Na ki az a nem normális, aki péntek 13.-án repül? Bizony én. Most féljek? Magától a ténytől is kellemetlenül érzem magam, a nap már nem sokat oszt-szoroz.

Ma van egy hónapja, hogy rendesen eszek. Állítólag már látszik is, mert M élőben, anyukám skype-on csodálkozott rá. Én csak azt tudom, hogy tök jól érzem magam, teljesen fel vagyok dobva a kis egyszerű főztömtől, amit M kétpofára töm magába, és lelkesen dicséri is.

Már három különböző kenyeret sikerült összedobni, és tényleg nagyon finomak is lettek, csak a szép magas nem akar sehogy se összejönni.

Holnap kicsit bajban leszek, mert nem tudok annyit, úgy, és olyat enni, amit kell. A reggel készített saláta már nem olyan finom délután, a szendvics is csak szendvics, hiába teljes kiőrlésű, a reptéren meg mégse teríthetek meg magamnak, hogy leszopogassam a csirkecsontot. A legtöbb helyen tényleg nem ehetnék meg semmit, mert csupa cukor minden, az meg a legnagyobb ellenségem. Tudom másnak is, de most tényleg nagyon fontos, hogy betartsak minden utasítást, jövő héten megyek vérvételre, nagyon kíváncsi vagyok az eredményekre; májusig mindenképpen tudnom kell, mi az a gyógyszermennyiség amire szükségem van. 

Az első diagnózis után eléggé félreértelmeztem én ezt a diétát, hiába nem tömtem magam cukorral, ha mégse ettem úgy ahogy kellett; ha ezek mégse segítenek, akkor nem tudom, hogy legyen. Májusig adtam időt magamnak. 

Azért kicsit büszke vagyok magamra, hogy itt eszegetem a kakukkfüves csirkémet almás céklasalátával, a tetején két kiskanál natúr joghurttal, miközben két méterre tőlem a kanapén pihen már harmadik napja egy csomag Mars csoki, és nem akarok belőle enni. :D

Az azért sokat elmond a személyiségemről, és gondolkodásmódomról, hogy úgy gondolok magamra, és egy képzeletbeli osztálytalálkozón úgy mutatnám be az elmúlt 15 (ó, te jó ég, jövőre megint lesz egy, erre vajon elmegyek végre?) évemet a gimis osztálytársaknak, hogy én vagyok az, akinek az  élete végül nem sikerült.

*Magyarázat: Nem tudom miért, de bejelöltem a gimis padtársamat, majd egy másik lány is így tett velem az osztályunkból, mindkettejüket szerettem, és ez elindított egy lavinát bennem, megint. 15 évet b..am el az életemből, és nem értem el semmit, de semmit. Ma a macska belecsinált a papírszemétbe, majd egy másik pisilőhelyét is felfedeztem, az se a vécé, lehet nem kellett volna újat venni nekik, tetővel meg kisajtóval, hiába fokozatosan vezettem be az életükbe, ez se tetszik. Vagyis még egy megnevelt macskát se tudok felmutatni, tényleg semmit.

Mikor M szüleinél voltunk az esküvő természetesen többször is napirendre került.

M anya: Megkérdezzük Fülöpkét, hogy fényképezne-e az esküvőn?

M aki szemben ül velem tágra nyílt szemmel és dühtől vörösödő fejjel néz.

Erre én frappáns gyorsasággal: Mi semmiképpen nem akarunk hobbifényképészt! :D 

M később dőlt a röhögéstől, azt is mondta félre is lehetne érteni akár, bár engem csak az őszinteség vezérelt, meg a pillanat egy tört része alatt elfelejtettem ügyelni rá, mi hagyja el a számat. Elegem van belőle, hogy minden szavamat meg kell fontolnom, mielőtt kimondom ott. 

Emiatt most fotóst keresek, kértem pár ajánlatot, de olyan árak vannak (és nem Budapest), hogy eláll a szavam,  az egyik legnagyobb gondom mégis, hogy nem tudom felmérni, mennyi rendelkezésre állási időre lesz szükségünk. 

Ráadásul drukkolhatok is, nehogy a fotósunk ugyanolyan, esetleg rosszabb géppel dolgozzon, mint amivel Fülöpke rendelkezik. Az egész Fülöpke-család: ő, apa, testvér egy-egy géppel szaladgált az esküvőn, olyan felszereléssel, hogy csak néztem. Nem értek hozzá, de elég drágának tűntek, és biztos vagyok benne, hogy alaposan meg fogja kritizálni, bárkit is kérünk fel az esküvői képeink elkészítésére. Elég pár megjegyzés a szülőknek, hogy ilyet ő is tudna, akik hisznek neki, és M máris a plafonon van, hogy hülyének nézik őt, vagy minket. Ah, mindig ezek a tök felesleges gondok, de tényleg. Nekem mindig úgy tűnik M családja a semmiről képes beszélni órákig, illetve teljesen jelentéktelen témákon pörögni, a gond ezzel az, hogy minket is ezekre kényszerítenek.

Esküvős példa:

1.) Háromszor megkérdezték már mi lesz a menü, elmondtam, M elmondta. De akkor mi ez a pörkölt, és miért bográcsban? Bográcsban? De miért? És aki nem azt akarja enni, az mit eszik? Csak az lesz?! És bográcsban? 

(Igen, nem, senki se akar mást enni, nem 5 körös a menüsor, szerintem mindenki megoldja, és aki odajön, és nem ti vagytok, tudja mi a vacsora, ott ez van, mindenki tudja ezt, és elfogadja, ellentétben veletek.) 

Persze nektek lesz külön menüsor, húsmentes, mindenmentes. Már most tudom, mi lesz a gondjuk, Fülöpke, és Hercegnőhúg esküvője után is hallottam, hogy az anyja panaszkodott: nem volt választék a vegetáriánus ételekből. Persze 4 emberért, majd még 3-4 különböző főételt rendelek, a többit meg kidobjuk, nem étterem ez, jajj nekem. 

2.) Honnan tudunk kedvezményesen virágot rendelni? Rendeljünk a bécsi virágpiacról? Vagy van ilyen Budapesten? Van nálunk virágpiac? És milyen virág lesz?

Természetesen a 3000 fő alatti falvakban szokott lenni virágpiac, ez a kérdés különben se érdekel, viszonylag hidegen hagy 7 hónappal előtte.

Hasonló fontos kérdéseket kellett megvitatnom, nagyjából mind wtf kategória. Egyre jobban tartok az egésztől, hogy milyen hiszticirkuszt fognak ezek ott nálunk levágni.

