Megint itt van ez az érzés, rám telepszik, nyomja a mellkasomat, szorítja a szívemet; napokig nem múlik el. Arra ösztönöz, hogy csak későn kelljek fel, mert nincs értelme ébren lenni, ne menjek sehová, mert annak sincs értelme, mint ahogy semminek se, bármi is jut az eszembe, nem teszem meg, mert minek. 

Mindjárt visszajönnek, beszélgetnek, én meg ülök köztük, mint egy rakás szar, mert nem értek semmit. Ha hozzám szólnak, próbálnak szebben beszélni, de egymás közt megy ez a borzalmas osztrák nyelv, ami úgy hangzik, mintha nem tanultak volna meg artikulálni, és egyfolytában hőbörögnének valamin. Arra szoktam gondolni közben, mit olvasok majd ha egyedül  leszek, mint ahogy most, aztán nem olvasok semmit, inkább aludnék. 

Hatalmasat fogok esni, - hátrakötött kézzel, pofára, betonba -, amikor majd kidob innen. Bánni fogom, hogy ezt a sok időt végig ilyen állapotban töltöttem, akkor majd tényleg nem lesz semminek értelme már. 

Óriási szerencsém van vele, szeret engem, ki tudja miért, én pedig sokszor semmit se érzek, ha ezeket hangosan is kimondja. Nincs bennem öröm, csak ezek a tetszhalott érzések. Sokszor hetekig is eltart, nem tudom már mit tehetnék ellene, a régi gyógyszerek már nem válnak be. Én csak jól akarok lenni, hogy ne legyen nehéz.