Végképp nem értem most már a posta működését. A kezemben van a kis plasztik kártya, ami olyan sok pénzbe és idegsejtembe került. 

Ideért 4 nap alatt, úgy, hogy ebben egy hétvége is benne volt. Értem én, hogy itt szombaton is jár a postás, bár nem tudom ez mennyibe n befolyásolja.

Mindenképp meg vagyok lepve, ez most a legerősebb, amit érzek. Nézem ezt a kis kártyát, és ennyi. Nem vagyok elégedett, vagy boldog, nem érzem úgy, hogy elértem valamit. Hát ez ez vagyok én, valami sikerült, de az út ami oda vezetett túlságosan megviselt, sok volt a könny, az önmarcangolás, a düh. 

Az a jó, hogy véget ért, pedig ennél még csak rosszabb jön. Vezetni kell most már, mint a felnőttek, a T betű nélkül. Már nincs kifogás, nincs mentség, nem fogják látni, hogy kezdő vagyok, azt várják el tőlem az utakon, mint mindenki mástól. 

De képes vagyok én erre?