3.) Jajj, mielőtt el nem felejtem, a kutya. Apja már ötször kérdezte, hogy olyan szállást tudok-e ahova őt is vihetik. A kérdés azért tartozik a felesleges kategóriába, mert a szegény állat nem hajlandó beszállni az autóba se. Ráadásul, ha nagy a jövés-menés a házban, sokan (8 emberről beszélünk) mennek el egyszerre, akkor hasmenése van másfél napig. De minden alkalommal elmondta, egy hét/3-4x, míg ott voltunk. Hihetetlen. És nincs nálunk valami vendéglő, meg ilyenek? Komolyan mondom, hol élnek. Szerintem ha meglátják a falumat, segélyakciókat fognak szervezni, először az állatoknak, majd az embereknek.

Az ilyen és ehhez hasonló témák, és a miattuk való aggodalmak érzem, ahogy lassan eszegetik az idegsejtjeimet. Kicsit azért várom, és most ahogy a dátumra nézek, rájöttem, hogy pontosan 7 hónap múlva jogilag már házasok leszünk pár órája. :) Sikerült lefoglalni az időpontot, egészen váratlanul, azt hittük erre decemberig nem kerülhet sor, de mégis. 

Amit igazából írni akartam, hogy fotóst castingolok, és hajlik is egy felé a szívem, aki időben, pénzben, képminőségben is jónak tűnik, de várok még egy kis megerősítést, csak nem tudom, kitől. M a maga kis ártatlan módján részt vesz benne, mondja, ha valami nem tetszik neki, rám is hagyja, meg nem is, de a legtöbb dologhoz nem igazán tud hozzászólni, mert még nálam is kevesebb fogalma van az egészről.

El se tudom képzelni, hogy tényleg jól sikerüljön az egész, de közösen találtunk egy tök jó helyszínt a kreatív fotózásra, erre mindketten nagyon lelkesek vagyunk, ha más nem is, az biztosan csodás lesz.  :)

A kenyérkémről továbbra is csak jókat tudok mondani. Csak egy kis vekni volt, mégis kitartott tegnapig, nem száradt össze, nem változott meg az íze, és a legjobb, egészséges. :)

A tegnapi örömöm: cukkinipörkölt bulgurral. Az normális, hogy ennyire örülök a főztömnek? :D

Szombat este mentünk egy bevásárlós kört, és találtam pár jó dolgot: kölest, kuszkuszt, és bulgurt; sajnos a lenmag lelőhelyét még nem fedeztem fel, de valahol csak lehet kapni. Számomra az ilyen ételek teljesen ismeretlenek, tudjátok egy hagyományos faluban nőttem fel, hagyományos családban, soha nem is ettem ilyet. Lelkesen olvasom a receptjeiteket, de egy-egy összetevőről sokszor azt se tudom mi az, vagy még nem is hallottam róla. :D

Egy egészen kellemes kis raktárt halmoztunk fel itthon, amit anyukám alapozott meg egy nagy halom cuccal: zöldségek, gyümölcsök, tojás, hús, meg amit még csak el lehet képzelni. 

Ezekből elélhetünk jó ideig (egészségesen!) anélkül, hogy el kellene mennem itthonról. Ami azért is fontos, mert ha elmászkálok, nem tanulok, és az ehhez szükséges nyugalmat még egyáltalán nem találtam meg.

Tegnapi örömök:

1. Rájöttem, hogy hosszában is tudom reszelni a sárgarépát, és akkor baromi hosszú szálak sikerednek, ami tök jól néz ki, és még finomabb, nyamm.

2. Sütöttem kenyeret kicsi kalácsformában, és egész ehető lett; M azt mondta már rég evett ennyire finom kenyeret. Hozzá kell tenni, hogy tegnap este elég későn, és éhesen jött haza. - A szódabikarbóna adagon csökkenteni kell, és ki akarok próbálni más recepteket is, meg szükségem lesz egy nagyobb formára is, de jó lesz ez. 

Ember legyen a talpán aki PCOS és/vagy IR beteg és az előírtak szerint napi ötször képes enni (7:00, 10:00, 13:00,16:00,19:00), közben tornázik is, mert azt is kell, esetleg (!) dolgozik napi 8 órában, elviszi a gyerekét óvodába vagy ahová kell, el is hozza onnan, főz, mindenkinek másfélét természetesen. Ha valaki ismer ilyet ossza meg velem, mert én gyerek és munka nélkül se tudom ezt megvalósítani.

Kétség nem fér hozzá, nem én vagyok a rendszeresség és terv szerint élés mintaképe, de ezt hogy mégis? Majdnem 3 órára van szükségem, míg kitalálom és elkészítem mi legyen a következő "fogás". Ráadásul méricskélni kell, ne érje el a napi 160 grammot. Most megnéztem a papíromat, és nekem 120-140 gramm javasolt. Oh, kreativitás, merre vagy?

Hétfőn cukkini ragut csináltam rizzsel, a tegnapi menü párolt hús és krumpli volt répával, salátával és paradicsommal fűszeres öntettel leöntve, a mai épp készül: zöldborsós csirke durum tésztával. Szerintem jók, kár hogy olyan lassan sikerednek az étkek, hogy ennél lassabban már nem is mehetne. Ötletem sincs mit eszek, ha hosszabb időre kimegyek a házból.

Amire rájöttem még: kenyeret kell sütnöm. De ezt gép nélkül képzelem el, a legegyszerűbb módon, mondjuk kalácsformában (vagy mi ennek a sütőformának a neve), mert csak olyanom van. Megoldható szerintetek? Még soha nem sütöttem kenyeret, szóval.. 

A hvg kötelező olvasmányos tesztjén 100%-ot értem el. Erre most olyan kis büszke voltam pár pillanatig, de ha belegondolok, ez semmi sem jelent, attól még teljesen életképtelen vagyok. 

Olvastam valahol nemrég, hogy a világ jelenlegi állása szerint a lexikális tudás mit sem ér.  Ha jól belegondolok, sokat nem is tudok vele kezdeni, de attól még jó érzés.

Megvolt a nagy utazás, két hét, négy nagy autótúra és két macskahányás.

