Lenszinél olvastam éppen, hogy beszélget a szüleivel. Órákon keresztül, apróságokról is. Nekem ez olyan fura. Barátomék is ezt csinálják. Ülnek az asztalnál, és BESZÉLGETNEK. Mindenről. Nem lelkiznek persze, mondjuk a nagy részét nem is értem, vagy nem érdekel, de akkor is. Számomra elképzelhetetlen, legfeljebb a ritka együtt elköltött vasárnapi ebéd alatt fordul, elő, hogy apu beszél, mi meg hallgatjuk.

Nálunk ez úgy működik, hogy apu kérdez valamit, de az inkább vallatásnak minősül, általában kellemetlen is. Maximum 3-4 kérdés egymás után, tőmondatok, választ is ugyanilyen stílusban vár: igen, nem, nem tudom, ennyi vagy annyi, holnap, reggel stb stb. Hosszabb történetek nem érdeklik, nem is figyel oda, sokszor elhangzik: a lényeget mondd. És akkor ennyi. Ez a beszélgetés.

Anyu beszél, sokat, mindenkiről, ki halt meg a faluban, ki haldoklik, ki terhes, kinek mit mutatott ki valamilyen vizsgálat, mit panaszkodott egyik keresztanyám, mit a másik, mamáim mit találtak ki már megint, és hasonlók. Kérdez is, időnként faggat. Az egyik legkardinálisabb kérdés: mit szoktam főzni.

(Csak egy példa otthoni történetekből: Nem főzött ám a (nő), el is váltak. :D )

Olyan emberekről mesél nekem, akik  mélységesen hidegen hagynak, néha még nem is ismerem, mondom neki, hogy nem tudom ki az, ki lehet találni folytatódik-e a sztori; abszolút nem érdekelnek a pletykák. Erre mindig megkapom, hogy magamnak való vagyok, nem foglalkozok másokkal. Az a kedvencem, hogy nem vagyok barátságos, mert nem válaszolgatok a bárhol, bármikor rám zúdított kérdésekre, arról ismerkszik meg otthon a kedvesség ugyanis, ha x. y. néni rád ront, és az életedben vájkálva kérdezget, te pedig mosolyogva megválaszolod a kérdéseket.

Az egyik legjobb ebben a városban, hogy senki nem ismer. Árnyoldala viszont, hogy én se ismerek senkit..