Ha jól sejtem nem csak én szoktam ilyet csinálni: elkezdek egy könyvet, majd egy másikat is, általában egy papíralapút, és egy e-t.  Ezt még jól fel is tüntetem a blogon, majd rövid időn belül egyiket vagy mindkettőt abbahagyom, és egy harmadikat olvasok tovább, esetleg egy negyediket, de attól függetlenül ott virítanak 2-3-4 hétig anélkül, hogy a kezembe venném őket, de ez idő alatt elolvasok másik hármat. :D

Ebben az évben önmagamhoz képest egészen sok könyvet elolvastam már, mondom önmagamhoz képest, inkább nem számszerűsítek, az igazi könyvolvasóknak valószínűleg a nyomába se érek. Az utóbbi 2-3 hétben megtorpantam csöppet, valahogy nem találom az igazit, vagy csak nem tudok nyugton maradni.

Tesómtól előszülinapi ajándékként megkaptam a Puszi, Erzsi!-t. Azóta ezen szakadok, de direkt lassan haladok vele, mert mi lesz, ha elfogy nekem. Remélem már diktálja a személyzetnek a következőt. :)

Ti mit olvastok most?

Mielőtt elfelejtem voltak közben házassági évfordulóink is. :D Na tegye fel a kezét, aki az első évfordulójára halálfejes fülbevalót kapott! :D Én, én, én! Persze a csapatunk jelképe, mit is mondhatnék. 

Tegnap meg még olyan is volt, hogy 5 éve vagyunk együtt. Ilyen ez a május-június, csupa évforduló egymás hegyén-hátán. Szerencsére épp ezt a napot választotta hamburgi koncertjére a The Beach Boys, így ezzel ünnepeltünk. Egész jól nyomták, és mint kiderült John Stamos is rendszeresen koncertezik velük. Az mondjuk nem volt belekalkulálva, hogy fél 8-kor kezdődik, mi valamiért 8-nak hittük, és eléggé gyanús volt, amikor bekanyarodtunk, és viszonylag üres volt minden. Gyorsan elővettem a jegyet, fél 8 basszus, és az órámon is. A parkoló már nyilván tele volt, messzebb kellett megállnunk. Kipattanunk a kocsiból, én a szokásomtól eltérően magassarkút viselek, és durva izomlázam van a vádlijaimban, az eső esik, kardigán a fejem felett, és megindultunk. :D Pont beestünk, mikor bejöttek, már csak a tök sötétben kellett betalálnunk a helyünkre, az a tíz ember is nagyon örült nekünk, aki miattunk felugrált. Nem szeretem az ilyen késést.  Egy kis időmbe került, míg elkezdtem élvezni (nem láttam semmit egy jó ideig, plusz a könyököm, és két széles pasi között ültem szintén nem törékeny alkattal), de megérte. Láttam a Beach Boys-t, tudom, csak ami maradt belőle, de akkor is. :) 

Miközben ezeket írom, azon röhögök, ahogy a fiú a szárítón viháncol, az az egyik kedvenc helye. Ennyire szigorú vagyok, engem szórakoztat, ahogy kényelmesen eldől a ferde részén, mint egy kanapén. Olyan ügyesen egyensúlyoz rajta mint egy kötéltáncos, a lány viszont folyton lepotyog.

De fognak örülni ők is a háznak, jaj de nagyon messze van még.

Ez az egy hét utazás szerintem elég jól sikerült, leszámítva a fáradtságot, és a rejtélyes szédülésemet, ami eltartott durván 3 napig, de az utóhatásait még ma is érzem.

Az esküvő:

Ennek a hétnek az egyik legjobb döntése volt két éjszakát a hotelben maradni. Péntek 1 óra körül lecsörögtünk Alsó-Ausztriába, meleg volt, de még viselhető, jaj nekem, az a sok fény. Egy borvidéken kötöttünk ki, egymást érték a kis falvak, és a kanyargós utak, de legalább nem hegyvidéken. Osztrákul továbbra sem értek, ezen ez az új dialektus sem változtatott, próbáltam kedvesen (én!!) nézni, és úgy tenni, mint aki érti miről van szó. Egy családi vendégházban, kúriában aludtunk, már 300 éve ott áll, iszonyat kedves a család, ők csinálnak mindent, teljesen lenyűgöztek, péntek este be is sikerültünk kicsit a finom, saját termelésű boruktól. Másnap reggel azonban a megfelelő mennyiségű víz adagolásának köszönhetően fejfájás nélkül ébredtünk. Egy belső udvarban reggeliztünk a napon, beszélgettünk a be-befutó többi, már általunk is ismert vendéggel. 

Eddig sikerült eljutni vasárnap, akkor most nézzük tovább.

Az esküvő szerintem kifejezetten jól sikerült. Én nem igazán szoktam kritizálni, mert minek. Szép volt, megható, finom, gyönyörű, kellemes stb stb, csak dicsérő szavak jutnak eszembe, szerettük akikhez mentünk, csupa jófej, kedves vendéggel találkoztunk, jól éreztük magunkat, 4-re értünk haza, fél 5-re kerültünk ágyba. Ekkor kapuk meg a család üzenetét (anya, apa, kisebb húg, és nyilván a két kutya), hogy másnap ebédeljünk valami hegyen. Összenéztünk, nagy sóhaj: másnaposan a melegben 3 óra odaút után, még menjünk további egy órát fel a hegyre egy autóval, aminek soha, de soha nem kéne hegyet látnia, de tényleg.  Másnap alig tudtunk kimászni az ágyból, reggeli a többi másnapos vendéggel, erőnk se sok volt, meg kedvünk se elindulni, ráadásul nem igazán tudtuk mi vár ránk, volt egy kis hogy is mondjam szünet miután M bátran ellenállt a kutya lakásunkba hozatalának.

Nagy nehezen felmásztunk a hegyre, késtünk is nyilván, eleinte elég hideg volt a hangulat, rajtam nem sokat segített, hogy már az úton szédültem erősen, de akkor következett a hegymenet, és olyan hányinger elkapott, hogy mikor végre kiszálltunk, majdnem kitaccsoltam, a szédülés maradt, de ilyen M-be kellett kapaszkodnom folyamatosan fajta. Nehezen értem őket egyébként is, így viszont a beszélgetés nagy része teljesen kiesett. Azt viszont sajnos nagyon is jól értettem, amikor anya előadta miért is kellett ez a kutya.

Kapaszkodjatok! A nagy kutya januári halála után azonnal (!) elkezdett új kutya után nézelődni a neten a menhelyek oldalán. (A mi családi kutyuskánk is meghalt januárban, egyszer-kétszer megpróbáltam a környékünkön keresni, de gyorsan bezártam, mert nem megy ez nekem, nem egy katalógusból válogatunk, könyörgöm. :( ) És felvillant ez, aki ugye a nevemet viseli, és anya meglátta, és rögtön tudta, a halott kutya lelke bizony beleszállt ebbe, el kell hozniuk. Úgy beszélt róla, a kutya két lélekkel. Egyetlen dolog csúszott ki a számon csak, de hát ez a kutya már élt, amikor a másik meghalt. De olyan értetlenül nézett rám, hogy itt be is fejeztem. Lélekvándorlás, lófasz, alakítsunk mindent úgy, ahogy nekünk a legjobb, egyébként a mestere ennek más témákban is. M kínjában csak "nyüszített" egyet, persze csak szigorúan kettesben, egyébként csak nézett maga elé és próbálta ignorálni. 