A képzeletbeli levelek úgy tűnik hatásosak, mert leendő apósom teljesen normális volt. A legjobb arcát mutatta, amit csak tud, hihetetlen, mennyit jelent, ha jó a kedve. Dr. Jekyll és Herr Após. Ordít a különbség a két állapota között, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, de ami a legrosszabb, minden átmenet nélkül át tud váltani. Most már-már jól éreztem magam náluk. Persze a fura érzés a gyomrunkban nem oldódott, mikor elmentünk valahová végig attól tartottunk eltűnik a jókedve, mire visszaérünk, de szerencsénk volt, most megúsztuk. :)

Azt meséltem már, hogy M anyja mennyire meg van győződve a saját igazáról, lett légyen is az bármilyen orbitális baromság? Mondtam neki, hogy vissza kell térnem a diétámhoz, mert inzulinrezisztencia meg minden, semmi szénhidrát, édességek kilőve. Erre ő, hogy de a húsban is van cukor, és az okozza ezt nekem, hogy mi húst eszünk. Először azt hittem viccel, még ellent is mondtam neki, de miután nyomta tovább, feladtam, láttam, ez is egy újabb faszság, amiről nem lehet lebeszélni. Ők ugyanis vegetáriánusok, M-et terrorista módszerekkel próbálta leszoktatni a húsról 14 éves kora körül, a 8 és 7 éves húgaival megnézetett valami dokumentum-filmet, ahogy a szegény állatokat a vágóhídra szállítják, hogy ők húst ehessenek.  Bárhonnan képes odaterelni a témát, a lényeg: a hús, maga az ördög. M egyszerűen csak veganácinak titulálta az anyját, ami azért sokat elmond. Azt mondta, ő már mindent hallott a hús ártalmairól, amit csak el lehet képzelni, de szénhidrát még nem volt. :D

Szervezkedtünk esküvőügyben is, voltunk jegyesoktatáson, jártunk múzeumokban és kiállításokon mindkét országban, ha minden jól megy, az egyik helyen lesz a majdani esküvői fotózkodásunk is. Megnéztük Passaut, közben M dolgozott is, de helyette most én betegedtem meg.

A sok ide-oda mászkálás eléggé felpörgetett, a kedvem is kifejezetten jó, vezettem is, mondhatni már-már megcsapott az optimizmus szele. Holnap több mint két hét után újra egyedül maradok, és tanulnom kell, mert képtelen vagyok elengedni a sulit, ezért bejelentkeztem vizsgára, sőt kettőre. Ahogy magamat ismerem, két hét normális alvás és korai kelés után kedden már csak 11-kor szakadok ki az ágyból, majd egész nap zombiként ülök, rosszul eszek, és nem tanulok semmit, és nem értem, mit is képzeltem magamról, mitől változnék meg. De mindig reménykedek, most nem így lesz, és nem kell újra csalódnom magamban.

(Ez a bejegyzés pozitívnak indult ám, de a végére mégis annunciatásra kanyarítottam.)

Már nem találtam más módját a saját magam kijózanítására, és bejelentkeztem újra az endokrinológushoz, aki a maga finom módján (tényleg!) jól összeszidott. Tudtam én ezt mind magamtól, de kellett egy pofonszerűség, hogy valaki a szemembe mondja a nyilvánvalót. 

Az utóbb 2-3 hónapban a gyógyszereimet se ettem már, most újra elkezdem. Csak az IR bogyók ne lennének ennyire kegyetlenek. Szerencsére nem kezdünk túl nagy adaggal, így a túlélésre is van esélyem. 

Ami viszont kiakasztott kicsit: azt mondta a tengeri só éppúgy jódtartalmú, mint a többi, amitől a pm. gyógyszer beszedése után tartózkodnom kell. Most én vagy a hülye, vagy a tükör görbe vagy korábban tényleg azt ajánlotta? Esetleg az én fejemben mosódott össze valamit? Lelkesen használom a tengeri sót, azt hittem azzal jót teszek, erre az se jó? Mivel sózzak most már tényleg? Nem mintha akkora fogyasztásunk lenne, de mégis mit vegyek, és főleg honnan?

Semmi szénhidrát, a szokásos étkezési korlátozások. De mit egyek akkor? Korábban mikor tényleg betartottam, alig maradt valami. Ha elmegyünk valahová, vagy M szüleinél vagyunk, szinte semmit se ehetek meg. Újrakezdődik, ez a nekem ezt nem lehet, azt nem szabad stb stb. De gyűlölök különbözni, ebből a szempontból legalábbis. 

Mit egyek, és főleg honnan kerítsem elő ezeket a dolgokat? Ha néztem ilyen recepteket, a legtöbbnél azt sem tudtam, mi micsoda. 

*Lufiárus előkerestem amiket ajánlottál, hátha abból erőt, és recepteket meríthetek. :)*

Nőgyógyásznál is jártam, sok újat nem mondott, leszámítva a kis cisztácskákat a petefészkeimben, csak összefoglalta amit nagyjából eddig is tudtam, egy újabb kijózanító beszélgetés. Kóros elváltozást legalább nem talált, de attól még együtt az egész elég rosszul esett, főleg a másfél órás várakozás a foglalt időpontom után. (Volt már valaki este 9-kor vizsgálaton? Nekem tegnap sikerült.) Ki is mondta, ha tervezünk utódot, jó, ha tudom, ez nem fog gyorsan sikerülni, illetve tegyem rendben az endós dolgokat is, és egy ciklus is sokat segítene. Mondom én, hogy semmi újat nem tudtam meg.

Tegnap úgy tűnik csak pofonokért mentem. Reméljük ezek nem fordítanak be két nap múlva megint újabb hónapokra, mert úgy tényleg nem lesz már belőlem semmi.

Sikerült rápillantanom a blogra amikor épp:

50.000 oldalmegjelenítés és 555 bejegyzés

volt a kijelzőn. 

De jó! Hihetetlen, hogy valakit érdekel a nyávogásom! Köszönöm nektek! :)

Van ez az öregedés dolog is.

Soha nem voltam szép, vagy csinos, mindig fel-le ugrált 20 kiló (bizony, nem 3-4), és néha voltak jó időszakaim, de az a jellemző, hogy engem nem néznek meg az utcán. Hozzájárulhat az is, hogy van egy tekintetem. Csúnyán nézek, na. Van egy durva szemöldökráncom, ami a szemüvegem miatt alakult ki, meg talán genetika is, mert több családtagomon is látom, és már sose simul ki, úgy marad, bejátszik a sok hunyorgás is, vagy nem láttam jól, vagy a nap miatt, de úgy maradt. Az egyébként is komoly tekintetemet kifejezetten mérgessé teszi. Emiatt gondolkodom egy kis simíttatáson is esetleg. M-et még nem tudtam meggyőzni róla, meg ki is nevetett, de engem zavar. Úgy gondoltam, ha öregedni kezdek, ez nem lesz olyan nagy probléma, nem fog hiányozni, ami sose volt, mármint ez az utánam fordulás az utcán, elismerő pillantások stb.

