Sikerült rápillantanom a blogra amikor épp:

50.000 oldalmegjelenítés és 555 bejegyzés

volt a kijelzőn. 

De jó! Hihetetlen, hogy valakit érdekel a nyávogásom! Köszönöm nektek! :)

Van ez az öregedés dolog is.

Soha nem voltam szép, vagy csinos, mindig fel-le ugrált 20 kiló (bizony, nem 3-4), és néha voltak jó időszakaim, de az a jellemző, hogy engem nem néznek meg az utcán. Hozzájárulhat az is, hogy van egy tekintetem. Csúnyán nézek, na. Van egy durva szemöldökráncom, ami a szemüvegem miatt alakult ki, meg talán genetika is, mert több családtagomon is látom, és már sose simul ki, úgy marad, bejátszik a sok hunyorgás is, vagy nem láttam jól, vagy a nap miatt, de úgy maradt. Az egyébként is komoly tekintetemet kifejezetten mérgessé teszi. Emiatt gondolkodom egy kis simíttatáson is esetleg. M-et még nem tudtam meggyőzni róla, meg ki is nevetett, de engem zavar. Úgy gondoltam, ha öregedni kezdek, ez nem lesz olyan nagy probléma, nem fog hiányozni, ami sose volt, mármint ez az utánam fordulás az utcán, elismerő pillantások stb.

Soha nem voltam nőies, nem vásárolok lelkesen ruhákat, cipőket (a táskákat szeretem azért), nem érdekel az out fit-em (bárcsak ne így lenne). Irigykedve nézem a képeiteket, mindenki olyan igényes, választékos és csinos. Mindig is elég minimalista volt az öltözködési stílusom. Semmi szoknya, mert összeér a combom, vagy szétsúrolom nyáron, vagy tüzet csiholok kevésbé melegben a harisnyával a lábam között. Rövidnadrág szintén az összeérő combok miatt csak térd körüli lehet. Kövérebb nyári időszakaimban még azt se vettem fel, ma már nagyon belazultam, nem vagyok én bolond, hogy megsüljek a forróságban. A felsők nem tapadhatnak, vékonyabban is nagyon zavart, most meg ezerrel takargatok. Valahogy mindig a sportcipő, farmer, laza póló, pulcsi kombinációnál kötök ki. Bármi másban kifejezetten kényelmetlenül érzem magam. Előnye: ha nem ilyenek vannak rajtam, aki ismer, azonnal észre is veszi. Hátránya: néznek, a rám irányuló figyelmet soha nem kellett megszoknom (okok lásd. fent), ezért ettől csak még kényelmetlenebbül érzem magam, ha a szokatlan ruha már nem lenne amúgy is elég.

Ez az öregszem gondolat meg nagyon idegesítő és egyre jobban zavar. Sok az ősz hajam, festem, de amikor nő le, mindig több szürke bukkan elő, és mindegyiknél rosszul érzem magam. Ráadásul azt vettem észre, hogy a festékem vagy nem fed eléggé, vagy nem tart túl sokáig, mert mindig elég hamar újra előbukkannak.

Minél több az ősz hajam, annál inkább úgy érzem, hogy gyereket kell akarnom. Szeretnék én, nem azzal van a baj, ez legalább már egyértelmű, de még mindig itt van, hogy de nem most, később, most még utazni akarok*. Igen ám, de mindegyik orvos több szakterületről is azt mondta, ezzel baj lesz, én is tudok bizonyos dolgokból következtetni, hogy ez nem lesz egyszerű, több mint valószínű segítségre lesz szükségünk, sok fájdalommal, bizonytalansággal, szenvedéssel, és ezekre én nem vagyok készen. Eltarthat akár évekig is.

Minden mondatomból süt a pesszimista személyiségem, tudjátok, milyen vagyok, vagy lehetek, és azt is tudom, hogy 33 évesen már nem nagyon kéne halogatnom, de nem megy. Nem vagyok elég erős ehhez az egész nagy elhatározáshoz, nincs lelkierőm belekezdeni. Félek a kudarctól, hogy újra elbukom, megint lesz valami, amiről nem tudok másoknak beszélni, nem tudom feldolgozni, nem tudom megoldani. A sikertelenségeimet én így élem meg, nem megy másként. Elfojtok, agresszív leszek, dühöngök. Ha egy családlátogatás ekkora stresszt és már lelki gondokat okoz, hogyan birkóznék meg egy ilyen horderejű, mindent megváltoztató döntéssel, és annak esetleges eredménytelenségével.

Jönnek a szürke szálak, én nem haladok előre se az életemben, se a döntéssel. Most úgy érzem, jobb lesz, ha ezt elteszem magamban egy évre. Addigra, ha minden igaz megköttetik ez a házasság is, lezajlanak az esküvőink az összes kis lehetséges finomsággal együtt. Végignézem az egyik legjobb barátnőm férjhez menetelét is nagyjából 2 héttel utánunk. Meglesz a kettős nászutunk is júliusban és szeptemberben. M-nél is észreveszem, ahogy nő a lelkesedése a kollégák kisgyerekes történetei hallatán, addigra már valószínűleg nála is nagyon beüt az elhatározás. Ha ennyi jó dolog után egy év múlva még mindig ugyanitt tartok, akkor elmondhatom magamról, hogy velem valami tényleg nem stimmel.