Azóta őrült poénokat gyártunk ebből, mert seggfejek vagyunk nem tudjuk másként feldolgozni a hallottakat.  pl.: a kutya nagyon nyugtalan, és hiperaktív, erre M, nem is csoda két lélekkel, milyen szűk lehet nekik odabent. Vagy remélem ha a következő kutya meghal, nem belém költözik. Ezt elmeséltem otthon az én szüleimnek is, akik nem is kicsit lesokkolódva vagy egy percig csak néztek rám. Megemlítettem anyósom kapcsolattartását bizonyos angyalokkal is, akik véletlenül csak akkor és abban a témában keresik meg, amikor, és ahogy neki a legjobb, ezzel is durván manipulálva apósomat, aki valamiért hisz neki. Apukám a döbbenettől csak annyit mondott: jó tudni, ha meghalok, még tudunk majd beszélni. :D

Arról nem esett szó, nem-e probléma, hogy behoztak egy kutyát a családba az én nevemmel, ez nyilván fel se merült, hisz csak nekem forr fel tőle az agyvizem, egyedül az ifjabb húg ejtett el egy mondatot arról, mondván milyen vicces, hogy a korábbit úgy hívták mint Fülöpkét, ezt meg mint engem, tényleg, őrült vicces, szakadok. Egyébként jól döntöttünk, mert nagy (és csak egyre nagyobb lesz, mert hízlalják), nyugtalan, izgága, már-már hiperaktív, mindre rohan, rám is, ettől konkrétan majdnem beszartam, és a kis szájába vette az alkaromat, még egy jó óra múlva is fájt, el se tudom képzelni mi lett volna, ha rá is harap. :O De nyilván nem kell tőle félni, mert nagyon aranyos, kedves, csodálatos stb. Jó sok energiámba került nem minden egyes alkalommal felkapni a fejem, ha elhangzott a nevem, de mivel minden második mondatban benne volt, és soha, de soha nem nekem szólt... na igen. :I K. idegesítő. M is csak fintorgott, neki is sok volt. De legalább nem megy lépcsőn, a kölykök júliusban az emeleten biztonságban lesznek. Ők egyik új kutyával se találkoztak még, tavaly május óta nem is utaztak. Jaj, és a szeptemberben elhozott kutya, szegény, olyan borzasztóan meg van hízva. :O Teljesen elformátlanodott. M szerint ilyen ez a Schnitzeldiéta.. de ez valahol nagyon szomorú. :(

Szerencsére mindenki gondosan kerülte a témát, hogy nem engedtük oda őket kutyástól, bár nem hiszem, hogy ennyivel megúsztuk volna. De 24 órára ennyi elég is volt, folytatás következik júliusban. 

Házassági évforduló 1.2 - engedélyeztünk még magunknak kettesben egy félórát a hegyen, elvégre a mi napunk is volt.  

M meggyanúsított azzal, hogy náluk mindig rossz kedvem van, ezt nagyon zokon vettem, mert kurvára igyekeztem, de nem tudom ha az én szüleim hívogatnák minden mondatban a vele azonos nevű kutyát, ő mennyire lenne boldog. Meg a szédülésem is nagyon kiütött, és meglepő de nálunk se hagyta abba, sőt mikor már itt voltunk, akkor se. 

Lett új szemüvegem, vagyis napszemüvegem, ami dioptriás, és hát már teszteltem is, és maga az álom, látok az autóban is, mennyei. M saját nyugalma érdekében győzködött róla, nekem ez feltétlenül kell. Egyelőre úgy tűnik igaza volt.

A repülőutak egyre idegesítőbbek, valahogy mindenki Hamburg és Budapest között repked, mindig tele van, és az utasok egyre agresszívebbek, nem tudom mi történt, de kényelmetlen az egész, vagy én vagyok egyre kövérebb, és nem férek el. Ez már a második oda-vissza utam volt, amikor nem olvastam, mert egyszerűen nem ment, bököd a szomszéd, és nem bírom tartani a karom még mindig, teljesen beáll. 

Na igen, a karom, ez nem múlik, kicsit jobb, de továbbra is durván fáj, pláne ha valahol ülni kell: repülőgép, autó, színház.  Hétfőn el is mentünk megint masszázsra, és a srác még meg is szurkálta a könyökömet, ezen megint beszartam csöppet, és nem lett jobb, még várok.

M még kivett két napot, így miután visszaértünk, nem ment egyből dolgozni, így eltöltöttünk még egy kis időt ketten nyugiban. Elmentünk a Bunkermúzeumba, csak egészen csöppet szorult össze a gyomrom az egésztől, jó hogy régimódian volt berendezve, és nem volt lehetőség légitámadás átélésére is, mert onnan én tuti fel nem jövök utána.

Meglepő módon még napsütés is maradt a városban, nem kellett egyből visszaállni a szürkeségbe, de kedd óta csak esik, el ne felejtsem hol vagyok. 

Voltunk Falco musicalen, a szokott helyünkön, tök szeretek odajárni, csak a székek szarok, a kartámasznak lespórolták a felét, ezért a vége pontosan a fájó könyökömbe vág, meg szokás szerint nem az én méretemre szabták a helyeket se, ha be vagyok szorulva két nagyobb pasi közé, nekem végem, a karomnak meg végképp. Mindenem lüktet, zsibbad stb. Ezeken mindig jól kiakadok, és szidom magam, mert semminek se tudok örülni, és ahelyett, hogy élvezném, fájok. Ennek a másik változata, ha egy norddeutsch ül előttem, és szó szerint semmit se látok. De a Falcon szerencsénk volt, nem ült előttem senki csodával határos módon, M szerint valaki elfelejtette, hogy jegye van, mert különben dugig volt a hely. A műsorra nem lehet egy rossz szavam se, nagyon jól összerakták.

Hétfőn meg voltunk hívva grillezni az itteni barátainkhoz: ház, kert, zöld. Egy álom, olyan nehéz volt hazamenni utána a második emeletre, ahol már mozdulni se lehet. Bár a mozgás egyébként is nehezünkre esett, lementünk az Elbához, ami nem is lett volna gond, mert olyan nagyon gyönyörű ott, az a sok napfény, és jófajta meleg. De a visszaút, kicsit hegyes dombos, én meg az elhízott testemmel, azt hittem megszakadok. Olyan izomlázat kaptam, még mindig érzem. Szégyen. De olyan jó volt ott, már annyira vágyom egy házra, el sem tudom mondani.