Soha nem voltam nőies, nem vásárolok lelkesen ruhákat, cipőket (a táskákat szeretem azért), nem érdekel az out fit-em (bárcsak ne így lenne). Irigykedve nézem a képeiteket, mindenki olyan igényes, választékos és csinos. Mindig is elég minimalista volt az öltözködési stílusom. Semmi szoknya, mert összeér a combom, vagy szétsúrolom nyáron, vagy tüzet csiholok kevésbé melegben a harisnyával a lábam között. Rövidnadrág szintén az összeérő combok miatt csak térd körüli lehet. Kövérebb nyári időszakaimban még azt se vettem fel, ma már nagyon belazultam, nem vagyok én bolond, hogy megsüljek a forróságban. A felsők nem tapadhatnak, vékonyabban is nagyon zavart, most meg ezerrel takargatok. Valahogy mindig a sportcipő, farmer, laza póló, pulcsi kombinációnál kötök ki. Bármi másban kifejezetten kényelmetlenül érzem magam. Előnye: ha nem ilyenek vannak rajtam, aki ismer, azonnal észre is veszi. Hátránya: néznek, a rám irányuló figyelmet soha nem kellett megszoknom (okok lásd. fent), ezért ettől csak még kényelmetlenebbül érzem magam, ha a szokatlan ruha már nem lenne amúgy is elég.

Ez az öregszem gondolat meg nagyon idegesítő és egyre jobban zavar. Sok az ősz hajam, festem, de amikor nő le, mindig több szürke bukkan elő, és mindegyiknél rosszul érzem magam. Ráadásul azt vettem észre, hogy a festékem vagy nem fed eléggé, vagy nem tart túl sokáig, mert mindig elég hamar újra előbukkannak.

Minél több az ősz hajam, annál inkább úgy érzem, hogy gyereket kell akarnom. Szeretnék én, nem azzal van a baj, ez legalább már egyértelmű, de még mindig itt van, hogy de nem most, később, most még utazni akarok*. Igen ám, de mindegyik orvos több szakterületről is azt mondta, ezzel baj lesz, én is tudok bizonyos dolgokból következtetni, hogy ez nem lesz egyszerű, több mint valószínű segítségre lesz szükségünk, sok fájdalommal, bizonytalansággal, szenvedéssel, és ezekre én nem vagyok készen. Eltarthat akár évekig is.

Minden mondatomból süt a pesszimista személyiségem, tudjátok, milyen vagyok, vagy lehetek, és azt is tudom, hogy 33 évesen már nem nagyon kéne halogatnom, de nem megy. Nem vagyok elég erős ehhez az egész nagy elhatározáshoz, nincs lelkierőm belekezdeni. Félek a kudarctól, hogy újra elbukom, megint lesz valami, amiről nem tudok másoknak beszélni, nem tudom feldolgozni, nem tudom megoldani. A sikertelenségeimet én így élem meg, nem megy másként. Elfojtok, agresszív leszek, dühöngök. Ha egy családlátogatás ekkora stresszt és már lelki gondokat okoz, hogyan birkóznék meg egy ilyen horderejű, mindent megváltoztató döntéssel, és annak esetleges eredménytelenségével.

Jönnek a szürke szálak, én nem haladok előre se az életemben, se a döntéssel. Most úgy érzem, jobb lesz, ha ezt elteszem magamban egy évre. Addigra, ha minden igaz megköttetik ez a házasság is, lezajlanak az esküvőink az összes kis lehetséges finomsággal együtt. Végignézem az egyik legjobb barátnőm férjhez menetelét is nagyjából 2 héttel utánunk. Meglesz a kettős nászutunk is júliusban és szeptemberben. M-nél is észreveszem, ahogy nő a lelkesedése a kollégák kisgyerekes történetei hallatán, addigra már valószínűleg nála is nagyon beüt az elhatározás. Ha ennyi jó dolog után egy év múlva még mindig ugyanitt tartok, akkor elmondhatom magamról, hogy velem valami tényleg nem stimmel.

* Úgy érzem nem éltem még egyáltalán. Életem egy jó részében nem mentem szó szerint sehová, depressziós voltam(vagyok), és kövér. Ezek külön-külön és együtt is előfordultak. Harmincéves koromig nem jártam külföldön, a saját országomat se ismerem igazán, alig voltam pár helyen. Nem tudtam mit jelent új helyeket felfedezni, megismerni, egyszerűen nem volt rá lehetőségem.

Tiss!

A blogod tényleg meghívós lett, vagy már senki számára nem vagy olvasható? Ha az első, lécci, lécci szeretnék meghívót! Rebegtetős-szempillás-smiley

Hol tudom letörölni a listámból azt a blogot, amit nem kívánok már többé se látni, se olvasni?

Levél a leendő apósomnak

(M-nek tudok kiadni valamit abból, ami a lelkemet nyomja, de németül nem az igazi; anyukámat nem terhelhetem ilyenekkel, már így is eléggé ideges az osztrák szülők miatt, pedig az esküvő csak májusban lesz; megkapjátok hát Ti, de teljességgel terápiának szánom, írom már egy napja, de annyira ideges vagyok ettől az egésztől, hogy egyszerűen meg kell osszam; mindenki csak saját felelősségre olvassa el, túl hosszú lett …)

Tudod, pár évvel ezelőtt, mikor még nem ismertelek, azt hittem apu egy nehéz ember, majd találkoztunk és minden megváltozott. A kisebbrendűség érzésem mindenkire kiterjed, ezért nagyon félénken és visszafogottan beszélgettem veled, nehogy rosszat gondolj rólam, meg egyébként is, én németül tudtam, nem ezen a hülye, kifordított kagyvasz nyelvjáráson, amit ti nyelvnek hívtok, és azt hiszitek mindenki meg is érti. Nem, bizony ezt az érthetetlen szart a ti nyolc milliótokon kívül senki se beszéli, még csak nem is érti, akkor se, ha háromszor egymás után elismétled ugyanazt, ugyanúgy, meg se kísérelve kiejteni pár szót az irodalmi német nyelven. Ám legyen. Nem értem, hát nem értem, az én hibám.

Egy ideig mégis abban a hitben ringattam magam jó lesz ez. Kedvesen beszéltél hozzám, láttalak dühösnek, de sosem ellenem irányult, a hangnemed velem mindig normális volt. A távolságnak köszönhetően a találkozásaink igen ritkák voltak, így nem is láthattam az igazi személyiséged, csak néha villant ez-az, illetve a fiad történetei alapján kezdett kirajzolódni valami, ami alapján a saját apámat egyre jobban értékeltem.

