és újabb útépítések, és kisebb dugók jöttek este 11-kor, hihetetlen. Nagy nehezen csak megérkeztünk háromnegyed egyre, a kölykök jól lesokkolódtak a számukra két új kutyától, elfoglalták helyüket a biztonságos lépcső tetején, és kukkoltak a fokok között.

A pszichológust először is neked köszönöm librarycat, mert te ajánlottad.

Egyik éjszaka hirtelen felindulásból írtam neki, megint úgy éreztem minden agyonnyom, és én valahogy nem vagyok sehol, elvesztem a múltban, a sok kérdésben, boldogtalanságban, holott valljuk be, nem olyan rossz nekem, de elegem van belőle, hogy minden okom meglenne az örömre, ehelyett itt topogok, valami elképzelt szarban, és arra gondolok, mit rontottam el akkor régen, vagy 10 éve. 

Velem együtt élni se lehet túl egyszerű, és M látszólag jól veszi az akadályokat, de lássuk be, nem mehet ez így a végtelenségig. Néha úgy érzem nem is ismer igazán, mert akit ő szeret, az egyszerűen nincs is, vagy lehetne, de mégse tud "lenni".

Egy ideig nem válaszolt, és már el is engedtem volna az egészet, épp elmentünk valami esteiprogramra, még mondtam is M-nek, hogy szerintem már nem kapok választ, talán így kell lennie, de mint kiderült egész nap ott lapult az email a másik telefonomon, amit nem néztem meg a takarítás és a szerelő emberek kerülgetése között.

Nagyon ideges voltam, féltem nem tudok majd kinyögni egy szót sem, de ettől nem kellett volna tartanom, a végén alig bírt tőlem megszabadulni, annyira beszéltem. Úgy esett, hogy két alkalmat is megejtettünk gyors egymás után a múlt héten. Szeretett volna jobban rám látni, és eldönteni, egyáltalán jók leszünk-e egymásnak. Én nyilván teljesen emberi szempontok alapján döntöttem, ő javíthatónak/segíthetőnek/gyógyíthatónak(?) ítélt. 

Végtelenül szimpatikusnak, és empatikusnak látom őt. Őszinte figyelmet érzek rajta, ez nyilván megtörik skype-on keresztül, szerinte jó lenne egyszer legalább egy személyes találkozó is. Ezt ősszel kellene valamikor valahogy megoldani úgy, hogy én még soha nem is közlekedtem igazán Bp.en, és egyáltalán nem ismerem ki magam.

Úgy gondolja a fő problémám az elsőgenerációs értelmiségi létemből fakad, szerintem van ott még jó sok felfedeznivaló mindkettőnk számára. Már attól is jobban érzem magam, amikről eddig beszélgettünk, de hosszú lesz még ez az út, meg kell nyugodjak, magamba kell nézzek, mindent bele kell adnom.

Mikor ha nem most, múlt hét óta 35 éves vagyok.

Ha nem írok az mindig azt jelenti épp történik velem valami, amit azután se írok meg. :D Azt hiszem nem megy jól a történetmesélés, később leadom címszavakban, de ez a maximum.

Miközben jól szétkapták a várost a "szélsőakárkik" (szerintem volt abban minden, amit csak el lehet képzelni, legfőképpen akik egyébként is ilyeneket szeretnének csinálni, de most jól el lehetett vegyülni a többi idiótával), mi jól leléptünk még egy kicsivel korábban is a tervezettnél, és fél 5-kor már a tengerben és a homokban topogtunk.

Minigolfoztunk, kicsit strandoltunk is, ami egészen nagy szó tőlem, jól betakargattam magam a cseppet se kíváncsi szemek elől, és a víz is elég hideg volt Keleti-tenger lévén, de nagyon élveztük. Elolvastam egy könyvet napozás közben. Sajnos a lábaim kisebb fajta sokkot kaptak a fénytől, - általában hosszú nadrágban kuksolnak - és leégtek rendesen, persze csak hátulról, és igen vicces amorf formákban. Az "égési sebeim" még ma is láthatók, remélem azért elmúlik, és nem lesz maradandó. Mielőtt kérdeznétek, igen, bekentem magam, de valószínű a napozási gyakorlat teljes hiánya az ok. Sokat sétáltunk, igyekeztünk nem teljesen bezabálva ágyba kerülni, beszélgettünk rengeteget, üldögéltünk a négy napra bérelt strandkosarunkban, még esőben is, az időjárás is mellettünk állt nagyjából, imádtam.