* Úgy érzem nem éltem még egyáltalán. Életem egy jó részében nem mentem szó szerint sehová, depressziós voltam(vagyok), és kövér. Ezek külön-külön és együtt is előfordultak. Harmincéves koromig nem jártam külföldön, a saját országomat se ismerem igazán, alig voltam pár helyen. Nem tudtam mit jelent új helyeket felfedezni, megismerni, egyszerűen nem volt rá lehetőségem.

Tiss!

A blogod tényleg meghívós lett, vagy már senki számára nem vagy olvasható? Ha az első, lécci, lécci szeretnék meghívót! Rebegtetős-szempillás-smiley

Hol tudom letörölni a listámból azt a blogot, amit nem kívánok már többé se látni, se olvasni?

Levél a leendő apósomnak

(M-nek tudok kiadni valamit abból, ami a lelkemet nyomja, de németül nem az igazi; anyukámat nem terhelhetem ilyenekkel, már így is eléggé ideges az osztrák szülők miatt, pedig az esküvő csak májusban lesz; megkapjátok hát Ti, de teljességgel terápiának szánom, írom már egy napja, de annyira ideges vagyok ettől az egésztől, hogy egyszerűen meg kell osszam; mindenki csak saját felelősségre olvassa el, túl hosszú lett …)

Tudod, pár évvel ezelőtt, mikor még nem ismertelek, azt hittem apu egy nehéz ember, majd találkoztunk és minden megváltozott. A kisebbrendűség érzésem mindenkire kiterjed, ezért nagyon félénken és visszafogottan beszélgettem veled, nehogy rosszat gondolj rólam, meg egyébként is, én németül tudtam, nem ezen a hülye, kifordított kagyvasz nyelvjáráson, amit ti nyelvnek hívtok, és azt hiszitek mindenki meg is érti. Nem, bizony ezt az érthetetlen szart a ti nyolc milliótokon kívül senki se beszéli, még csak nem is érti, akkor se, ha háromszor egymás után elismétled ugyanazt, ugyanúgy, meg se kísérelve kiejteni pár szót az irodalmi német nyelven. Ám legyen. Nem értem, hát nem értem, az én hibám.

Egy ideig mégis abban a hitben ringattam magam jó lesz ez. Kedvesen beszéltél hozzám, láttalak dühösnek, de sosem ellenem irányult, a hangnemed velem mindig normális volt. A távolságnak köszönhetően a találkozásaink igen ritkák voltak, így nem is láthattam az igazi személyiséged, csak néha villant ez-az, illetve a fiad történetei alapján kezdett kirajzolódni valami, ami alapján a saját apámat egyre jobban értékeltem.

Mégis megnyugodtam egy idő után, már valami szeretetféle is ébredezett bennem irántad, amikor derült égből villámcsapásként nekem estél. A fiad, aki szintén fél tőled, minden gond nélkül tart nagybeszámolót az egész cég előtt, tárgyal több országban is ügyfelekkel, elad több tonna cuccot, sokmillió euróért, veled egyszerűen nem bír el. Ő mindenkinek megpróbál megfelelni, saját bevallása szerint is két nap a maximum, ameddig jól érzi magát nálatok, igen az egykori otthonában, gyerekkorának színhelyén. Ezek a családlátogatások arról szólnak, hogy utazunk sok-sok kilométert, próbáljuk elosztani a napokat, de neked soha nem jó. Egyszerűen nem akarod, hogy Magyarországra is elmenjünk a családomhoz. A Családomhoz, te bunkó ... Ráadásul az egészet a fiadra is kented, mondván ő küldött hozzám, miszerint én döntök arról hová megyünk, és mikor. Én hülye meg elhittem, mert nem gondoltam arra, hogy sarkítasz, talán még hazudsz is, nem feltétlenül tudatosan, inkább csak a generációd meggyőződéséből, hogy a felnőttnek mindig igaza van.  Úgy gázoltál bele a lelkivilágomba, hogy szóhoz se jutottam, visszaszólni nem mertem, nincs is rosszabb, mint ha az embernek tartania kell a pofáját, és érzi, ahogy hajlik a gerince, és csak álltam ott leforrázva.

Ez azóta állandó probléma, be kell számolnunk arról, miért megyünk Magyarországra, mit akarunk ott csinálni. A helyzetet súlyosbította, hogy a kis vejed megtalálta a tökéletes utat a seggedhez, és ki se jön onnan. Elvette a lányotokat, és olyan szinten nyal neked, hogy azt hittük elhányjuk magunkat a nappali közepén. Nézem már egy éve, ahogy a fiad szíve ezért (is) megszakad. Jó gyerek, és jó ember, bizony a feleségednek másfél éve még sok pénzt is adott kölcsön, amiről te nem tudsz, és erre már keresztet is vetettünk, hiszen azóta még csak szóba se került. Így megy ez nálatok a pénzügyekkel, amit szabad Mohamednek, azt a gyereknek, nem hogy nem szabad, de még a száját is fogja be hozzá. Igazságtalanok vagytok a gyerekeitekkel, három is van belőlük, de valamiért ezt az elsőt, aki nekem jutott, és az egyetlen fiatok, teljesen hülyének nézitek, az értékeit meg nem akarjátok látni, vagy természetesnek veszitek.  Magától értetődik minden, amit ő csinál az nem érdekes, nem különleges, meg se próbálod megérteni, akármit is mesélünk el, hol jártunk, mit csináltunk stb.