Mégis megnyugodtam egy idő után, már valami szeretetféle is ébredezett bennem irántad, amikor derült égből villámcsapásként nekem estél. A fiad, aki szintén fél tőled, minden gond nélkül tart nagybeszámolót az egész cég előtt, tárgyal több országban is ügyfelekkel, elad több tonna cuccot, sokmillió euróért, veled egyszerűen nem bír el. Ő mindenkinek megpróbál megfelelni, saját bevallása szerint is két nap a maximum, ameddig jól érzi magát nálatok, igen az egykori otthonában, gyerekkorának színhelyén. Ezek a családlátogatások arról szólnak, hogy utazunk sok-sok kilométert, próbáljuk elosztani a napokat, de neked soha nem jó. Egyszerűen nem akarod, hogy Magyarországra is elmenjünk a családomhoz. A Családomhoz, te bunkó ... Ráadásul az egészet a fiadra is kented, mondván ő küldött hozzám, miszerint én döntök arról hová megyünk, és mikor. Én hülye meg elhittem, mert nem gondoltam arra, hogy sarkítasz, talán még hazudsz is, nem feltétlenül tudatosan, inkább csak a generációd meggyőződéséből, hogy a felnőttnek mindig igaza van.  Úgy gázoltál bele a lelkivilágomba, hogy szóhoz se jutottam, visszaszólni nem mertem, nincs is rosszabb, mint ha az embernek tartania kell a pofáját, és érzi, ahogy hajlik a gerince, és csak álltam ott leforrázva.

Ez azóta állandó probléma, be kell számolnunk arról, miért megyünk Magyarországra, mit akarunk ott csinálni. A helyzetet súlyosbította, hogy a kis vejed megtalálta a tökéletes utat a seggedhez, és ki se jön onnan. Elvette a lányotokat, és olyan szinten nyal neked, hogy azt hittük elhányjuk magunkat a nappali közepén. Nézem már egy éve, ahogy a fiad szíve ezért (is) megszakad. Jó gyerek, és jó ember, bizony a feleségednek másfél éve még sok pénzt is adott kölcsön, amiről te nem tudsz, és erre már keresztet is vetettünk, hiszen azóta még csak szóba se került. Így megy ez nálatok a pénzügyekkel, amit szabad Mohamednek, azt a gyereknek, nem hogy nem szabad, de még a száját is fogja be hozzá. Igazságtalanok vagytok a gyerekeitekkel, három is van belőlük, de valamiért ezt az elsőt, aki nekem jutott, és az egyetlen fiatok, teljesen hülyének nézitek, az értékeit meg nem akarjátok látni, vagy természetesnek veszitek.  Magától értetődik minden, amit ő csinál az nem érdekes, nem különleges, meg se próbálod megérteni, akármit is mesélünk el, hol jártunk, mit csináltunk stb.

Utálok nálatok lenni, nincs rá jobb szó. Elvárod, hogy ott legyünk, a fiad ne szervezzen ügyféllátogatást, mert akkor te nem tudsz vele beszélgetni (haha), de az én családomhoz se menjünk, mert te autót szerelnél, vagy ami épp eszedbe jut. Leszólod az autónkat, nem jó a fék, ez nem jó, az nem jó, az egész fesztivál csak azért, ne utazzunk tovább. Utállak azért is, ahogy a fiaddal bánsz, hogy felhívod munka közben, zavarod az üléseken, ki kell mennie a megbeszélésekről fogadni a hívásodat, azt mondod, úgyis csak az irodában ül, ezzel is semmibe véve őt.  Ha eszedbe jut valami baromság, - ezek rotációban vannak nálad -, már hívod is, nem érdekel, mit csinál, vezet-e; ha nem veszi fel, mert nem tudja, vagy épp nincs hozzá lelkiereje, addig hívogatod minden számán, míg el nem éred, a lebaszással kezdve, amiért nem ugrott.

Dicséret soha nem jár semmiért, ellenben a kis vejedet ajnározod, ő tökéletes a pénzes szüleivel együtt, nem számít, hogy hazudik neked, ezt volt alkalmunk hallani az esküvőjükön, és pont arról panaszkodott félrészegen az egyik rokonának, aminek az ellentétével épp neked dicsekedett, hát ilyen ez. De te minden szavát elhiszed, sajnos a mi PR-unk nem működik ilyen jól, nekünk az öndicséret büdös. 

Ellenben a jólelkű fiadat megalázod, semmibe veszed, ugráltatod, és mindenért hibáztatod. Arra jó, hogy a kollégáidnak dicsekedj vele, a cél csak ennyi. Legutóbb tíz egész napot kellett nálatok töltenem, még soha nem veszekedtünk ennyit az amúgy rendkívül nyugodt, és béketűrő fiaddal, a házatok egyszerűen mérgező, és őszintén csodálom, hogy nem követett el öngyilkosságot fiatalabb korában, mikor minden áldott nap veled kellett egy fedél alatt élnie.

Egy ideje már rettegünk minden hívásodtól, vajon most megint mit találtál ki, mit kell azonnal és rögtön teljesítenünk, különben elégedetlen leszel, bezzeg a vejed. Minek nézzünk utána, mennyibe kerül Német -és Magyarországon, mit tervezel, amit persze soha nem veszel meg, nem rendeled meg, attól függetlenül azonnal rohannunk kell, ha sikerül megoldanunk, jön a következő telefon. Így esett, hogy innen hordjuk a Sprite light, Fanta light, Mezzo Mix light üdítőitalokat a kollégádnak, csak ezért elmegyünk este bevásárolni nem is olyan közelre, mert csak ott lehet kapni. Nem érdekel, kinek milyen nehézséget okozol, vagy hozol kellemetlen helyzetbe;  nem baj, hogy apám késő este, (fizikai!)munka után tök fáradtan három emberhez ment el, mire megkapta annak a szar helynek a nevét, ahol a kerítést árulják, amit te is tervezel vagy tíz éve már.

A történetek kifogyhatatlanok, ami nem változik, sőt egyre rosszabb lesz, az a gyomorideg, ha közeledik az utazásunk hozzátok, nem tudok szabadulni ettől az érzéstől a gyomromban, most mi lesz a gond, mibe fogsz belekötni.  