Tegnap annyi napfény és meleg volt itt, hogy elkezdett bennem dübörögni a nyár, ez a menjünk, menjünk, menjünk valahova érzés. Mielőtt elfelejteném hol vagyok, és véletlenül többet mosolyognék a semminél nálam szokásosnál, ma szakad az eső. Ami reményre ad okot az a világosság, vagyis még ma abbahagyja. Talán.

Sajnos a Eurowings küld mindenféle értesítőt, és most ez a nagy leárazás is arra ragadtatott minket, hogy felírtuk cetlikre az érdekes lehetőségeket, és kihúztuk a nyerteseket. Magamtól nem Oslot választottam volna, de ha ezt küldte a szerencse, ám legyen. Augusztusban megyünk, a hónap aggasztóan üresen állt a naptárban, lehet a múltkor turkált Oslo útikönyv is egy jel volt. 

Következő év márciusára Thessaloniki került M kezébe, először csak pislogtunk, de már épp beleéltük volna magunkat, amikor rájöttünk: közvetlen járat nincs innen, és sokkal drágább is, mint amit rászántunk volna. Így lett belőle Milánó. A számlát jó alaposan lecsapoltuk, de utazni olyan jó, elképzelni, könyvet keresni, utánaolvasni, várni. Hálás vagyok a közös életünkért, és ezekért a lehetőségekért. 

Ilyeneket is tervezünk még az év hátralévő részére:

Tegnap megejtettem életem első gyantázást, és nem volt rossz. Az egyetlen gáz a disznóra hízott testem, amit szívesen takargattam volna, de hát nem lehetett. Nem sima gyanta volt, hanem az a cukros izé, amit magyarul nem is tudom, hogy hívnak, és alig fájt, vagy inkább kevésbé, mint amire számítottam, teljesen kibírható. Bár kicsit hazudtam, mert egyedül megpróbálkoztam vele, de nem ment valami jól, elszúrtam sok-sok órát,  mindenhol csíkok hevertek, és már agyfaszt kaptam, ahogy lerántom, fáj mint állat, és a szőr meg ottmarad, most érett meg ennyi idős koromban az elhatározás: csinálja meg más. :D

Tesóm küld egy videót, ahol a nagyobb cica leveszi a kisebbnek a kedvenc játékát, mert az nem éri el. 

Én: Én is levenném neked. :*

Tesóm: Mindketten tudjuk, hogy nekem kellene levennem valamit.

Én: Ez most nem a jelenlegi magasságunkról szól, és érezd már a mondanivalót.

Tesóm: :D :D :D

Eljött az a csodálatos időszak, amikor még este  9-kor se kell villanyt kapcsoljak, június végéig ez még tovább tolódik, 10-kor is világos lesz. Úgy tűnik a héten a napot is látom, nem is veszem észre, hogy mennyire hiányzik, már úgy megszoktam az állandó szürkeséget,  fény, fény, fény. Csodás! :)

Egy egészen komoly listát állítottam össze magamnak jövő szerdáig, ezeket mind el kell rendeznem, meg kell csinálnom mire hazamegyünk, csak egy hét és rettenetesen megerőltető lesz, már látom (Mo., én családom, csomó intéznivaló, mamám 90.szülinap, Aut., esküvő, M családja, vissza Mo., talán egy nap valami kirándulás, vissza - mindezt szerdától szerdáig). 

Az a bajom, hogy mindig össze-vissza kapkodok, mindent egyszerre csinálok, és váltok egyik dologról a másikra, porszívózni indultam, de végül a konyhában kötöttem ki és főztem. Hm. Spárgás quiche és ricottás palacsinta, mindegyik diétás verzióban, egészen jól sikerült, a quiche nagy kedvencem, már régóta készültem rá, elégedett vagyok. M meg már nem először azt mondta, tehetségem van hozzá, hát nem édes?!

Ő az én kis kísérleti egerem, szinte minden alkalommal valami újat kell ennie, mert mindig valami mást főzök, de ő hősiesen elfogyaszt mindent.

A múlt héten úgy szétidegelték, hogy neki is beállt a válla, ő is kis Quasimodo lett, mint én októberben hetekig, a nyakához húzta a görcs a vállát, én segítettem, ahogy tudtam, szép óvatosan nyomkodtam ki a pontokat, honnan, mettől meddig, ott igen, ott nem stb. Kenegetjük is valami sportkrémmel. Nem volt túl jó állapotban szegénykém. :(

Tegnap eljött az osztrák anyanap: M kérdezi mit mondjon, meséld el ami veled van pl., annyira ideges volt, hihetetlen, telefonál, anyát nem érjük el, csak kisebb húg pasijával beszélt, kiderült anya-apa-kutyák mindenestől épp idősebb húgnál és Fülöpkénél vannak 300 km-re tőlünk; jó ezt tudni. Akkor mobil: sikerült az anyjával beszélnie végül, bár elég gyorsan lerázta, de M azért elmesélte épp mi a helyzet vele; anya meg rákezdte, hogy azonnal menjen kórházba, mert ez azt jelenti, hogy a szívének van baja stb stb. Annyira tipikus, egyből pánikot kelt, nem aggódik normálisan, hanem előhoz valami tök oda nem illőt, de mindegy, tudják, hogy megyünk, felvették a telefont, ez volt a lényeg. Meg nyilván most azzal a gyerekkel vannak, aki nem támaszt problémát a kutyákkal, mi se tettük volna 100 négyzetméteren mondjuk, itt lépni se lehet sokszor, ha csak ketten vagyunk, akkor se, de nyilván ez a szempont nem lényeg. 

Ma apja kérdezte M volt-e az orvosnál, leírtam jó részletesen a dolgokat, hátha jobban megértik, átküldtem M-nek is, hogy ahogy ő mondja, mindketten ugyanazt mondjuk, szerinte tök ijesztőre foglaltam össze, de nem is írtam olyat, ami nem igaz. Nem baj, ha kicsit aggódnak néha érte, többször kiderült már, hogy egyáltalán nincs fogalmuk róla M mennyit dolgozik (De hát 5-kor már otthon van nem?! De persze, inkább 7-kor, de 6 az alap, és igen hivatalosan fél 5ig van. stb.stb.), vagy milyen kimerült. Sajnos nincs meg benne a vágy, se a képesség a dolgok leszarására, ezért beleviszi szívét-lelkét, ezekből meg ez lesz.

Mondom én ezt tök okosan, de a vándor görcsöm hol a bal csípőm környékén, hol az 5-6. csigolyáknál jobbról tűnik fel, a legújabb, a karom még mindig fáj, várok. Ha nagyon ideges vagyok, stresszelek, félek, ugyanez. A dühkitöréseimet már kordában tartom, kár, hogy így minden bennem robban, és ez a vége. Ínhüvely-gyulladásra valami ötlet? Annyit tudok: kímélni és várni.

