Otthon, most már

Hazaértem. Túléltem. 

Az út kb. felében szenvedtem csak, de akkor nagyon, egyébként nagyjából rendben volt minden, semmi rendkívüli. Beszélgettem utastársakkal kicsit, kedves osztrák házaspár volt. Jellemző, hogy itt se németekkel akadok össze. :) Berlin és Prága között volt  a legrosszabb: nem tudtam elaludni, tömve volt a kocsi (értsd mind a 6 hely foglalt volt), ölemben kellett tartanom a táskámat, ami tele volt, ezért elég nehéz is, nem tudtam kinyújtani a lábam, minden porcikám fájt stb. stb. Arra még emlékszem, h beérünk a prágai főpályaudvarra, és akkor bumm, egyszerűen elaludtam. 1 órát sikerült pihennem, bár a nyakam még jobban megmerevedett. Breclavban leszálltak a velem utazók, attól kezdve egyedül voltam végig. 

Már kényelmesen:

Pesten váratlan öröm ért, őrült rohanás (baromi nehéz csomagokkal vonatról le, peronon végig, aluljáróba le, jegyet venni, aluljáróból fel, kimenetelni onnan 6 perc alatt az 1-es kocsiállásig, ami a legmesszebb van) után elértem a korábbi, 22.50-es vonatot. Majd kiköptem a tüdőmet, felléptem a lépcsőkre, és becsukódott az ajtó, el is indultunk. Még 20 percig lihegtem, hörögtem, köhögtem a kis asztmás tüdőmmel. 

De fenn voltam a vonaton, ez a lényeg. :)

Már háromnegyed 2-kor haza is értem. A cicám is megismert, fiatal még, és 65 napja látott utoljára, volt rá esély, h dolgoznom kell a kegyeiért, először csúnyán nézett rám, nyávogott egyet, odajött, megszagolt, és elkezdett berregni. Még szeret. :)