Rólam tudni kell, hogy nagyon ritkán sikerül valamit úgy intéznem, ahogy eltervezem. Ez a legapróbb dolgokra is igaz, mint pl. fel akarok kelni 8-kor, és 11 óra lesz belőle. Hihetetlen dühös tudok lenni magamra, de durva alvókám van. Ha nem kell, én fel nem kelek, 2-3 ébresztőóra sem segít, egy lusta dög vagyok. 

Így indult a péntek...

Két órával később keltem, mint akartam, már fel is borult minden, kapkodtam, mostam is kétszer, teregettem, mosogattam, tiszta ágyneműt húztam, pakoltam stb, de elindulni csak sikerült egyszer, épp időben. 

Vettem napi jegyet, nem akartam többször erre költeni a héten, ezért zsúfoltam mindent egy napra. Szerencsére minden elintéznivalóm egy buszútvonalon volt, de több le-és felszállás miatt szerencsétlenkedtem is, ami miatt büntetésből haza már gyalog jöttem. Utálom balfasznak érezni magam apróságok miatt. (Rossz gombot nyomtam meg a buszon, nem állt meg, rossz megállóba mentem, ott nem az a busz állt meg, ehhez hasonlók; senki nem vette észre, csak én, de attól még idióta voltam a saját szememben.) De én vagyok a bolond, hogy mindentől kiborulok.

De valahogy mégis jó volt az egész, mert több boltban is jártam kis dolgok miatt pl. képeslap az esküvőre, hajfestéshez kis tál és a többi, fizettem, értettem, amit mondtak, nekem ezek nagy dolgok. A legfontosabb küldetés a Deichmann volt. A cipő ugyebár, pontosabban a „lánycipő”. Hosszas próbálkozás után kiválasztottam egy (természetesen) fekete alkalmit, egy kis platós beütéssel, amin én is meglepődtem, azon meg még inkább, milyen hihetetlenül stabil volt, tudtam benne járni, meg minden, nem is szorított, és most már hivatalos, 38-asra zsugorodott a lábam. Úgy éreztem ez most egy igazi nőies cipő. Itthon mezítláb is próbálgattam, teljesen rendben volt, persze majd jön egy de.

Miután hazacaplattam a váratlan melegben, már nem álltam neki borotválkozni, ahogy terveztem (meglepő, újabb dolog, amit nem hajtok végre..), csak döglöttem, bekaptam pár falatot, és már indultam is a meccsre. Egyszer-kétszer el is tévedtem kicsit, már a buszozás és a földalatti után. A stadion körül van évente háromszor egy Domnak nevezett valami, ami engem a búcsúkra emlékeztet, olyanok a játékok, de vannak komolyabbak is, szóval inkább a vidámpark meg a búcsú közt valahol félúton kell keresni. Ezen a forgatagon kell keresztül vergődni, és sokszor fogalmam sem volt, jó irányba megyek-e, de csak összejött oda és vissza is nagy nehezen. Mivel bérlettel mentem, ezért a szomszédok állandóak voltak, és te jó ég, de beszélgettek velem egy csomót. Nem vagyok tipikus futballszurkoló, de olyan eufórikus állapotba kerültem a végére, egyszer még ordítottam is magyarul, de persze senkinek nem tűnt fel. Életem egyik legjobb meccsét láttam. Lassan-lassan tényleg beleránt engem ebbe a „fan”-ségbe. :D

Hazafelé már úgy jöttem, hogy tudtam itthon vár. :) Így is volt, nagy volt az öröm, bár sokszor alig fértem hozzá a macskáktól. Borotválkozni éjfél előtt kezdtem, de még haladtam az elintézendők listájával, bár kapkodva, mint mindig.