Felhívtál minket tegnap, öt perccel indulás előtt, egy koncertre készültünk, feltétlenül rendelni akarsz valamit az autóhoz, ezt épp csak nyolc éve tervezed, azt is most akartad tudni, a fiad (és én meg a kölykök) mikor utazik haza, meddig marad, mit csinál, hova megy, és a legfontosabb átmegy-e Magyarországra, és miért. Szombaton indulunk, a fiad hétfőtől csütörtökig ügyfeleket látogat, már alig van szabadsága (nem kevés része van abban a sok-sok napnak, amit nálatok basztunk el töltöttünk májusban), így akar időt nyerni, hogy dolgozik, és össze-vissza autózik az országban. De ez nem azt jelenti, hogy nem lesz nálatok közben, a következő szombaton átmegyünk az én családomhoz (megyünk templomba, pappal beszélünk, meglátogatjuk a nagyanyáimat, nőgyógyászhoz, és endokrinológushoz megyek, fodrászolunk, szállást próbálunk szerezni az esküvőre és közben durván élvezzük, hogy a családom tényleg örül nekünk, és figyel ránk meg ami majd nem jut eszembe amikor nekünk szegezed a kérdést, ahogy szoktad), pénteken visszautazunk hozzátok, majd szombaton haza végre, amit mindig a legjobban várunk.

Erre te mit reagálsz? Akkor csak egyetlen(!!!) nap lesz ott a fiad, és csak akkor tudsz vele beszélgetni. Na, kezdődik. Összeugrott a gyomrom, azóta végem van. Keresem a megoldásokat, hogy ne kelljen mennem, inkább itt maradnék két hétig egyedül a kölykökkel, csak ne kelljen látnom téged, meg azt a hangulatot átélni egy héten keresztül, ami nálatok van. Tényleg csak akkor jó, ha megérkezünk, és elmegyünk, - különben alig foglalkoztok velünk -, a szerencsétlen fiad meg élvezi azt a pár pillanatot, mert végre úgy érzi, ő is számít kicsit. A köztes napokon persze eszedbe se jut, ott van előtted, de nem számít, te akkor akarsz azonnal beszélgetni vele, ha indulnánk nach Ungarn, és bármit megteszel, össze-vissza szidsz minket, az autót (legutóbb hosszú monológ jutott a fiadnak a kormányvédőről, hiszen idióták vagyunk, hogy feltettük, nevetséges, különben is baromság), ami eszedbe jut.

Hirtelen haragú hangulatember vagy, aki a végletekig igazságtalan az emberekkel, legmeglepőbb, hogy az egyetlen fiával különösen, az empátiára csak meglepő esetekben mutatsz hajlandóságot, a toleranciáról még csak nem is hallottál; ha ilyen a tipikus osztrák, akkor örülök, hogy nem kell abban az országban élnem, és ezt csak erősíti az az osztrákosítási kísérlet, ami irányomban zajlik, azt hiszitek, nem veszem észre? Az idióta meggyőződésetek pedig, hogy a házasságkötés után osztrák állampolgárságot kapok egyenesen nevetséges, hiába mondta a fiatok, ilyen nincs, ti kötitek az ebet a karóhoz, szigorúan nem beszélve erről előttem, csak a fiatoknak jutott ez az öröm már nem egyszer. Összeveszel mindenkivel, nincsenek barátaid, és ezt a gyerekeid életében való teljes részvétellel próbálod kompenzálni, mindenről tudnod kell, idegesítően részletesen belekérdezel minden jelentéktelen apróságba, de amiről mi mesélni szeretnénk, az bezzeg teljesen érdektelen számodra.

Nyilván az én hibám, gyengeszívű vagyok, gyatra idegekkel, aki nem bírja a nyomást, a lelkit semmiképpen; de nem akarlak látni, nyugtot akarok tőled, hagyd békén a fiadat, vedd végre emberszámba, és legyél szíves felfogni, hogy az országom, a családom az enyém, és el fogok, sőt el fogunk menni oda is. Képzeld, a fiad megnyugszik nálunk, nem baszogatják, nem kell rohannia, szeretettel fogadják, elismerik, anélkül hogy egy szót is váltani tudnának vele.  

Bántasz minket, mindkettőnket, nem kevés részed van abban, hogy a terveink szerint az esküvő után minimalizáljuk az ilyen utakat. Már előre félünk mi lesz, ha nyugdíjba mész januártól, és naponta zaklatod szegényt a hülye ötleteiddel, és elvárásaiddal, nem törődve azzal, hogy esetleg nekünk is van saját életünk, terveink, bármi. El se merjük képzelni, milyen faszságokat kapunk majd a nyakunkba az esküvő miatt, előtt, alatt.

Félek tőled, a saját apámtól soha nem féltem ennyire. Félek magamtól, mit mondok, ha megint nekem támadsz, nem tartom a számat, nem hajtom le a fejem, hanem elmesélem egy kis részét az itt leírtaknak, és a fiadat elszomorítom, mert a szülei nem jönnek el az esküvőjére, mindenki tudja, képesek vagytok rá; nem ismerek senki mást, aki egyetlen testvérével sem beszél, pedig van belőlük egy kosárral.

Ezért kérlek, hagyj békén minket, és csak örülj nekünk, egyszer végre; ne kényszeríts, hogy olyat mondjak, aminek talán beláthatatlan következményei lesznek mindannyiunk életére, de te úgy se értenéd. 

Képtelen vagyok felfogni, ez a kedves ember, hogy lehet a te fiad, de szerencsémre egy cseppet se hasonlít rád, ezért merem most azt hinni, Ő az. A rossz része kétségtelenül te vagy.

Az elutazás előtti két hét mindig olyan jól sikerült, hogy M teljesen készen van már indulás napjára, majd jön ez a laza 12-13 óra, azután a teljes megértés az apja részéről, „de miért vagy fáradt?”. Most sikerült az ügyeletes hetet már a hónap elején letudnia, de a programok mégis összezsúfolódtak.

Hétfő este meccsen voltunk: nyertek, senki nem lépett a fájó lábujjamra, nem fáztam kabát nélkül, nem áztam el, mi kell még. A metrón majdnem összenyomtak, de van ilyen.

Csütörtök estére színházjegyünk volt az Anne című darabra. Az élmény még elég friss a nyári amszterdami látogatás után, az Anne Frank házat látnom kellett. A naplót is olvastam, láttam a filmet, néztem dokumentumfilmeket, szóval nem ismeretlen előttem a téma, mégis újra és újra megráz. Az odaút elég kalandosra sikerült, valami probléma miatt leszállítottak minket a metróról, össze-vissza rohangáltunk busztól buszig, majd taxit vadásztunk, egyszerűen senki nem akart fuvart, máig nem értem ezt, már könyörögtem M-nek, hogy hagyjuk, nem érünk oda, és már a sírás határán voltam a fájdalomtól, még mindig nagyon fáj a lábujjam és csak nehezen tudok járni, lépni. Elegáns lapos talpú cipőm csak a balerinám, na ez volt a legrosszabb ötletem. Teljesen bedagadt, lüktetett az egész. /Ugyanitt: aggódom, lehet mégis eltört?/ Épp csukták az ajtókat, a kabátomat majdnem szó szerint bedobtam a ruhatárba, de odaértünk. A mögöttünk lévő egész sort középiskolások foglalták el, és az első felvonást végigpofázták, röhögcsélték, lökdösték a székemet, gondolom másét is. A jó hír, hogy jól értettem a darabot (ebben előtte kételkedtem), a rossz, hogy sokszor nem hallottam. Többen rájuk is szóltak, a tanáruk, aki mellettem ült, viszont bőszen hallgatott. A szünetben sokan panaszkodtak rájuk, majd a második felvonás előtt az egyik felügyelő lány úgy leteremtette a bandát, hogy nem tudtam visszafogni a vigyoromat. Ezután nyugi volt, és remélem, hogy a nyomasztó részek hatással is voltak rájuk. Maga a darab nagyon tetszett, a színház is; jól is láttam, ez se jön össze mindig.