Elmentem talizni a baráti pár lányrészével, ő hongkongi, és nem beszél túl jól németül, így egy kicsit mindig bizonytalan vagyok, átmegy-e minden üzenetem, de nagyon kedves, mindig jókedvű; érdekes látvány lehetünk egymás mellett az utcán. Olyan jó érzés volt valakivel lenni, bár a városrész sok nekem kicsit, nagyon keresett, mindenki ott akar lakni, főleg fiatalok, ezért iszonyat zsúfolt, koszos, szűk, és nagyon ügyelnem kell nehogy elgázoljon egy bicikli, autó, esetleg egy babakocsi(!) kb. bárhol.  

Van viszont egy sajátos kis bája is, ami főként a sokféle, hangulatos, kis üzletben rejlik. Ma egy francia cukrászdában/pékségben jártunk, és olyan íze volt a vaníliás, francia nevű valaminek, hogy szó szerint nyalogattam az ujjamat. Nyilván volt benne cukor, - mert cukormentes helyeket még nem sikerült felfedezni, örülök, ha nem tévedek el, - de mégse éreztem azt, hogy 5 percen belül az egekbe ugrik a vércukrom. (Éljen az inzulinrezisztencia! *)

A könyvemet is elolvastam a buszon, lehet hülyeség, de néha kedvem lenne felülni egy buszra egy könyvvel, és csak ide-oda utazgatni. De ha jól meggondolom céllal menni valahová mégis csak jobb.

* Azt is elmondanám különben, hogy két hete tök jó dolgokat főzök, ma pl. cukkinis-fenyőmagos bulgur egytál a menü. :)

M most mondta vacsi közben, hogy ne féljek, ha nem akar javulni a karom, mert ez ilyen, sokáig tart. Én meg lesek, hogy mi tart sokáig, hát az ínhüvely-gyulladás, mert a kínai srác szerint az van nekem. Ennyit a németemről, bár a védelmemben elmondanám, nem is ismertem ezt a szót.

A furcsa fájdalom a könyökömben csak nem múlik, ezért felkerestük a kínainkat ( ez így kicsit raszi, de nem tudom leírni a nevét, pedig direkt kértem, írja le nekem és megtaníttattam magam kiejteni is), mert már komoly masszázs-hiányban is szenvedtünk az egyéb panaszaink mellett. Ő tradicionális kínai masszázst gyakorol/művel, és nagyon jót szokott tenni, de sajnos M cégénél befejezte a munkát különböző okokból, ahová én jártam hozzá már szintén nem tevékenykedik, így esett, hogy a lakására mentünk. Ez azért vicces, mert az ikrei egy hónapja születettek, és kis nyöszörgő babahangokra masszíroztak minket, nem volt zavaró egyáltalán, szívesen meg is néztem volna őket, szeretek babákat látni. 

Attól függetlenül is szeretem őket nézni, megsimogatni, esetleg kézbe is venni, hogy a saját gyerek gondolata a lehető legtávolabb áll tőlem az utóbbi időben. Emlegetem is M-nek, hogy szerintem nem kéne egyáltalán, ő meg nem mond ellent. Egy ideje a facebookom kész nemzeti reklámkampány, mindenhol babák, babák, és eléggé idegesít, tudom nem kell nézni, de ennek is az az oka, hogy anyukám minden egyes beszélgetés alkalmával bejelent egy újabb terhességet, mondja is, hogy mindig kérdezik, te még nem, te még nem, és ezen mindig felhúzom magam, tegnap is ráförmedtem, hogy van aki nem szaporodik ész nélkül, és végiggondolja, hogy talán nem jó ötlet az egész, és nincs is kedve hozzá, mert semmi előnyét nem látja és különben is miért nem mondja a kérdezőknek, hogy nem akarunk, és kész, akkor majd hápognak, és bekussolnak. Ez így elég agro, tudom én is, de ezen mindig bepörgök.  :(

Húsvétkor szívesen elmentünk volna erre-arra, de olyan ritka fos volt az idő, hogy megelégedtünk egy kiállítással, egy meccsel, és egy kis nézelődéssel az egyik használt cuccokkal foglalkozó üzletben. Vettünk pár útikönyvet, én meg kiszúrtam németül az Ilonka által dicsért Ove-t, és megvettem 1,50-ért.

Az az érzésem, már most is jóval több útikönyvünk van, mint amit valaha is használni tudunk, de annyi sok szép hely van, és én még alig jártam valahol. M volt már itt-ott családi nyaralások alkalmával, és azt mondja a fele, - amikor a szülei nem egymással ordítottak - egész jól is telt, de mégsem az a fajta városfelfedezés, amit együtt szoktunk művelni. 

Stockholm után vérszemet kaptunk, lehet még egyszer elmegyünk oda is nyáron, és foglaltunk pár helyet: októberre egy 5 napos Firenzét (aki járt már ott, ne tartsa magában a tapasztalatait :) ), a szülinapom környékére egy hosszú hétvégét Eckerfördere, nincs benne semmi különös, időről időre visszatérünk oda, egyszerűen csak jó ott, illetve június végére egy éjszakát Hannoverbe. Hannoverben Guns n'Roses koncert lesz, már nagyon várom. Nagyon, nagyon. :D Tegnap láttam egy műsort, amiben a Marienburg kastélyról volt szó, és kiderült, nagyjából 20 kilométerre van onnan, így ha kijelentkezünk a szállodából utazunk is tovább oda. :) De a legjobb mégis Firenze, a kis pótnászutunk, aww. :))

(Azt csak félve jegyzem meg, hogy tanulok, erről most elég is ennyi.)  

Szombaton először jártunk az itteni Múzeumok éjszakáján ( Lange Nacht der Museen) egy másik baráti párral, de csak két múzeumig jutottunk, öregek vagyunk már a hosszú éjszakai mászkáláshoz, jó volt beszélgetni, és másokkal lenni valahol. 

Sajnos akikkel barátkozni kezdtünk, elköltöznek; a srác elhagyja M-mel közös munkahelyét, és a családi cégre vált, na igen. Ilyen kis apróságok vannak, hogy apa építi nekik a házukat, 2-3 hónap és készen van, és erről nagyokat hallgattak előtte, a fiú egyszer csak felmondott,  az kicsit fura volt, hozzájuk még hivatalosak vagyunk a héten egy búcsúvacsorára, kár értük, olyan kevés embert ismerünk itt és nagyon nehezen megy a barátkozás.

M szülei továbbra is ignorálnak, vagyis csak az apja, az anyja egyébként se kereste soha, ez nem sokat változott. És az én anyukám aggódik emiatt is a távolból. :( A gyakorlatban ez úgy néz ki: M posztol valamit a családi csoportban, és az apja nem reagál rá semmit, korábban valamit mindig írt, több mint egy hónapja következetesen semmit. Egy hónap múlva mennénk feléjük, hm.

A cserbenhagyó elektronikai eszközökről:

Nem vagyok egy nagy technikai mágus, értem én, hogy minden fejlődik és szinte mindent tudnak az elektronikai eszközök, de ez engem nagyjából hidegen hagy. Megszeretem a cuccaimat, nem szeretem, ha elromlanak, ha újat kell venni, cserélni kell stb. stb. Működjön szépen, csinálja ahogy mindig szokta, és én elégedett vagyok. 