Utálok nálatok lenni, nincs rá jobb szó. Elvárod, hogy ott legyünk, a fiad ne szervezzen ügyféllátogatást, mert akkor te nem tudsz vele beszélgetni (haha), de az én családomhoz se menjünk, mert te autót szerelnél, vagy ami épp eszedbe jut. Leszólod az autónkat, nem jó a fék, ez nem jó, az nem jó, az egész fesztivál csak azért, ne utazzunk tovább. Utállak azért is, ahogy a fiaddal bánsz, hogy felhívod munka közben, zavarod az üléseken, ki kell mennie a megbeszélésekről fogadni a hívásodat, azt mondod, úgyis csak az irodában ül, ezzel is semmibe véve őt.  Ha eszedbe jut valami baromság, - ezek rotációban vannak nálad -, már hívod is, nem érdekel, mit csinál, vezet-e; ha nem veszi fel, mert nem tudja, vagy épp nincs hozzá lelkiereje, addig hívogatod minden számán, míg el nem éred, a lebaszással kezdve, amiért nem ugrott.

Dicséret soha nem jár semmiért, ellenben a kis vejedet ajnározod, ő tökéletes a pénzes szüleivel együtt, nem számít, hogy hazudik neked, ezt volt alkalmunk hallani az esküvőjükön, és pont arról panaszkodott félrészegen az egyik rokonának, aminek az ellentétével épp neked dicsekedett, hát ilyen ez. De te minden szavát elhiszed, sajnos a mi PR-unk nem működik ilyen jól, nekünk az öndicséret büdös. 

Ellenben a jólelkű fiadat megalázod, semmibe veszed, ugráltatod, és mindenért hibáztatod. Arra jó, hogy a kollégáidnak dicsekedj vele, a cél csak ennyi. Legutóbb tíz egész napot kellett nálatok töltenem, még soha nem veszekedtünk ennyit az amúgy rendkívül nyugodt, és béketűrő fiaddal, a házatok egyszerűen mérgező, és őszintén csodálom, hogy nem követett el öngyilkosságot fiatalabb korában, mikor minden áldott nap veled kellett egy fedél alatt élnie.

Egy ideje már rettegünk minden hívásodtól, vajon most megint mit találtál ki, mit kell azonnal és rögtön teljesítenünk, különben elégedetlen leszel, bezzeg a vejed. Minek nézzünk utána, mennyibe kerül Német -és Magyarországon, mit tervezel, amit persze soha nem veszel meg, nem rendeled meg, attól függetlenül azonnal rohannunk kell, ha sikerül megoldanunk, jön a következő telefon. Így esett, hogy innen hordjuk a Sprite light, Fanta light, Mezzo Mix light üdítőitalokat a kollégádnak, csak ezért elmegyünk este bevásárolni nem is olyan közelre, mert csak ott lehet kapni. Nem érdekel, kinek milyen nehézséget okozol, vagy hozol kellemetlen helyzetbe;  nem baj, hogy apám késő este, (fizikai!)munka után tök fáradtan három emberhez ment el, mire megkapta annak a szar helynek a nevét, ahol a kerítést árulják, amit te is tervezel vagy tíz éve már.

A történetek kifogyhatatlanok, ami nem változik, sőt egyre rosszabb lesz, az a gyomorideg, ha közeledik az utazásunk hozzátok, nem tudok szabadulni ettől az érzéstől a gyomromban, most mi lesz a gond, mibe fogsz belekötni.  

Felhívtál minket tegnap, öt perccel indulás előtt, egy koncertre készültünk, feltétlenül rendelni akarsz valamit az autóhoz, ezt épp csak nyolc éve tervezed, azt is most akartad tudni, a fiad (és én meg a kölykök) mikor utazik haza, meddig marad, mit csinál, hova megy, és a legfontosabb átmegy-e Magyarországra, és miért. Szombaton indulunk, a fiad hétfőtől csütörtökig ügyfeleket látogat, már alig van szabadsága (nem kevés része van abban a sok-sok napnak, amit nálatok basztunk el töltöttünk májusban), így akar időt nyerni, hogy dolgozik, és össze-vissza autózik az országban. De ez nem azt jelenti, hogy nem lesz nálatok közben, a következő szombaton átmegyünk az én családomhoz (megyünk templomba, pappal beszélünk, meglátogatjuk a nagyanyáimat, nőgyógyászhoz, és endokrinológushoz megyek, fodrászolunk, szállást próbálunk szerezni az esküvőre és közben durván élvezzük, hogy a családom tényleg örül nekünk, és figyel ránk meg ami majd nem jut eszembe amikor nekünk szegezed a kérdést, ahogy szoktad), pénteken visszautazunk hozzátok, majd szombaton haza végre, amit mindig a legjobban várunk.

Erre te mit reagálsz? Akkor csak egyetlen(!!!) nap lesz ott a fiad, és csak akkor tudsz vele beszélgetni. Na, kezdődik. Összeugrott a gyomrom, azóta végem van. Keresem a megoldásokat, hogy ne kelljen mennem, inkább itt maradnék két hétig egyedül a kölykökkel, csak ne kelljen látnom téged, meg azt a hangulatot átélni egy héten keresztül, ami nálatok van. Tényleg csak akkor jó, ha megérkezünk, és elmegyünk, - különben alig foglalkoztok velünk -, a szerencsétlen fiad meg élvezi azt a pár pillanatot, mert végre úgy érzi, ő is számít kicsit. A köztes napokon persze eszedbe se jut, ott van előtted, de nem számít, te akkor akarsz azonnal beszélgetni vele, ha indulnánk nach Ungarn, és bármit megteszel, össze-vissza szidsz minket, az autót (legutóbb hosszú monológ jutott a fiadnak a kormányvédőről, hiszen idióták vagyunk, hogy feltettük, nevetséges, különben is baromság), ami eszedbe jut.