Péntek este babaköszöntő/tejfakasztóra mentünk, amit itt pisilőpartinak neveznek. M kollégájának megszületett a második kislánya, és beszéltem több emberrel is. Istenem mennyire hiányzik a beszéd. Egész jól eltelt, én vezettem haza éjszaka, autópálya, egyebek. Nem csináltam semmit rosszul, bár nem is zavartak sokan a vezetésben az is tény.

Szombaton el kellett intéznünk jó pár dolgot, több órán keresztül köröztünk a városban; estére jöttek hozzánk vacsorára, egy pár. A fiú M-el együtt járt egyetemre, ugyanott is dolgozik és a hongkongi barátnője. Nagyon jól elbeszélgettünk, az idő észrevétlenül rohant el. Ők is lelkesnek tűntek. A lánynak a köszönés után az volt az első kérdése, hol vannak a cicák. Meghívtak minket szülinapi partira, de hol leszünk akkor? Persze, hogy Ausztriában. Végre emberek közé mehetnénk, erre.. á!

Vasárnap reggel halpiacolni akartunk, de mi se gondoltuk komolyan, ha fél 2-kor feküdtünk le majd ébredünk 7 előtt, és oda is érünk zárás előtt. Estére jegyünk volt egy koncertre. A címe Motown, és a 60-as években alapított első fekete zenéket kiadó lemezvállalatot nevezték így. Az ott kiadott dalokra épült a műsor, és valami eszméletlen jól nyomták az énekesek, egyszerűen a vérükben volt, egy igazi élmény.

Ezeknek a jó élményeknek az örömét nyomta el egy telefon …

M ma reggel elment két napra üzleti útra, szerdán megint meccselünk, csütörtökön valami nagy megbeszélésre utazik, péntek este még be kell vásárolni, nem nekünk, hosszú sztori. Közben pakolunk, idegeskedünk az egészen, hogy szegénykém mikor tud pihenni kicsit, azt nem tudom, mert szombaton meg indulunk kölyköstül a horrortúránkra (Ausztria-Mo-Au-végre haza), ami eléggé megvisel mindkettőnket, a lelki része meg hát az igazi  megterhelés.

#550

Vissza kell térnem az íráshoz, nem segít már olyan mértékben, ahogy szeretném, de ha szántok rám pár sort, az olyan, mintha beszélgetnénk, arra viszont nagy szükségem van.

Voltam otthon 2 és fél hétig. Csak tovább erősödött bennem az érzés, hogy ott már nem vagyok otthon. De akkor hol? Tesóm beköltözött a volt ún. szobámba (inkább nappali volt az), és így az ebédlő sarkában lévő régi ágyán aludtam. Ha nem tudtam elaludni csak bámultam a sötét plafont, és olyan szorítást éreztem, olyan mértékű bezártságot, elmondhatatlan. Nem csodálom, hogy olyan lett amilyen, egy lyukban aludt 20 évig. 

***

Sikerült telibe találnom a válság elmélyülését (mondjuk úgy, amikor ez minden magyar számára nyilvánvalóvá vált) is, teljesen belemerültem az egészbe, főleg azután, hogy összeügyeskedtem magamnak egy lábsérülést, pár napig szó szerint nem tudtam járni, és csak ültem a fotelben, néztem és olvastam a híreket, és próbáltam emberi nyelvre lefordítani magamnak az M1 émelyítően leegyszerűsített, szájbarágóan uszító közléseit. Jó, hogy csak ilyen hírcsatornáink vannak. Ahogy a nemzetközi médiában rólunk beszélnek, attól is felmegy a vérnyomásom, még jó, hogy angolul csak keveset értek, a németről ezt már nem mondhatom el. Erről hosszan tudnék beszélni, véleményem is van természetesen, de magamat nem tartom elég okosnak és tájékozottnak a témában, hogy ezt a világ elé is tárjam.

Amit viszont meg kell veletek osztanom, az egy beszélgetés, amit az egyik magyar nagyváros buszpályaudvarának vécéjében hallottam. A vécés néni és két további hölgy között zajlott:

„- Ezök mög gyünnek, mög kék űket állítani má’ ott a határná’. (Be kell álljak a sorba, hallom, de nagyon nem szeretném.)

- Építik má’ a kerítést, akkó  má’ nem tunnak átgyünni. (Itt már nyílik a szám.)

- Én tunnám mit kő ezökke’ csináni. Majd a férgek, azok. (Az artikulálatlan szavak már égnek is bele a fejembe, majdnem szó szerint tartom a számat, meg ne szólaljak.)

- Azt hiszik ezök  itt nem kő dógozni? Itt is kő. De a munka az büdös.

- Ilyenök ezök a zsidók (hogy kik?!)

- Gyünnek, asziszik majd nem kő dógozni, a zsidók mind is ilyenök vótak, nem szeretnek dógozni.

- Mos’ meg idegyünnek evönni a munkánkat.

- Na mögyök mosmá’, én tudnám micsinánék ezökke, má’ ott a határná’. (Szerencsémre ez már nem derült ki, mit is tud.)„

Ő ment, én meg bejutottam a vécére végre, és komolyan, majdnem elsírtam magam, hogy emberek ennyire buták, és primitívek lehetnek, és még csak észre se veszik. Mind a három teljes egyetértésben szidta a zsidó menekülteket, akik a mi országunk vécéiben akarnak dolgozni, elvéve az ő munkájukat.

***

A járással még mindig gondjaim vannak, magassarkú cipő, kuplung, normális járás és egyebek teljesen kizárva. Először azt hittük, eltört a lábujjam, de szerintem megelégedett egy zúzódással. Az első pár napban rohamosan javult, minden nap jobban rá tudtam lépni, de egy hete már ugyanolyan.