Az a mi helyünk, kétségtelen. Sőt egyszer még nyertem is minigolfban, meggyanúsítottam M-et, hogy csak a szülinapom miatt hagy nyerni, de ő kikérte magának, értsem már meg, nem megy jobban. :)

Egyik este a görögöknél vacsoráztunk, egy nagyon szép helyen, eddig csak kívülről nézegettük mindig, most be is tértünk, életemben először várnom kellett egy asztalra, meg is lepődtünk annyira tele voltak. Ott jött az ötlet, hogy talán a következő alkalommal ötvözhetnénk a kultúra utáni vágyunkat a tengerparttal, és jövőre menjünk Görögországba. Egyelőre Korfu a favorit. :)

El se tudom mondani mennyire izgatott vagyok: a pszichológus akinek írtam kb. három héttel ezelőtt tegnap visszaírt, és lefixáltunk jövő szerdára egy időpontot. Nagyon sokat remélek ettől. Úgy érzem nem élhetek tovább így, és nem tudom a megoldást. Pontosan nem tudom mit várok, de változást magamban mindenképp. 

Ma egész nap képzeletbeli beszélgetéseket folytattam vele takarítás közben, szegény, még nem tudja, mi vár rá. :)

*

Apropó takarítás: szombat óta takarítok nagyot. Tudjátok az a mindent felemelek, eltolok, letörlök, súrolok, szortírozok típusú. Már egészen alakul, de még mindig egy nagy kupi az egész, de a berendezést nem dobhatom ki.

Tegnap meg volt egy olyan, hogy lehúztam az ágyneműt, átforgattam a matracokat, alatta is kiporszívóztam, megfordítottam a rácsokat, és széthúzva otthagytam mindent jól kiszellőzni. Épp a nappaliban tevékenykedek, amikor csöngetnek. Van egy sajátos szisztémám a takarításra, még nagyobb káoszt csinálni, mint amekkora már egyébként is volt, szó szerint minden szanaszét, hogy a végén majd összeálljon, és ebbe az állapotba jön be egy gázszerelő, hogy ők most elődolgoznának csütörtökre. Kissé elállt a szavam, mondtam, mi a helyzet, persze nem gond. Nekem az, de mindegy. Annyi időt hagyott azért, hogy átszaladjak a boltba mert szó szerint nem volt semmi otthon amiből vacsorát főzhetnék, elrohantam, gyorsan vissza. Már hetekkel ezelőtt ki volt írva a házban, csütörtökön jönnek, akkorra terveztem készen lenni. 

Ezek után még egy teljes órát köröztem, és jobb híján nekiálltam a vacsorának, mert mást nem nagyon tudtam csinálni, ugyanis nem jöttek. Aztán persze mégis, M már hazafelé tartott bicajjal, mert nyilván most kell musicalre menni is, mondjuk én oda nem is akartam, de ő akkor is vett jegyet, mert leszarja mit akarok, meg mit nem, de mindegy. Épp elmentek, mire hazaért, addigra legalább az ágyat helyre rángattam, volt 45 percünk mindenre, az ilyenek miatt nem sminkelek soha.

Ma egész nap azt vártam csengessenek, mert azt mondták ma vagy holnap folytatják, nyilván semmi. Gondolom holnap csak el kell kezdenem ablakot pucolni és már itt is vannak. Annyira de nagyon finom cukkinipörköltet csináltam, hogy még ma is azt ettük, és még mindig totál finom volt. :D

*

Most lesz a G20 csúcs itt a városban, és totális káosz van, én mondjuk nem nagyon járok arra, csak sok rendőrt és kerítést láttam, de M kénytelen szabit kivenni péntekre, mert a munkahelyére vezető utat egyszerűen lezárják, és a komp se jár, vagy nem lehet tudni mikor, így meg se oda, se vissza. Ez azt jelenti, hogy késő délután/este helyett már dél körül el tudunk indulni a tengerpartra, hosszúhétvégézünk, mert szülinapom lesz, meg az különben is a mi helyünk. De! Minden amit még péntekre terveztem, csinálhatom holnap az összes többi dologgal együtt, amit holnapra terveztem. Grrr!