Ehhez képest a kis okoska telefonom, amit 4 éve az első karácsonyunkra M-től kaptam, kezd rosszul viselkedni. Mondjuk azt már nyáron elkezdte, kicseréltük az aksiját, kicsit jobb lett. Ez persze azt jelenti, hogy minden este töltenem kell, szerintem másoknál is így van. Egy ideje nem nyit meg oldalakat, én sokszor olvasok wikipedia cikkeket, és az imdb-n is gyakran előfordulok, előbbit megnyitja de egy idő után bezárja, az utóbbiban meg nem tudok kattintani, nem enged tovább. :( Lassú is, meg a maiakhoz képest egészen parányi kijelzője van. 

Persze addig fogom húzni míg egyszer csak elalszik magától, lehet még egy évig is kitartunk így együtt. A magyar számomnak van egy olcsó, okos bőrbe bújt satuhülye telefonom, ami legalább megnyitja a wikit, mondjuk párszor bezárja közben, de hagyja újra megnyitni és elolvasni az is valami. :)

Aki kitalálta az ebookot azt innen csókoltatom, mármint komolyan. Sajnos nem vehetek meg minden könyvet, de nagyon jól kiegészítik egymást a megvett és letöltött könyveim. ;) M egy projektje után kapott egy nem túl nagy, nem túl márkás tabletet, amire rászabadultam olyan két évvel ezelőtt, és egy nagy halom könyvet olvastam el rajta. Azt vettem észre, sokkal gyorsabban haladok így, persze egy-egy átolvasott éjszaka után majd kifolytak a szemeim, de azért nem csináltam ilyet rendszeresen. Az aksija is jól bírta, imádtam. Ehhez képest november vége felé gondolt egyet, és kikapcsolt 80%-osan. Majd újra, és újra. Minden átmenet nélkül. :( Most ott tartunk, hogy alig tudom levenni áramról, az úgy meg kevésbé mobil, és kényelmetlen olvasni. Egyre közeledik az álmom, egy igazi ebook-olvasó, bár M szerint ennek teljesen tönkre kell mennie, majd akkor. Mondjuk úgy, hogy az olvasásom öröme a felére redukálódott, sokszor párhuzamosan olvasok egy igazi könyvet, és egy ebookot, mikor merre járok, de az utóbbi időben túlsúlyban vannak a papíralapúak.

Azt nem is meséltem, hogy a nagy tévénk hangja is tönkrement (egyik nap bekapcsoltuk, és brutál hangosan üvöltött, lehalkítani meg nem lehetett), de azt M megoldotta, rászerelt egy minihangfalat, most újraéljünk a gyerekkorunkat, mert fel kell ugrálnunk hangosítani/halkítani. 

Nem akarom elkiabálni, de a két kedvencem: a hűtő és a mosógép egyelőre működnek.

Anyósom, akinek naponta van ideje otromba rasszista(!!!) viccet posztolni a családi csoportba, de a kisebb lányával írat nekem, mert neki szüksége van M születési anyakönyvi-kivonatára. Természetesen még mindig meg vannak sértve, igazuk is van nem? Végül is csak három hete történt a nagy NEM kimondása. :/

Az kicsit elgondolkodtatott mire kell neki, mert nálunk nem sok minden jut eszembe, amihez valakinek szüksége van szül. anyakönyvre, a sajátjára se, nem hogy a 34 éves felnőtt gyerekéére. A legszélsőségesebb gondolatom az volt, talán végrendeletet írnak, hogy kizárják M-et.  

Ez talán túlzás, de sajnos bármit el tudok már képzelni. Viszont az egésztől nagyon szomorú is vagyok, én soha nem vettem komolyan ezeket a történeteket, hogy ennyire problémás lehet a kapcsolat a házastárs szüleivel. Ezt nagyon nem így képzeltem. :(

Szeretem azt hinni magamról, hogy elfogadó vagyok a magam kis konzervatív módján, de eddig nem igazán volt alkalmam a tesztelésre. Ott nőttem fel, ahol a madár se jár, na jó azok még épphogy, de melegeknek hírét se hallották, kivéve Zsoltikát sok évvel ezelőtt a ValóVilágból, anyukám azóta is azt mondja, ha valaki ismertről elmesélem, a saját neméhez vonzódik, hogy "de nem is látszik rajta". Na igen, mert az látszik...

Vasárnap kora délután ülünk M-mel Düsseldorfban a Rajna partján, és nem sokkal egymás után elsétált egy huszonéves fiúpár, kézenfogva, kicsit összebújva előttünk, majd lentebb a víznél puszilgatta egymást két lány a napsütésben. Olyan jó érzés töltött el, hogy ennek örülök, jó ezt látnom, és az is egy külön öröm, hogy olyan helyeken járok, ahol ez természetes, és senki nem ütközik meg rajta. Kedvesen összemosolyogtunk, - M egy kisebb iparvárosban nevelkedett, az se jobb mint az én szülőhelyem, ezekről a dolgokról nagyjából ugyanazt kaptuk otthonról , - láttam rajta, ő is hozzám hasonlóan érez, és ez szép. Én olyan támogató lennék, de nem ismerek senkit.

De mit kerestünk mi ott? Az egy szép hosszú láncolat.

Az egész úgy kezdődött, a szülők minden ok nélkül beszélni akartak vele, beszartunk csöppet, oda a húsvét, de nem úgy tűnt, CSAK ÚGY (ilyen se volt még) akartak beszélni.. én gőzöltem közben (Stockholm óta nem tudtam kiverni a taknyot a fejemből..), így csak hallgattam, a nevemet nyilván nem nekem szánták :I.. Jaj, ez a kutya mennyire jó, ügyes, okos, ugyan nyüszít, és nem lehet egyedül hagyni (wtf.1.) és az apósom ezért lent alszik vele a nappaliban (wtf.2.), de az anyjának még minden vasárnap gyásznap, mert vasárnap halt meg az előző (wtf.3. - nem szemét vagyok, aki nem érti meg, ha valaki gyászol, csak az anyja akkora cirkuszt csinál az egészből, pedig az apja gondoskodott, és gondoskodik most is a kutyákról, hozzá ragaszkodnak, az anyja a kanapéról okos csak.. ő a legszomorúbb, mindig mindenben ő a leg..) és most járnak kutyaiskolába és hasonló fontos témák. Ilyen nagyon hozzájuk illő dolgok, az anyja teljesen magával van elfoglalva, semmi új. M itt érezte úgy, ha már megszabadultunk a húsvéti látogatástól, rákérdez, az apja nem-e jönni szeretne Essenbe (ott van egy többnapos autókiállítás, és szinte minden évben elmentek, tavaly már januárban kérdezte, akkor Essen, mi lesz, megyünk? mindig áprilisban van, szóval időben, értitek), de nem szólt eddig róla, és M már parázott, apa kitekert logikája alapján, talán elkövette azt a bűnt, hogy nem kérdezte  meg elég időben.. :/

És itt valami félrecsúszott, apa úgy érezte, M-nek szüksége van arra, hogy ő jöjjön, és vele menjen, mondta majd meglátja, hogy tudja megoldani. (Nyugdíjas, de a kutya meg a háztartás nyilván...) 