Hirtelen haragú hangulatember vagy, aki a végletekig igazságtalan az emberekkel, legmeglepőbb, hogy az egyetlen fiával különösen, az empátiára csak meglepő esetekben mutatsz hajlandóságot, a toleranciáról még csak nem is hallottál; ha ilyen a tipikus osztrák, akkor örülök, hogy nem kell abban az országban élnem, és ezt csak erősíti az az osztrákosítási kísérlet, ami irányomban zajlik, azt hiszitek, nem veszem észre? Az idióta meggyőződésetek pedig, hogy a házasságkötés után osztrák állampolgárságot kapok egyenesen nevetséges, hiába mondta a fiatok, ilyen nincs, ti kötitek az ebet a karóhoz, szigorúan nem beszélve erről előttem, csak a fiatoknak jutott ez az öröm már nem egyszer. Összeveszel mindenkivel, nincsenek barátaid, és ezt a gyerekeid életében való teljes részvétellel próbálod kompenzálni, mindenről tudnod kell, idegesítően részletesen belekérdezel minden jelentéktelen apróságba, de amiről mi mesélni szeretnénk, az bezzeg teljesen érdektelen számodra.

Nyilván az én hibám, gyengeszívű vagyok, gyatra idegekkel, aki nem bírja a nyomást, a lelkit semmiképpen; de nem akarlak látni, nyugtot akarok tőled, hagyd békén a fiadat, vedd végre emberszámba, és legyél szíves felfogni, hogy az országom, a családom az enyém, és el fogok, sőt el fogunk menni oda is. Képzeld, a fiad megnyugszik nálunk, nem baszogatják, nem kell rohannia, szeretettel fogadják, elismerik, anélkül hogy egy szót is váltani tudnának vele.  

Bántasz minket, mindkettőnket, nem kevés részed van abban, hogy a terveink szerint az esküvő után minimalizáljuk az ilyen utakat. Már előre félünk mi lesz, ha nyugdíjba mész januártól, és naponta zaklatod szegényt a hülye ötleteiddel, és elvárásaiddal, nem törődve azzal, hogy esetleg nekünk is van saját életünk, terveink, bármi. El se merjük képzelni, milyen faszságokat kapunk majd a nyakunkba az esküvő miatt, előtt, alatt.

Félek tőled, a saját apámtól soha nem féltem ennyire. Félek magamtól, mit mondok, ha megint nekem támadsz, nem tartom a számat, nem hajtom le a fejem, hanem elmesélem egy kis részét az itt leírtaknak, és a fiadat elszomorítom, mert a szülei nem jönnek el az esküvőjére, mindenki tudja, képesek vagytok rá; nem ismerek senki mást, aki egyetlen testvérével sem beszél, pedig van belőlük egy kosárral.

Ezért kérlek, hagyj békén minket, és csak örülj nekünk, egyszer végre; ne kényszeríts, hogy olyat mondjak, aminek talán beláthatatlan következményei lesznek mindannyiunk életére, de te úgy se értenéd. 

Képtelen vagyok felfogni, ez a kedves ember, hogy lehet a te fiad, de szerencsémre egy cseppet se hasonlít rád, ezért merem most azt hinni, Ő az. A rossz része kétségtelenül te vagy.

Az elutazás előtti két hét mindig olyan jól sikerült, hogy M teljesen készen van már indulás napjára, majd jön ez a laza 12-13 óra, azután a teljes megértés az apja részéről, „de miért vagy fáradt?”. Most sikerült az ügyeletes hetet már a hónap elején letudnia, de a programok mégis összezsúfolódtak.

Hétfő este meccsen voltunk: nyertek, senki nem lépett a fájó lábujjamra, nem fáztam kabát nélkül, nem áztam el, mi kell még. A metrón majdnem összenyomtak, de van ilyen.

Csütörtök estére színházjegyünk volt az Anne című darabra. Az élmény még elég friss a nyári amszterdami látogatás után, az Anne Frank házat látnom kellett. A naplót is olvastam, láttam a filmet, néztem dokumentumfilmeket, szóval nem ismeretlen előttem a téma, mégis újra és újra megráz. Az odaút elég kalandosra sikerült, valami probléma miatt leszállítottak minket a metróról, össze-vissza rohangáltunk busztól buszig, majd taxit vadásztunk, egyszerűen senki nem akart fuvart, máig nem értem ezt, már könyörögtem M-nek, hogy hagyjuk, nem érünk oda, és már a sírás határán voltam a fájdalomtól, még mindig nagyon fáj a lábujjam és csak nehezen tudok járni, lépni. Elegáns lapos talpú cipőm csak a balerinám, na ez volt a legrosszabb ötletem. Teljesen bedagadt, lüktetett az egész. /Ugyanitt: aggódom, lehet mégis eltört?/ Épp csukták az ajtókat, a kabátomat majdnem szó szerint bedobtam a ruhatárba, de odaértünk. A mögöttünk lévő egész sort középiskolások foglalták el, és az első felvonást végigpofázták, röhögcsélték, lökdösték a székemet, gondolom másét is. A jó hír, hogy jól értettem a darabot (ebben előtte kételkedtem), a rossz, hogy sokszor nem hallottam. Többen rájuk is szóltak, a tanáruk, aki mellettem ült, viszont bőszen hallgatott. A szünetben sokan panaszkodtak rájuk, majd a második felvonás előtt az egyik felügyelő lány úgy leteremtette a bandát, hogy nem tudtam visszafogni a vigyoromat. Ezután nyugi volt, és remélem, hogy a nyomasztó részek hatással is voltak rájuk. Maga a darab nagyon tetszett, a színház is; jól is láttam, ez se jön össze mindig.

