Szétlúdbőrőztem magam a brazil és chilei himnuszok alatt. Az a szenvedély ahogy éneklik. ahh. Mi meg, mintha bocsánatot kérnék, azért, hogy egyáltalán élünk.

*

Barátom elment grillpartyzni munkatárshoz, ott van az egész ügyosztályuk, én nem kellettem oda. Ebből volt azért egy jó kis félreértés: én azt mondtam nincs kedvem menni, de kéne, mert mégiscsak együtt vagyunk, vagy mi, de nincs hozzá ruhám, mert megijesztett azzal hogy a nők egybe ruhában voltak a tavalyin is, nincs nekem igazi női ruhám, te jó ég. Ezen így paráztam egy sort, de elmentem volna, mert egyszer már felvonultam előttük, és az egész tűrhetően sikerült, csak nem lett volna baj, de ő ezt úgy értelmezte (úgy akarta érteni?), hogy nem akarok menni egyáltalán, és egyedül íratta be magát a vendéglistára. Nekem meg úgy jött le, hogy nem akarja h vele menjek, ha nem akarja miért nem, mert szégyell, nyilvánvaló, nem? Igaza van, mert mások is engem, én is magamat.

A lényeg: most úgy érzem itt hagyott a picsába egyedül a szüleivel, ami na, tudjuk, nem olyan jó. Ők most épp a másik szobába tévéznek, és zabálnak. A szóhasználat nem bunkóság, tényleg azt csinálják. Mást se hallok, csak zacskócsörgést. Olyan halom édességet tolnak be nap mint nap, hogy én csak lesek. Néha velem is megszalad a ló, és tömöm magam egy-két napig, de utána abbahagyom. Nekik ez egy életforma, napi rutin. Ő is azt mondja, úgy néz ki a lakás, mint ahol bomba robbant, édességbomba. Mindenhol csoki/cukor/sütipapírok hevernek, már vagy 3-szor levittem a műanyag szemetet, mióta itt vannak. De már csak röhögök rajta, mert amíg látom mit művelnek, érdekes módon én nem kívánom. :D

Ehhez még vicces adalék, hogy anyukája akkora mint egy hegy, - ha elmennek visszamászok a futópadra, igen, van összefüggés-, és azt állítja ezért a gyerekek a hibásak, mert minden szülés utána kövérebb maradt. Értem én, hogy három gyerek van, dobott rajta kicsit,  de a legkisebb is már 24 éves, azután mi a mentség?

Összességében nem annyira rossz, mint tavaly volt, valahogy most jobban fel voltam készülve, meg már otthonosabban is érzem itt magam, és ha minden igaz, holnap tényleg elmennek, nem úgy, mint korábban, amikor már örültem, hogy mennek, erre délután közlik, hogy mégse holnap, hanem majd holnapután. Reggel 6-kor indulnak, elbúcsúztatjuk őket, segítünk kihordani a cuccot, és visszafekszünk, a múlt évben is ez volt a legjobb. 

(Gondolom fél 8-kor dorombolva nyomkod a fiúgyerek vagy felnyávog a lány. Ez így ment minden nap, ha aludhattam volna 8 óra fél 9-ig. )