Elutaztam haza, és jön a továbbított üzenet: igen, el tud jönni, anya is jön, és ugye nem probléma, a kutya is. Na itt végem volt... Elkapott az ideg, hogy M nem fog nekik szólni, mert nem mer, hogy de igen, kurva nagy probléma, mert már tőletek se szoktunk elférni, mert olyan disznóólat csináltok a nappalinkból, és nem teszitek rendbe a kanapét, és a reggelit alig tudom bevinni, ha ott vagytok, mert nem tudok keresztül menni rajta. De igen, hozzatok oda egy 38-50 kilós kutyát (nem tudom mekkora pontosan, wikipedia ekkorára saccolja a fajta lánypéldányát), aki összevissza megy a lukszerűen lakájos lakásban, ahol még két macska is él, és nem akarom, hogy halálfélelemben töltsenek több napot a szekrény tetején. Mindig oda menekülnek, ha jön valaki, ha egy kutya fel-alá sétálgat, sose mernek lemászni. És erre mindenki más gondolna rajtatok kívül, de ti úgyis mindig magatokkal vagytok elfoglalva, és tekintettel se szoktatok lenni másokra... és nem érdekel, hogy a kutya szereti a macskákat vagy nem, magyarázd el az én remegő kölkeimnek, h, jaj de nem bánt. :/

A legrosszabb az egészben, hogy távol voltunk egymástól, ha akkor üt be valami, és csak írásban kommunikálunk, sokkal több felesleges feszkó beszalad, mintha élőben próbálnánk megoldani a helyzetet. Rövidre zárva: M nagyon büszkévé tett, mert egy-két nap után összeszedte minden bátorságát, és elmondta, hogy a helyhiány és a macskák miatt ezt mi nem szeretnénk, szóval probléma, ha jön a kutya.  Apja erre közölte, hogy hát már gondolta, mert nem írt vissza azonnal helyeslően, és akkor Jens (ő a szomszéd srác) marad útitársnak, majd lecsapta a telefont.

Éreztem, ezért még meg fogunk fizetni, de egy halom kő gördült le rólam, megígértem neki, ha nem talál senkit, akkor elkísérem én, időben felkelek, és a pofámat is befogom végig.  (Ez nem kevés, még ha annak is tűnik, mert már kétszer jártam ott, rohadt nagy tömegben, levegő nélkül, nagyon-nagyon sokáig, végignézve ugyanazt úgy, hogy az érdeklődés teljes hiánya van bennem az autók iránt, szóval egy idő után morgok, ráadásul nagyon nehezen tudok felkelni, és M szerint nagyon korán kell, és a többi, és a többi..)

A büntetés pedig a következő: ha M posztol valamit a családi csoportba, nem reagál senki, semmire, semmit. Alig szánalmas és gyerekes, nem? Az idősebb húga, Fülöpke felesége reagált 1-2x, de ő is itt van Németországban, és szerintem nem értesült arról amit tettünk(!!!). Ugye milyen szép is ez? Nem tudom felvennék-e neki a telefont, mert nem szokták egymást hívogatni, az apja szokta felhívni, ha valamit el akar mesélni, ilyenekre kell gondolni, hogy Fülöpke vett autót, mennyi km, mennyi €, honnan van, és hány éves, tudjátok, ami mindenkit olyan nagyon érdekel, az anyja akkor hívta utoljára, amikor 3 éve pénzt kért tőle, egyébként soha.

Nem tudom hová fejlődik még a helyzet, szűk másfél hónap múlva szeretnénk arra kanyarodni a barátaink ausztriai esküvője után, kérdés ajtót nyitnak-e... A nyári nagy utazásról nem is beszélve, amikorra M betervezett egy csomó ügyfél-látogatást, úgy elég nehéz, ha nem mehetünk oda. Isten óvjon a buta, sértett, igazságtalan emberektől.

A szomszéd fiúnak se volt jó, vagy nem akart olyan hosszú programot magának, így maradtam végül én. M-nek az az ötlete támadt, ha már olyan messzire megyünk, maradhatnánk még egy napot és megnézhetnénk egy környékbeli várost. Szerencsére a Ruhr-vidéken szó szerint egymást követik a városok, a választásunk Düsseldorfra esett, M kétévente jár oda egyhetes összeröffenésekre, így már ismerte valamennyire. 

A poén az volt, hogy hiába indultunk el teljesen időben, mégis Bochum belvárosában kötöttünk ki nadrág után rohangálva, az enyém pont az egyik pihenőhelyen gondolta úgy, hogy szétreped az elvékonyodott combrészen, dagadt vagyok, ez van, és cseppet sem előrelátó. Ugyan én vagyok, aki M utazásaira mindig mindenből biztonsági plusz egyet is bepakol, mert bármi megtörténhet, de magamról elfeledkezve nem vittem még egy nadrágot. Ha már ott jártunk, meg is ebédeltünk, kicsit lelkifurkám volt M miatt, hogy ugyan nem nyavalygok, fel is keltem, és el is készültem, mégsem érünk oda időben miattam. De itt jött a jó rész, mert a tömeg nagy része addigra elpárolgott, és tök kellemesen lehetett sétálni, elfértünk, odafértünk mindenhez, M teljesen elégedett volt a fordulattal, és úgy gondolja, jövőre felesleges olyan korán indulni, vagy megállhatunk közben itt-ott.

Zárásig maradtunk, utána kényelmesen átmentünk Düsseldorfba, bejelentkeztünk, elmentünk felfedezni a várost, és vacsorázni. Nem csalódtunk semmilyen tekintetben, a hotelszoba szép tiszta volt, az ágy kényelmes, a reggeli, ah a reggeli csodálatosan sokféle; vasárnap  százágra sütött a nap, szétsétáltuk magunkat, szó szerint mindenhol fájt a lábam, de nem egyben, hanem külön-külön kis részenként, és az is máshogy, jaj.  A Kunstpalastban kifogtunk egy szerintem nagyon igényes és átfogó Lukas Cranach kiállítást, 500 éves festmények és metszetek között sétáltunk, egy részükön még védőüveg sem volt, olyan közel is mehettem, hogy szinte az orromban éreztem a történelmet.

Teljesen lestrapálva értünk haza este 11-re, de ez egy jó próba is volt, hogy viselik a kölykök, ha két napra eltűnünk, és nem kérünk meg senkit, adjon nekik enni. Nem akartam újabb szívességet kérni a szomszéd sráctól, óriási segítség ő nekünk, de ki tudja mikor lesz belőlünk elege. Csináltam nekik klassz svédasztalt, többféle kaját kitettem, dupla szárazzal, jó hát a víz nem lesz friss magától, de szerintem két napot egész jól kibírtak, csak egy kicsit szidtak le, nem volt senki megsértődve, semmi se összetörve, így a hazafelé úton való tervezgetés a a jövőbeni hétvégékről már nem is olyan valószínűtlen. 