Péntek este babaköszöntő/tejfakasztóra mentünk, amit itt pisilőpartinak neveznek. M kollégájának megszületett a második kislánya, és beszéltem több emberrel is. Istenem mennyire hiányzik a beszéd. Egész jól eltelt, én vezettem haza éjszaka, autópálya, egyebek. Nem csináltam semmit rosszul, bár nem is zavartak sokan a vezetésben az is tény.

Szombaton el kellett intéznünk jó pár dolgot, több órán keresztül köröztünk a városban; estére jöttek hozzánk vacsorára, egy pár. A fiú M-el együtt járt egyetemre, ugyanott is dolgozik és a hongkongi barátnője. Nagyon jól elbeszélgettünk, az idő észrevétlenül rohant el. Ők is lelkesnek tűntek. A lánynak a köszönés után az volt az első kérdése, hol vannak a cicák. Meghívtak minket szülinapi partira, de hol leszünk akkor? Persze, hogy Ausztriában. Végre emberek közé mehetnénk, erre.. á!

Vasárnap reggel halpiacolni akartunk, de mi se gondoltuk komolyan, ha fél 2-kor feküdtünk le majd ébredünk 7 előtt, és oda is érünk zárás előtt. Estére jegyünk volt egy koncertre. A címe Motown, és a 60-as években alapított első fekete zenéket kiadó lemezvállalatot nevezték így. Az ott kiadott dalokra épült a műsor, és valami eszméletlen jól nyomták az énekesek, egyszerűen a vérükben volt, egy igazi élmény.

Ezeknek a jó élményeknek az örömét nyomta el egy telefon …

M ma reggel elment két napra üzleti útra, szerdán megint meccselünk, csütörtökön valami nagy megbeszélésre utazik, péntek este még be kell vásárolni, nem nekünk, hosszú sztori. Közben pakolunk, idegeskedünk az egészen, hogy szegénykém mikor tud pihenni kicsit, azt nem tudom, mert szombaton meg indulunk kölyköstül a horrortúránkra (Ausztria-Mo-Au-végre haza), ami eléggé megvisel mindkettőnket, a lelki része meg hát az igazi  megterhelés.

#550

Vissza kell térnem az íráshoz, nem segít már olyan mértékben, ahogy szeretném, de ha szántok rám pár sort, az olyan, mintha beszélgetnénk, arra viszont nagy szükségem van.

Voltam otthon 2 és fél hétig. Csak tovább erősödött bennem az érzés, hogy ott már nem vagyok otthon. De akkor hol? Tesóm beköltözött a volt ún. szobámba (inkább nappali volt az), és így az ebédlő sarkában lévő régi ágyán aludtam. Ha nem tudtam elaludni csak bámultam a sötét plafont, és olyan szorítást éreztem, olyan mértékű bezártságot, elmondhatatlan. Nem csodálom, hogy olyan lett amilyen, egy lyukban aludt 20 évig. 

***

Sikerült telibe találnom a válság elmélyülését (mondjuk úgy, amikor ez minden magyar számára nyilvánvalóvá vált) is, teljesen belemerültem az egészbe, főleg azután, hogy összeügyeskedtem magamnak egy lábsérülést, pár napig szó szerint nem tudtam járni, és csak ültem a fotelben, néztem és olvastam a híreket, és próbáltam emberi nyelvre lefordítani magamnak az M1 émelyítően leegyszerűsített, szájbarágóan uszító közléseit. Jó, hogy csak ilyen hírcsatornáink vannak. Ahogy a nemzetközi médiában rólunk beszélnek, attól is felmegy a vérnyomásom, még jó, hogy angolul csak keveset értek, a németről ezt már nem mondhatom el. Erről hosszan tudnék beszélni, véleményem is van természetesen, de magamat nem tartom elég okosnak és tájékozottnak a témában, hogy ezt a világ elé is tárjam.

Amit viszont meg kell veletek osztanom, az egy beszélgetés, amit az egyik magyar nagyváros buszpályaudvarának vécéjében hallottam. A vécés néni és két további hölgy között zajlott:

„- Ezök mög gyünnek, mög kék űket állítani má’ ott a határná’. (Be kell álljak a sorba, hallom, de nagyon nem szeretném.)

- Építik má’ a kerítést, akkó  má’ nem tunnak átgyünni. (Itt már nyílik a szám.)

- Én tunnám mit kő ezökke’ csináni. Majd a férgek, azok. (Az artikulálatlan szavak már égnek is bele a fejembe, majdnem szó szerint tartom a számat, meg ne szólaljak.)

- Azt hiszik ezök  itt nem kő dógozni? Itt is kő. De a munka az büdös.

- Ilyenök ezök a zsidók (hogy kik?!)

- Gyünnek, asziszik majd nem kő dógozni, a zsidók mind is ilyenök vótak, nem szeretnek dógozni.

- Mos’ meg idegyünnek evönni a munkánkat.