Van viszont új szemüvegem, ami nagyon tetszik, cuki nagy, szépen sötétül a fényre, jól áll (!!!), és úgy látok vele, mint a sas. :) Sok közlekedési táblánál is észrevettem, hogy egyszerűen nem tudom elolvasni, hunyorogtam, mélyült a homlokráncom, csak még ijesztőbbé karakteresebbé téve az amúgy se barátságos arcomat.

 ***

A kölykök az én térfelemen aludtak, míg nem voltam itt, és ezt a szokásukat azóta se akarják feladni. Még épp csak a párnát éri a fejem, már ők is ott rakják rajtam vagy a paplanon a fészküket. M szerint ezzel mutatták ki, hogy hiányolnak, én úgy látom a helynek örültek, mert most leginkább csak útjukban vagyok.  Eddig nem mozgott a takaró, ugye.

Van mindenféle csatornánk, amit csak el lehet képzelni: spanyol, portugál, kínai, arab, török, román, sőt a Duna tv csodálatos programját is megtekinthetem, ha már nagyon erős bennem a a vágy a magyar beszéd iránt. Öt (!) darab olasz adó van lezárva az orrom előtt, az egyetlen elérhető pedig az olasz Muzsika tv, vagy valami ahhoz nagyon hasonló borzalom, a semmitől persze az is több. Talán nem késő átnyergelni mégis a franciára, hat kódolatlan tévécsatorna áll rendelkezésemre, jól hallottátok, abból bezzeg hat.

Most csak ilyen tényközlős:

Ritkán írok ilyet, de ma olyan boldognak és szerelmesnek érzem magam, mint már jó ideje nem. Újra van egy kis hit és remény, hogy jó lesz ez mégis.

*

Barátnőm kezét megkérték Capri szigetén a múlt héten, ma megtudtam a részleteket is hála a skype-nak. Egyeztettük óráinkat, nehogy kilőjük egymás időpontját az esküvőinkre.

*

Pár napja elkezdtem olaszul tanulni, valami hihetetlen jó érzés. Mosolygok minden egyes kiejtett szónál, imádom. Van valami tippetek egy teljesen új nyelv elsajátítására?

*

Kell egy farmer, kihíztam mind. Már csak egy méret választ el a "plus size"-tól :/ Holnap megyek egy vásárlós, de legalábbis nézelődős kört, úgyis ajándékot akarok venni Tesómnak, hónap végén oda is adhatom, mert hazamegyünk, és én maradok is két hetet.

*

Holnap este focimeccsre megyünk, végre, már nem is tudom, mikor voltunk utoljára. :))

Olvasni akarok, meg filmeket nézni, kimenni a szabadba, biciklizni, tornázni, hozzá rendesen enni, és rendszeresen németül tanulni nagyon haladó szinten.

De piszkálja a fantáziámat az olasz, meg a francia is, mindkettő a nulláról, egyszerűen csak tetszenek, ennyi.

Közben meg itt van ez a megalázó érzés, hogy rajtam kívül mindenki tud angolul, csak én nem, és az én koromban ez több mint kínos, ráadásul valamikor tanultam is, nem mintha a suliban boldogultam volna vele. Egyszerűen nem jött át, mit és miért úgy. A német után számomra nem volt értelme, és akkor még nem nyomták ennyire (persze akkoriban az internet is csak valami távoli, különleges és drága valami volt), különben is ki és mikor döntötte el, hogy mindenhol ezt kell használni?! Nemszeretem, kényszer nyelv, de annyit csak el kellene érnem magamnál, hogy meg tudjak szólalni, legalább.

De mi a legrosszabb, közzé tették a vizsgaidőpontokat, meg a jelentkezési határidőt, én meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy újra megtegyem. Tudom mi lesz a vége, mindig ugyanaz, de nem tudom elengedni. Már agyalgatok, melyiket válasszam, hogy lenne a legjobb időben, mikor utazzak oda, mikor vissza, nézegetem az anyagot, parázok, hogy az a megfelelő-e, szóval a rendszer működésbe lépett.

Normális ember mit csinál? Kitalálja először is mit akar, beosztja az idejét, csinál egy tervet, majd ahhoz tartja magát következetesen, és szép lassan, kitartóan koncentrálva eléri a célt.

Ehhez képest én: a fejemben cikáznak a gondolatok, szorongok, zabálok, mint egy disznó, elképzelem, milyen jó lenne ezt tanulni, meg azt csinálni, képekben látom magam előtt, ahogy megteszem, amit és ahogy kell; de közben meg egy blogbejegyzést sem tudok elolvasni anélkül, hogy közben egyszer el ne kattintsak máshová. A koncentráció számomra egy misztérium. Egyszerűbb csak üldögélni, elképzelni mi lenne ha, és nem mozdulni, hiszen minden mozdulat olyan végtelenül nehéz, és örökké ott lapul az elbukás veszélye. Nem akarok többé elbukni, vagy megbukni. Számomra egy és ugyanaz.

Mikor tanultak meg mások élni? És nekem miért nem szólt senki, hogy mindent rosszul csináltam?

Rotterdamból utaztunk a tengerhez, és útba ejtettük Delftet. 

Az első élményünk a városban egy biciklis, - szerintem kicsit ittas - idősebb férfi volt, aki bekopogott a lámpánál a kocsi ablakán. Azt hittük jól leszid minket valamiért, erre kedvesen köszöntött, majd elmondta, hogy vasárnap lévén a parkolás ingyen van, de ne menjünk beljebb, mert egyáltalán nem lehet parkolni a szorosan vett belvárosban, hanem álljunk meg egy utcával lejjebb itt meg itt,  mindezt folyékonyan angolul.

Ilyen, és ehhez hasonló kedvességekbe botlottunk lépten-nyomon ebben az országban. Nagyon a szívembe zártam Hollandiát.

Itt is gyönyörű a belváros, mint szinte mindenhol, ahol csak megfordultunk. 

Már korábban is láttunk sajtboltocskákat, de az itteninek már nem tudtunk ellenállni, a népviseletbe öltözött eladólány is kedvesen kóstolásra invitált bennünket, ami pedig ott várt ránk, elképzelhetetlen.

Sajtok, sajtok mindenhol; csodás illatok; mindegyik fajta valami hihetetlenül finom volt. Nem hiszem, hogy eddigi életemben valaha is ettem volna minőségi sajtot; természetesen hazahoztunk párat kóstolgatni. 

Tegnap este fel is bontottuk az elsőt, óvatosan szeleteltük, nehogy egy morzsányi is kárba vesszen. Bort iszogattunk hozzá, és baromi előkelőnek éreztük magunkat. Vagyis éreztük volna, ha nem übercuki kis tehenes sajtvillát(ha egyáltalán így hívják..) használnánk hozzá. :D