Ezzel nyilván megint azt értük el, hogy utazni-utazni-utazni akarunk, össze-vissza, és nagyjából mindenhová. :D

Egy hét alatt két korábbi barát/ismerősnél is felfedeztem, hogy válik. De legalábbis szakításban van a házastársával, azt minek lehetne nevezni Elég árulkodóak a kötőjeles duplanevek, ha egyszer csak minden visszaáll a régibe. Az egyik párnál a lányt ismerem, ő velem egykorú, a másiknál a fiút, ő két évvel idősebb; talán 4 éve voltak házasok mindketten. Ez engem annyira elszomorít, azóta mindig nyomom a lájkokat (különben alig szoktam) a fiú egyébként is tök jó fényképeire, nem mintha segítene rajta gondolom. 

Ezek szerint jó, hogy későn(?) házasodtam, mert már válnék?

Nincs túl sok minden, csak apróságok:

• Ma találkoztam az olasz lánnyal és először ettem az IKEA-ban.
• Kicsit még az előzőhöz: meg is tetszettek ott dolgok, bútorok is, pedig egyáltalán nem jött be eddig (ez vajon hová vezet?!).
• Jövő héten hazarepülök (Többek között a már többszörösen elmaradt nőgyógyászt bepótolni, mert másfél éve nem jártam rákszűrésen, így jött ki, nem szándékosan, és kétszer egymás után rákot álmodtam magamnak és ez megviselt, sőt még a babán ügyködő barátnőmnek is rákot álmodtam, és az még jobban megviselt, sírtam is, így megyek, most azonnal.)
• Drukkolok, hogy ne kezdje el megint a szokásos szórakozást a nemvérem (elég a valószínű 4 vadiúj ciszta is, ami ott viríthat, novemberben volt utoljára igazi..), és tényleg el is tudjak menni.
• Nagyjából egy hete fáj a bal könyököm, nem ütöttem meg, nem is történt vele semmi, de egy vizes flakont is fáj megemelni, nem tudom.
• Nagyon zaklatott vagyok, össze-vissza jár a fejem, olyan mint gyerekkoromban, mikor fulladtam, és a gyógyszer csak még jobban felpörgetett, rohangáltam, és zuhogva köhögtem. Annyiban más, hogy most még csak nem is rohangálok, de a négy helységben mindenhol félbehagyott dolgokat találok, és nem emlékszem, kapkodok, ott hagyok, elfelejtek.
• Vissza nem egyedül jövök, Tesóm is velem repül, ilyen még nem volt soha, szerencsére anyunak még nem kattant be, hogy egy repülőn lesz az összes gyereke. Egy hetet meg még egy picit marad, elvisszük a dán Legolandba (az sokkal közelebb van), meg még ami eszünkbe jut.
• Alig beszéltem M-mel a héten: hétfőtől szerdáig nem volt itthon, tegnap este fodrászhoz ment, hazaért nyomkodta a laptopját, néztünk meccset, korán elaludt, ma mikor hazajöttem aludt, gondolom munka utáni alvásnak szánta, csak még nem fejezte be, majd holnap reggel. Holnap úgyis meccsre megyünk, majd a buszon váltunk is pár szót. (Ez igazságtalan, tudom, hogy fáradt.)
• Valami nem ok a kenyeremmel, valószínű a sütő a ludas, egyszer csak elkezdett a közepe nem rendesen átsülni, ami jól felhúz, mert nagyon szeretem a kenyeremet, meg hogy sk. sütöm. Két éve kaptuk ezt az új tűzhelyet, nem szólhatok nekik, hogy nem süti rendesen a kenyeret. 
• A családi csoportban ment a diskurzus az új kutyáról, és folyton a nevemen emlegették: Jaj, Annunciatanak megint megy a hasa. Jaj, az még nem múlt el? De elmúlt, voltunk is az orvosnál természetesen, el is múlt, majd újrakezdődött. Szegény Annunciata. (Baszd meg! Ne adjatok neki szendvicset meg rántott húst, mint a másiknak mondjuk, és hátha akkor nem történnek ilyenek.) Valahogy nekik minden állatuk problémás, valahogy... közel vagyok hozzá, hogy azt higgyem ez miattuk van. Ezen a velem azonos nevű kutya dolgon annyira felidegesítettem magam újfent, pedig már azt hittem túltettem magam az egész baromságon, de nagyon nem úgy tűnik. Szerintem megalázó még mindig. 
• A kilencedik könyvet olvasom ebben az évben, az egész jó.

Stockholm nagyon-nagyon jó volt, igazán szép város, tök jó hangulata van, nagyon kedvesek az emberek, szokás szerint szégyelltem, hogy nem tudok angolul, de ezen kívül csak az ágy volt gáz, meg a nagy hideg valami brutális széllel. Azt nem értem, hogy fújhat be mindenhová a szél, nincs olyan kicsi utca, ahová ne jött volna utánunk, és mindig szemből. A legvastagabb nadrágom volt nálam, de ami itt elég az ott lópikula. Betegen értem haza, de már jobban vagyok, kivételesen megúsztam, és nem terjedt tovább a meghűlés. 

Az ágyon kemény küzdelmet folytattunk, hogy a szélén maradjunk, különben mindig begurultunk középre egy nagy lyukba. :D

A svédeknél úgy tűnik az a szokás, hogy a csodásan bőséges reggeli benne van a szobaárban. Ezt jól ki is használtuk (azért nem bunkó módon persze, szendvicset nem csomagoltunk :D), kora délutánig kitartott az ebből merített energia. Nagyon korán indultunk itthonról, így már negyed 9-kor landoltunk is, beutaztunk a város és a repülőtér között közlekedő vonattal, és nagy ámulatunkra ott is volt a hotel. M kérésére az északi értékesítőjük ajánlotta, aki elég menő egy pasi, voltunk az irodájában, meghívott minket ebédelni, hallhattam a férjemet cukin angolul szakdolgokról tárgyalni kapucnis pulcsiban. :D Utána a nyakunkba vettük a várost, ekkor még nem volt olyan hideg. 

Meglepetésünkre több múzeum is ingyenes, és nem ilyen kis picsa múzeumok, hanem elég érdekes, és régi kiállítási tárgyakkal. Én hatalmas royalfan vagyok, nekem el kell mennem királyi kastélyokba, és koronát kell látnom, ez most mind sikerült is. Annyi szépséget láttunk újra és újra, hogy el se tudom mondani. Az kissé meglepett, mikor elhúztuk a függönyt szombat reggel, és szakadt a hó, erről egy időjárás-jelentésben se volt szó. Itt már sírós hideg volt kint, ezért szedtük a lábunkat, szerencsére a szálloda annyira jó helyen volt, hogy mindent könnyen el lehetett érni gyalog. 