- Na mögyök mosmá’, én tudnám micsinánék ezökke, má’ ott a határná’. (Szerencsémre ez már nem derült ki, mit is tud.)„

Ő ment, én meg bejutottam a vécére végre, és komolyan, majdnem elsírtam magam, hogy emberek ennyire buták, és primitívek lehetnek, és még csak észre se veszik. Mind a három teljes egyetértésben szidta a zsidó menekülteket, akik a mi országunk vécéiben akarnak dolgozni, elvéve az ő munkájukat.

***

A járással még mindig gondjaim vannak, magassarkú cipő, kuplung, normális járás és egyebek teljesen kizárva. Először azt hittük, eltört a lábujjam, de szerintem megelégedett egy zúzódással. Az első pár napban rohamosan javult, minden nap jobban rá tudtam lépni, de egy hete már ugyanolyan.

Van viszont új szemüvegem, ami nagyon tetszik, cuki nagy, szépen sötétül a fényre, jól áll (!!!), és úgy látok vele, mint a sas. :) Sok közlekedési táblánál is észrevettem, hogy egyszerűen nem tudom elolvasni, hunyorogtam, mélyült a homlokráncom, csak még ijesztőbbé karakteresebbé téve az amúgy se barátságos arcomat.

 ***

A kölykök az én térfelemen aludtak, míg nem voltam itt, és ezt a szokásukat azóta se akarják feladni. Még épp csak a párnát éri a fejem, már ők is ott rakják rajtam vagy a paplanon a fészküket. M szerint ezzel mutatták ki, hogy hiányolnak, én úgy látom a helynek örültek, mert most leginkább csak útjukban vagyok.  Eddig nem mozgott a takaró, ugye.

Van mindenféle csatornánk, amit csak el lehet képzelni: spanyol, portugál, kínai, arab, török, román, sőt a Duna tv csodálatos programját is megtekinthetem, ha már nagyon erős bennem a a vágy a magyar beszéd iránt. Öt (!) darab olasz adó van lezárva az orrom előtt, az egyetlen elérhető pedig az olasz Muzsika tv, vagy valami ahhoz nagyon hasonló borzalom, a semmitől persze az is több. Talán nem késő átnyergelni mégis a franciára, hat kódolatlan tévécsatorna áll rendelkezésemre, jól hallottátok, abból bezzeg hat.

Most csak ilyen tényközlős:

Ritkán írok ilyet, de ma olyan boldognak és szerelmesnek érzem magam, mint már jó ideje nem. Újra van egy kis hit és remény, hogy jó lesz ez mégis.

*

Barátnőm kezét megkérték Capri szigetén a múlt héten, ma megtudtam a részleteket is hála a skype-nak. Egyeztettük óráinkat, nehogy kilőjük egymás időpontját az esküvőinkre.

*

Pár napja elkezdtem olaszul tanulni, valami hihetetlen jó érzés. Mosolygok minden egyes kiejtett szónál, imádom. Van valami tippetek egy teljesen új nyelv elsajátítására?

*

Kell egy farmer, kihíztam mind. Már csak egy méret választ el a "plus size"-tól :/ Holnap megyek egy vásárlós, de legalábbis nézelődős kört, úgyis ajándékot akarok venni Tesómnak, hónap végén oda is adhatom, mert hazamegyünk, és én maradok is két hetet.

*

Holnap este focimeccsre megyünk, végre, már nem is tudom, mikor voltunk utoljára. :))

Olvasni akarok, meg filmeket nézni, kimenni a szabadba, biciklizni, tornázni, hozzá rendesen enni, és rendszeresen németül tanulni nagyon haladó szinten.

De piszkálja a fantáziámat az olasz, meg a francia is, mindkettő a nulláról, egyszerűen csak tetszenek, ennyi.

Közben meg itt van ez a megalázó érzés, hogy rajtam kívül mindenki tud angolul, csak én nem, és az én koromban ez több mint kínos, ráadásul valamikor tanultam is, nem mintha a suliban boldogultam volna vele. Egyszerűen nem jött át, mit és miért úgy. A német után számomra nem volt értelme, és akkor még nem nyomták ennyire (persze akkoriban az internet is csak valami távoli, különleges és drága valami volt), különben is ki és mikor döntötte el, hogy mindenhol ezt kell használni?! Nemszeretem, kényszer nyelv, de annyit csak el kellene érnem magamnál, hogy meg tudjak szólalni, legalább.

De mi a legrosszabb, közzé tették a vizsgaidőpontokat, meg a jelentkezési határidőt, én meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy újra megtegyem. Tudom mi lesz a vége, mindig ugyanaz, de nem tudom elengedni. Már agyalgatok, melyiket válasszam, hogy lenne a legjobb időben, mikor utazzak oda, mikor vissza, nézegetem az anyagot, parázok, hogy az a megfelelő-e, szóval a rendszer működésbe lépett.

Normális ember mit csinál? Kitalálja először is mit akar, beosztja az idejét, csinál egy tervet, majd ahhoz tartja magát következetesen, és szép lassan, kitartóan koncentrálva eléri a célt.

Ehhez képest én: a fejemben cikáznak a gondolatok, szorongok, zabálok, mint egy disznó, elképzelem, milyen jó lenne ezt tanulni, meg azt csinálni, képekben látom magam előtt, ahogy megteszem, amit és ahogy kell; de közben meg egy blogbejegyzést sem tudok elolvasni anélkül, hogy közben egyszer el ne kattintsak máshová. A koncentráció számomra egy misztérium. Egyszerűbb csak üldögélni, elképzelni mi lenne ha, és nem mozdulni, hiszen minden mozdulat olyan végtelenül nehéz, és örökké ott lapul az elbukás veszélye. Nem akarok többé elbukni, vagy megbukni. Számomra egy és ugyanaz.