*

Miután felkeltem halottaimból, avagy a depressziós katatón állapotomat magam mögött hagytam valamikor szombat környékén (ez egyszer csak jön, nem igazán tudom befolyásolni), úgy tűnik a testem működni kezdett, érzem hogy bedurrantak a melleim és fáj a hasam is. Valami érik odabent, szóval nagyjából két hét múlva megjön. Ez már azért is rettenetesen jó hír, mert április óta nem volt semmi, de még csak hírhozó se, és mikor máskor kapcsoljon be nyilván, ha nem a hetekig tartó utazásra. Most ugye tengerpart(keleti), utána Ausztria, Magyarország, a hónap utolsó napjára esünk vissza; M szüleihez saccolom, mert ott szokott. Adjuk össze a kettőt, egyik ritkább mint a másik, mármint a havim (haha!) és a családlátogatás, mégis sokszor egyszerre sikeredik. Életemben először esélyem lett volna egyedül csobbanni egy medencében, gondoltam rá, hogy a szülőknél kipróbálom, ha már az is van, és senki se látna, mert M úgyis otthagy velük (:O), de erre sanszos, hogy már nem kerül sor. Tudom, ez teljesen természetes, de nekem olyan ritkán van, minden alkalommal kisebb fajta sokkot kapok, pont mint először anno kislánykoromban, tökre félek és szorongok előtte hetekig, ha az első jeleit észlelem. Drukkolnom kéne pedig, legyen minél gyakrabban, mert az az egészséges, de miért ebben lennék normális.

*

Ami még nem tetszik: valahogy abbahagytam az olvasást, egy hónapja cikkeknél nem jutok tovább. Elkezdtem több könyvet is, de nem ment, lehet levadászok a polcról egy teljesen újat, és azt viszem magammal, hátha visszajön a lendület. Ebben az évben májusig tizenvalahányig jutottam, már-már azt hittem visszatér a régi folyton olvasó énem, nos nem úgy tűnik. Az sem segít túl sokat, hogy a kis nyomi tabletem nem tud már leválni az áramról, finoman szólva nem vagyok így mobil.  

Az egyik legjobb dolog, ha azt hiszed már kiittad a bögrédből a kávét, de azért biztos ami biztos alapon belekukkantasz, és akkor van még több korty is, hm csodás. :) 

Az eddigi legstrapabíróbb egeret ma berántotta a porszívó botostól mindenestől. Épp elcsíptem a bot végét, és próbáltam kihúzni, de sajnos meg kellett rántanom, ezért a kis szürke véráldozatként végezte. Így hát kibányásztam a porzsákból szegényt, nemrég pedig megkíséreltem visszavarrni, miközben a kölykök tátott szájjal nézték mit művelek. Nem mondom, hogy olyan mint új korában, de legalább készen áll a következő harcra.  

Nagytakarítás, avagy kalandjaim. 

Egy kis időbe telt rájönnöm, miért van a fiúmacsnak eszméletlen finom parfümillata. A nap nagy részét időnként a szennyeskosárban tölti, ma is így tett, és ha jól sejtem az egyik pólóm volt a párnája. :)

Másnap reggel fél órámba került, míg ki tudtam nyitni a szemem. Nagyon nehezen tudok felkelni, de ez fizikailag fájt. De legalább a Guns dalokkal keltem. :D

Nagy nehezen lemásztunk reggelizni, összevakartuk magunkat, és nem túl korán, de elindultunk Kasselbe, ami elvileg nincs túl messze, a gyakorlatban mégis majdnem két óra, a kisebb baleset, az útépítés, és a nagy forgalom miatti dugók se segítettek. És megint ez a rohadt fülledt idő, ragadok az izzadságtól, és készen vagyok, nagyon. Öreg vagyok és "sportolatlan"..

Kedvem végül is már volt menni M húgához és férjéhez, a kastély miatt csak pár napig morogtam, nagy nehezen odataláltunk, a parkolás már nem ment ennyire egyszerűen, szinte minden hely a környéken az ott lakóknak van lefoglalva.  A lakásuk basszus rohadt nagy, és minden olyan szép, egészen belefájdult a szívem a sok helybe. Fülöpke is otthon volt, mert volt valami gyomor nyavalyája, korántsem volt már olyan idegesítő, mint korábban, de ő nem jött velünk várost nézni. Nem tudom ezért-e, vagy amúgy se volt semmi kedve hozzánk.