Az ABBA múzeumban végig nevettünk, nagyon boldog hely, annak aki ott dolgozik mondjuk nem tudom milyen érzés újra és újra ugyanazokat a dalokat hallgatni, de nekünk nagyon tetszett. A Vasa múzeumtól egyszerűen elállt a szavam, hihetetlen az a hajó, és az egész története. 

Én az ilyen dolgok iránt érdeklődök, más talán unalmasnak találja a múzeumokat, de engem kifejezetten felvillanyoz, hogy karnyújtásnyira hever tőlem a történelem. Ahhoz képest, hogy M még Dániában be se akart menni a királyi kastélyba, és én kérleltem, most már ő is ugyanolyan lelkes, és már előre kérdezi milyen múzeumokat tervezzünk be, és ez annyira jó, mert mind a ketten ugyanúgy szeretnénk bejárni egy várost, és sétálni, sétálni, míg le nem szakad a lábunk. :D

Sajnos a nemzeti nem volt nyitva, és két templomba se jutottunk be, az egyik a királyok temetkezési helye,  azt nekem meg feltétlenül látnom kell, és a listánkon is maradt még ez-az, így már a hosszú hétvége második napján biztosak voltunk benne, ide még jönnünk kell, lehetőleg már jövőre, de mindenképpen melegebb időben, mikor már minden virágzik és szép zöld; a királyi kastélyt, ahol a család is él, teljes pompájában szeretnénk látni, azt mondják róla kicsit olyan mint egy kisebb Versailles, mit is mondhatnék még, kell.

Teljesen vérszemet kaptunk, hogy lehetne még megoldani pár ilyet erre az évre; Oslo, Párizs, Brüsszel, Pisa, Róma, Firenze ... inkább bele se kezdek. :)

Nagy bajom még, hogy nem tudok fényképezni; tavaly vettem egy gépet, ami valószínűleg nem nagy szám annak, aki igazán ért hozzá, de nekem igen, és az árát is sokalltam, azt hittem ennyiért már igazán jók lesznek a képek, de nem és nem. :/ Próbálkozom, de valahogy nem lesznek jobbak, és már jóval tovább jutottam azon, hogy ne lógjon bele az ujjam, meg kompozíció stb. Leginkább a fénnyel van bajom, az nem akar soha úgy állni ahogy nekem kellene, ezért jókat dühöngtem most is, h M jobb képeket gyárt az ájfónnal mint én az igazi fényképezőgéppel. Nyilván az én butaságom ez is. 

De a lényeg: aki még nem volt, menjen Stockholmba, mert awww. :)))

Minek van blogja annak aki nem ír?! Na igen. Annyiszor fogalmazódnak meg bennem témák, gondolatok, és elképzelem, amint laptopot érek, már csattognak is az ujjaim, és jobbnál jobb bejegyzéseket posztolok, de látjuk, nincs így mégse. 

Azt hiszem ez az egész életemre igaz: elképzelek dolgokat, látom magamat amint írok, tanulok, olvasok, takarítok, tornázok egyszóval élek, majd mégsem teszek semmit. Vannak kis fogadalmaim az évre, semmi új, de ezt összefoglalva úgy is mondhatnám: mostantól legyen másképp. Ezt viszonylag tudom is tartani, mert minden egy kicsit jobb. Egészen jól szinten tudom tartani magam, nem esem mély búskomorságba, pedig az egészségem nem a legjobb, de egyelőre ellenállok, hiába áll a dep mindig a küszöbön, most úgy tűnik elvesztette a kulcsát és nem tud bejönni.

Voltam otthon egy hetet, és mentem minden áldott nap össze-vissza, intézni amit kellett, letudni a kötelező látogatásokat, orvosnál (az eredményeim még a szokásosnál is rosszabbak).

Pénteken indulunk Stockholmba, ennek örültem, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy az olyannyira várt négy nap azzal telik majd, hogy vécét keresek. 

Éjszaka még ébren bírtam maradni a félidőig, és Lady Gagat is megnéztem, bírom azt a nőt. De azután bedőltem az ágyba, nem is nagyon érdekel az az igazság, csak kitartottam M kedvéért. Azután az ordítására ébredtem legközelebb. :D A főnöke azért elég rendes, megbeszélték, hogy mind a ketten később mennek be dolgozni, mert Super Bowl, igen, Super Bowl. :D

Amit igazából írni akartam: a koncert után hagyta el az a mondat a számat, ha Lady Gaga úgy dönt Hamburgba jön, oda nagyon el akarnék menni. Erre mit látok most?! Na mit? Bejelentett ide egy koncertet szeptemberre, péntektől már lehet is jegyet venni, meg se merem nézni mennyibe kerül.  

Ma este Boney M musicalre megyünk, vagy estre, nem tudom igazán, itt valamiért egy csomó mindent lemusicaleznek, amiben zene van. A hét elég eseménydús lesz, mert csütörtökön színházba megyünk, Marlene Dietrichről nézünk meg egy darabot, nagyon kíváncsi vagyok rá. Pénteken M kívánságára Holiday on Ice, gondolom korcsolyáznak sok fénnyel meg ilyenek, ő se tudta megmondani miért akarja feltétlenül látni.

Épp készítem a vacsorát (és holnapi ebédet): rizses egytál lazaccal és zellerrel. Szeretem ezeket a számomra újdonságokat főzni; kár, hogy mindig olyan sok időt elszórok rá.

Nem tudom az agyam melyik része találta ki, hogy nekem ma feltétlenül lasagne-t kell csinálni, először életemben. Csak egy laza 2,5 órát szórakoztam el mire sütőbe került. Iszonyú lassú vagyok, ha elsőre főzök/sütök valamit. Annyi mindent akartam ma még csinálni, de ez már nem fog összejönni. 

Ma este is szülinapra megyünk, ebben az évben hirtelen lett társasági életünk. Keresnek, elhívnak, barátkozunk. Mi van itt?! Nem akarom elkiabálni, mert nagyon gyorsan minden visszaállhat a régi kerékvágásba, de azért reménykedjünk. 

Ez az egy hónap megmutatta, hogy a berögzült, rettenetesen rossz napi szokásaimat is felül tudom írni, erőlködnöm kell, és szigorúnak lenni, de jobb lesz. Már most is jó, de a sarkamra kell állnom, és felkelni, menni és tenni. Sajna a kurzusnak vége, valószínűleg megyek majd még, csak ki kell találnom az időt, amikor ott is tudok lenni. Hihetetlen mennyi mindent nem tudok még, és közben mégis jó vagyok már (ezt azért én is tudom, más kérdés, hogy a tudásommal a legkevésbé sem vagyok elégedett); a tanárnővel hatalmas szerencsénk volt, látszott, hogy át akarja adni nekünk a tudását, és élvezi az egészet.

Ti hogy éritek el saját magatoknál, hogy mindenre sor kerüljön, amit el kell intézni? Én egyáltalán nem tudom beosztani az időmet, pedig elvileg annyi van mint a tenger. És mégis. Annyi ötletem van, és most olyan sok jó érzés van bennem, nem akarom, hogy elmúljon.