Mikor tanultak meg mások élni? És nekem miért nem szólt senki, hogy mindent rosszul csináltam?

Rotterdamból utaztunk a tengerhez, és útba ejtettük Delftet. 

Az első élményünk a városban egy biciklis, - szerintem kicsit ittas - idősebb férfi volt, aki bekopogott a lámpánál a kocsi ablakán. Azt hittük jól leszid minket valamiért, erre kedvesen köszöntött, majd elmondta, hogy vasárnap lévén a parkolás ingyen van, de ne menjünk beljebb, mert egyáltalán nem lehet parkolni a szorosan vett belvárosban, hanem álljunk meg egy utcával lejjebb itt meg itt,  mindezt folyékonyan angolul.

Ilyen, és ehhez hasonló kedvességekbe botlottunk lépten-nyomon ebben az országban. Nagyon a szívembe zártam Hollandiát.

Itt is gyönyörű a belváros, mint szinte mindenhol, ahol csak megfordultunk. 

Már korábban is láttunk sajtboltocskákat, de az itteninek már nem tudtunk ellenállni, a népviseletbe öltözött eladólány is kedvesen kóstolásra invitált bennünket, ami pedig ott várt ránk, elképzelhetetlen.

Sajtok, sajtok mindenhol; csodás illatok; mindegyik fajta valami hihetetlenül finom volt. Nem hiszem, hogy eddigi életemben valaha is ettem volna minőségi sajtot; természetesen hazahoztunk párat kóstolgatni. 

Tegnap este fel is bontottuk az elsőt, óvatosan szeleteltük, nehogy egy morzsányi is kárba vesszen. Bort iszogattunk hozzá, és baromi előkelőnek éreztük magunkat. Vagyis éreztük volna, ha nem übercuki kis tehenes sajtvillát(ha egyáltalán így hívják..) használnánk hozzá. :D

A Hollandiában készült képeim nagy része elég vacak lett, illett is az ottani hangulatomhoz, amit az ország cseppet se érdemelt meg, se az ott élő emberek, akik valami hihetetlenül kedvesek és segítőkészek. Kár, hogy egy szót se tudok kinyögni angolul, ami több mint frusztráló. A némettudásomat feltehetem jó magasra a polcra.

Tényleg mindenkinek van hitelkártyája rajtam kívül? Vagy ha nincs, hogy rendeltek szobát, és parkoltok a nyugat-európai nagyvárosokban? 

Annyira kezdő vagyok ebben az utazásdologban, és semmit nem tudok elintézni egyedül. Ki találta ezt ki, hogy az angol uralja a világot? 

Láttam csodagyönyörű dolgokat, és mégis az idő nagy részében így éreztem magam:

Pedig csak egy nap esett, de akkora vihar is volt hozzá, hogy csak na.

Az utazás nagy hátránya viszont, hogy azóta arról álmodozok, hová utaznék el szívesen. A választás nagyon egyszerű, mivel harmincéves koromig az országból se tettem ki a lábamat, és ott se mentünk sehová, így - ahogy M is megjegyezte már nem egyszer, - nem ismerem a saját országomat se. 

Az álmodozásnak gátat szabnak a kölykök, mert itteni közeli barátok híján (közel lakó jó ismerősnek is örülnénk) senki nem tud rájuk figyelni. A szomszéd néni meg már nem repesett a múltkor se, amikor megkértük 3 napi felügyeletre. A szabadság nagy része családlátogatásokra megy el, ott az is esélytelen, hogy jól érezzük magunkat, nemhogy még elkapjon a nyaralásérzés. De olyan jó lenne elrepülni időnként 3-4 napos kiruccanásokra, és akkor végre sor kerülhetne az általam preferált típusú városnézésre az országban össze-vissza autózás helyett. 

(A legutolsó fixa ideám most épp Brüsszel, ah.)

Van egy tévéműsor nyaranta, minden pénteken adnak egy részt. A címe: Minden idők legrosszabb filmjei. Ma épp a Megapiton kontra óriásaligátor nevezetű remekművet tekintjük meg. Az imdb 3,0-ra értékelte. Szerintetek?

Ezt most a reklámszünetben írom, a nagy finálé még hátravan, viszont erősen ittas állapotba kerültünk, ezekhez ajánlott a nagyobb mértékű alkoholfogyasztás is. Ugyan hárman vagyunk, mert tegnapelőtt Tesóm is megérkezett, de két üveg bor elfogyasztása hármasban is teljesen kiüt. 

Egy ilyen csodát, mint a Sharknado is innen ismertünk meg, mindenkinek csak ajánlani tudom, annyira szar, hogy az már jó. :D

M szabadsága megkezdődött. Örülünk. Meg finom a bor.

Nem az a kínos, ha átesik az erkélyedről a szomszédéra a bugyid, hanem ha ráadásul egy nagyobb darab az. 

Holnap érkezik Tesóm, először repül életében. Kimenni elé majdnem addig tart majd, míg maga a repülőútja. Ki akartam takarítani tegnap meg a ma a lakást, de valami egészen váratlanul gyenge vagyok most. Már többször is kellett gyógyszert bevennem, mert újra és újra rákezd a görcs, csupa libabőr vagyok, ráz a hideg, egy kis hőemelkedést se zárnék ki, volt már rá példa. Nem így szokott ez lenni. 