Abban maradtunk, hogy csak körbesétáljuk a várost, nem megyünk be sehová, ahhoz nincs elég időnk, inkább csak általános nézelődést rendezünk, meg beszélgetünk, megvacsizunk. Nagyon helyes város, egészen sok szép hely van arra. Kifejezetten jól éreztem magam, jót beszélgettünk, izzadtunk megint mint a ló, de az eső és a vihar itt elmaradt. Az étterem teraszáról csodálatos kilátás nyílt. 7 körül értünk vissza a lakásba, és semmi, de semmi kedvünk nem volt elindulni, majd' fél tízkor nagy nehezen azért csak sikerült, még megcsodáltuk az új autójukat is előtte, én csöndben irigykedtem még egy sort a lakásra. 

Abban maradtunk, ha minden jól megy, meglátogatjuk még őket egy teljes hétvégére. Ez ezért vicces, mert utána kellett néznem a naptárban, mikor érnénk rá egyáltalán: augusztus második felében, addig minden hétvégén van valami, vagy vagyunk valahol. :D

Mire hazaértünk már majdnem 1 óra volt, megadóan tűrtük, hogy a kölykök leszidjanak, csak bedőltünk az ágyba, és újabb 1 órába telt elaludni, nem is értem. Az izgalmak biztosan.

*

Másnap késő délelőtt tudtunk csak kimászni az ágyból, ebben a korban ugye nem is csoda. :D A nap csak arra volt elég, hogy apróságokat intézzünk el, mint hajmosás/festés, pincében krumpliválogatás, mosogatás stb. Különben csak haldokoltunk. 

Vacsorára voltunk hivatalosak a múltkori házasulandókhoz. Ez mindig öröm, mert ők olyan jókedvű emberek, és ránk is átragad, sokat nevetünk. Grilleztünk, ettünk, ittunk rengeteg finom bort, én egy idő után abbahagytam, mert vezettem, kártyáztunk. Játszani mindig szoktunk, társasjátékok, kártya, mikor mi. A fiú nagyon szeret nyerni, mindig vicces, ha nem sikerül neki. :D

Tőlük hajnali 4 órára értünk haza, macskalány pedig úgy döntött, ha kinyitom az ajtót, ő kirohan, mint Zrínyi, és megpróbál oltalmat találni az alattunk lévő lakásban. Minden ajtó egyforma, gondolom közben rájött, hogy ez még se olyan jó ötlet, azt hitte az a miénk, és borzasztóan be akart menni. A kis bolond, de elmartam, akármennyire is tiltakozott. Nagy fekete szemekkel lesett egy ideig, mire felértünk.

*

Másnap 1 órakor sikerült magunkat kivakarni az ágyból, ez már mindennek az alja, vagy a teteje, nézőpont kérdése. Estére jegyünk volt a cirkuszba. :D Én nem mondtam volna, hogy menjünk, de M-nek nagy kedve volt, ez is egy olyan alkalom, amikor miatta csinálok valamit, persze ezekre később nem emlékszik, és azt hiszi csak ő keresi a kedvemet, nem tudom hová vezet ez majd még a későbbiekben.

Brutál kényelmetlen helyeken ültünk, az öreg, elhízott testünk szenvedett rendesen, de a művészek minden tapsot megérdemeltek, mert eszméletlen amit bemutattak. Nagyon szép volt, ötletes meg minden. Őszintén én nem is voltam még cirkuszban, csak egyszer mikor még nagyon kicsi voltam, és a falunk közelében járt egy, apu ölében ültem, gondolhatjátok, nem most volt. Csak arra emlékszem, hogy a bohóc előadásának az volt a poénja, hogy mindig levesz egy ruhadarabot, de mindig van alatta egy másik, - bohócsztriptíz vagy mi? - és én nagyon félek, hogy a végén tényleg meztelen lesz. Már a kis óvodás annunciatanak is voltak ám gondjai... :/

Ez egy elég jónevű cirkusz, annak hogy én nem ismertem nincs jelentősége, itt a mieink nem mondanak semmit, gondolom.  

Hazajöttünk, kidőltünk, néztünk kis sorozatot, majd irány az ágy. M se tudott elaludni meg én se, az persze egyikünknek se jutott eszébe, hogy szexelhetnénk is, mondjuk a négy nap alatt se. Miután ő elszenderedett, én még bámultam a plafont vagy két órán át, ma megint későn keltem, és már el is ment a nap, így megy ez, a rohadt körforgás.

Ha valaminek eljön az ideje, amit már legalább fél éve várok, arra én teljesen logikusan úgy szoktam reagálni, hogy előtte héten már elmegy mindentől a kedvem, befordulok, és már nem is érdekel az egész. Szerencsés esetben ez megfordul mire odaérünk, és minimum örülni tudok neki, persze nem olyan lazán ahogy kéne, de mondjuk valami örülésféle azért van. Jó, nem? :/

Van egy olyan specialitásom is, ha másnap korán kell kelni, mert utazunk valahová, akkor én még 2 órakor forgolódom, vagy 3-kor, vagy 4-kor.. Talán nem kellett volna ekkorra időzíteni a 13 reasons why című sorozat végét, nem zaklatott volna fel annyira amennyire sikerült neki, de természetesen így tettem, ezért az utolsó emlékem:  a 4:15 az órán. M 6-ra állított órát, csörgött, rám nézett, látta a nem szokatlan kómát, és hagyott tovább aludni negyed 9-ig, úgy szeretem ilyenkor, mikor átlátja a helyzetet. Ő is ráhúzott egy kis pluszt, ezért fél 11 is elmúlt mikor rácsuktuk a kölykökre az ajtót, viszlát holnap este. Kaptak jó kis büféreggelit, aminek nagy élvezettel ugrottak neki, nem sejtvén, hogy azt nézik még egy napig. Még beugrottunk Lidlbe, még tankolni, még kocsit mosni (vagy 2 hónapig állt az utcán, épp csak döglött állat nem volt rajta :/), végül nagyjából három órával később, mint ahogy eredetileg terveztük, megindultunk Hannover felé..

... a nyomunkban egy oltári nagynak ígérkező viharral. Haladunk az autópályán, előttünk világos van, de mögöttünk meg tök fekete minden. Aggódtam azért, nehogy betörjön az ablak otthon a kölykökre vagy valami. Olyan fülledt meleg volt a kocsiban, hogy fuldokoltam szinte. Számomra a klíma nem megoldás, mert csak azt a semmi levegőt tartja hűvösebben, de ez nem nagy segítség, ha simán dög meleg van, akkor még igen. Folyt rólam a víz, és ragadtam, fúj, de utálom az ilyet. Ez is nyilván annak a jele volt, hogy a vihar simán jön utánunk. Az időjárás app minden alkalommal mást mondott, és még abban is reménykedtünk, hogy a szabadtéri koncertet megússzuk eső nélkül. 

Kis naivan még terveztünk valamit megnézni a városban, de erre elég gyorsan rájöttünk, nem fog már menni. Egy uzsonna-ebéd-vacsora egyben a közelben még igen. Szó szerint a koncerttel szemközti hotelben szálltunk meg, ez még épp a határban volt, eltartott volna egy ideig bemászni a központba. Ugyan minden nagyon közel volt légvonalban, de ez a gyakorlatban hatalmas kerülőt jelentett. Kóvályogtunk az olvasztó melegben az étterem felé, majd vissza, és tovább a koncert helyszínére. 

Majdnem mindent megtiltottak, csak övtáskát és kozmetikai táskát lehetett bevinni, ezt végül is megoldottuk. A koncertet egy vásárcsarnokokkal körülvett szabad téren rendezték, bazi nagy színpad, 70.000 embert vártak, és az egész betonból volt. Hátránya, hogy már a második előzenekar alatt fájt a lábunk, ami a Killing Joke volt, ha valaki ismeri. Felléptek már itt is, M elcipelt, és meglepő módon tökre tetszett. Egy klubban mondjuk sokkal jobban átjön a feelingjük. Itt jött az első zápor, derékról pulcsi/dzseki le, fejre fel, buli megy tovább, eláztunk, de még semmi nagy durvulás.  Utána dögmeleg vissza. Azt el ne felejtsem elmesélni, két póló is volt rajtunk, mert persze kellett egy Guns-os is, amit ott vettünk meg rettenet drágáér'. Így a három rétegből csak egy ázott meg. 

Itt kicsit kezdett durva lenni, látni nyilván semmit se sikerült, az is nagy szó volt, ha a kivetítőt láttam, utálom, hogy mindenki nagyobb nálam. Grrr! DE! Elkezdtem félni is, mert egyre jobban nyomtak, és elfogyott a levegőm, körbe voltam véve tőlem sokkal nagyobbakkal, levegőtől elzárva, füllesztő hőségben, kis pánikkal, lightos klausztrofóbiával stb.  Tartottam attól is, hogy Axl és Slash épp rájöttek az öltözőben miért is utálták egymást 20 évig, és már ki se jönnek. 

De akkor megérkeztek, és kellett volna még egy kis idő míg élvezni kezdem, alkalmazkodva a helyzethez, ám három dal után jött a szervező, és a viharra hivatkozva, szélben, még csak csöpögő esőben biztonsági okokból elküldött minket három megnyitott csarnokba. Vagyis evakuáltak. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem láttam semmit, csak hátakat, és még csak nem is sejtettük, melyik irányba kellene menni. Sokan meg nem is mozdultak egyáltalán, mert ők kemények, és nem hagyják ott a helyüket, nehogy már.

... és akkor a vihar bejelentkezett, úgy istenigazából. Olyan cseppekben vert minket az eső, hogy szinte fájt a vastag pulcsi, és a két póló ellenére. Hetvenezer ember vándorol nagyon lassan, esélyünk se volt, mert akik elérték, nem mentek beljebb, gondolom abban bíztak, ott kihúzzák, gyorsan vége és visszarohannak a jó helyekre, a koncert pedig megy tovább. Azt hittem ennél durvábban már nem megy, de akkor már látni se lehetett, az eső hatodik (!!!) sebességbe kapcsolt, amikor beértünk végre, mindenem, szó szerint mindenem vizes volt, és csöpögött belőlem a víz, csak úgy egyszerűen. A eső hömpölygött kint, egy része még be is jött utánunk. Pulcsi le, kicsavar, több liter víz kijön, ismételve háromszor-négyszer, a pulcsi még mindig legalább 3-4 kiló. Felső póló is le, azzal ugyanez. Itt voltak elvileg mosdók, viszont semmi se volt nyitva, eltelt vagy fél óra is mire jött valaki és kinyitotta, bent nyilván nem volt kézszárító, mert minek. Két órán keresztül kódorogtunk ott, vizesen, nem tudva mi lesz. Már azt kívántuk, csak mehetnénk haza. 

Nagyon féltem, hogy tüdőgyulladást kapok, az asztmám miatt annak általában kórház a vége, és ott már tíz éve nem jártam, nem volt túl sok kedvem hozzá megint. Közben vihar megy, vihar jön, esik, nem esik, de infó semmi.

Kereken két órával később halljuk, hogy ez egy gitár basszus, a színpadról, mindenki rohan kifelé, mert háromnegyed 11 előtt kicsivel ezek úgy döntöttek folytatják!!!

Találtunk egy fedett helyett, ahonnan viszonylag jól lehetett látni a kivetítőt. Visszavettem a második pólót, de a pulcsi annyira vizes volt, inkább csak fogtam. Persze jöttek a nagy hátak, és vállak, de Axl hangja, és Slash gitárja kárpótolt. Angus Young az AC/DC-ből volt a meglepetés sztárvendég, tőle az emberek egészen megőrültek. Egyszerűen frenetikus volt, kész őrület. Axl csöppet felismerhetetlen külsőre, de a hangja nem változott, sőt élőben is ugyanolyan jól nyomja, mint a lemezeken. Nagyon volt kedvük, lehetett látni rajtuk, hogy élvezik, nem muszájból csinálják. Felejthetetlen volt, hihetetlen, frenetikus. Not In This Lifetime Tour. :D 

Negyed 2-kor indultunk vissza a szállodába, és áldottuk az eszünket, hogy úgy döntöttünk ott alszunk, és nem kellett még vizesen, fáradtan beülni a kocsiba, és még két órát autózni. Beálltunk együtt a zuhany alá, és eresztettük minden átfázott részünkre a forró vizet. Közben jajgattunk, mint két hetvenéves. Durva mennyire nem vagyunk a topon, M még vízhólyagot is növesztett a lábára az álldogálástól.  Keményen nyomjuk. :D

Beájultunk az ágyba, de még dúdolgattuk a dalokat félálomban.

Guns n' Roses ❤