Este fél éjfélkor még gyógyszert dobáltam befelé, majd elmentem nyugtató zuhanyra, és úgy érzem egy őrjöngő vadállat bujkál bennem. Olvasni akartam még, arra is emlékszem, hogy a fiú (macska!) jött a szokásos ágyban simizésre, majd az utolsó gondolatom arccal a párnában, hogy le kéne kapcsolni a villanyt. 

A következő snitt: kiemelem az arcomat a párnából, fél 7. A tükörben láttam később, hogy egy piros folt van a homlokomon. Ezek szerint végig úgy aludtam. :D Azt hiszem ki vagyok ütve. Később persze semmi nem akadályozott a további kómás alvásban. 

Leszakad a hasam, normális ez? Ráadásul esik, sötét van, nem beszélve a hatalmas kuplerájról, amit rendbe kellene tennem. A roppant kitüntető Hausfrau címet se viselhetem tisztességgel. Ez lenne a nevemen kívül a másik, ami az enyém. 

Hogy miért nem tudok soha egy rohadt pozitív bejegyzést írni?

Amikor végre meg is jött, és örültem is kicsit, hogy nem jövő héten Amszterdam összes vécéjét kell majd agyonvéreznem, - valószínű ez lehetett a bajom is a napokban, pms, vagy mi a neve, bár ebben én nem igazán hiszek -, erre összeveszünk egy kibaszott futár (de az nem az a név, nem, az az enyém, de az a csengő alatt egy másik név, igen, az nem az enyém, hanem a másik emberé, aki szintén a lakásban él, és nem nem ugyanaz a nevünk, de akkor se értette.) miatt a kibaszott esküvő utáni nevemen. Semmi másom nincs a rohadt nevemen kívül, és azt is cseréljem le?!

- Akkor tartsd meg a sajátodat!

- Akkor megtartom a sajátomat! 

(De igazából arra gondoltam, mi a faszér' házasodjunk össze, ha az egésszel csak a baj van, és tényleg nagyon bonyolult és nehézkes minden, és ő még ilyen ultrakonzervatív módon akar rám kényszeríteni valamit, ami az én országomban/világomban nem is szokás. Multikulti pfff faszom.)

Nagyon dühös vagyok, fel tudnék robbanni, pedig már hajat is mostam, de nem lett jobb, mindjárt elmegyek zuhanyozni is. 

Azt vettem észre az utóbbi időben, ha nagyon vad érzelmek tombolnak bennem, meg is írom. De jó nektek. Tudom, nem.

Nem emlékszem, hogy bármelyik születésnapomon is ennyire nyomott lettem volna. Egy csöpp örömet se érzek, nem esnek jól a jókívánságok, pedig még M apja is felhívott, képzeljétek, és nagyon kedvesen gratulált a nevükben. Én örülni szoktam, igazán. 

A bűvös szám a 33 egyébként, ez önmagában nem is zavar, inkább az elért eredmények majdnem teljes hiánya az, ami szomorúsággal tölt el, de ez nincs másként egyéb napokon sem. Tavaly azt hittem, idén majd más lesz, de nem, minden ugyanolyan, egy helyben toporgok továbbra is, jaj nem, egy évvel ezelőtt mikor a beborozás következményei után ki tudtam kelni az ágyból egész nap röpködtem. 

Jó dolgomban azt se tudom mi bajom legyen, biztos csak ennyi a gond. Túl jó nekem.

Ezek után a polgári sokkal egyszerűbbnek tűnik, és talán az is lenne, ha pontosan tudnám, mit kell tennem. A hivatalban a lány szintén nagyon kedves volt, bár eléggé érthetetlen, ráadásul hadart is. A templom után közvetlenül odamentünk, és valamiféle megkönnyebbülést is jelentett, hogy ott csak pár dolgot kértek.1. Születési anyakönyvi kivonatot, az enyémet természetesen lefordítva, vagy a nemzetközit. 2. Lakcímpapírt 3. Családi állapot igazolást

Ezekre van szükségünk jelen állás szerint. Decemberig időpontot nem tudnak adni, akkor mindenképpen újra mennünk kell, és figyelembe kell venni az esetleges januártól hatályos módosításokat is.

Úgy döntöttünk, hogy a születési anyakönyvi kivonatomat inkább lefordíttatjuk, mert a nemzetközi változatról nem találtam semmit, azt se, hol kellene kérvényezni, és itt keresni egy hivatalos fordítót egyszerűbbnek tűnik. Ha már ott vagyunk, lefordíttatjuk M-ét is, és hozzácsapjuk az érettségi bizonyítványomat is, ha lúd legyen kövér, ugye. Ez nem tűnik bonyolultnak, de M, akinek időközben elege lett a saját országából más okok miatt is, felvetette, mi van, ha azt mondják, ez a fordítás nem jó, mert nem Ausztriában készült.

A nagyobb nehézséget a családi állapot igazolás jelenti számomra. Ezt ugyan tudom, hol kell kérvényezni – a követségen, vagyis Bécsben -, de nem tudom a 6 hónapos érvényesség mikor fontos. Az esküvő időpontjának a lefoglalásánál, vagyis decemberben, vagy májusban a házasságkötésnél.

Annyi tudok, hogy személyesen kell elmennem a nagykövetségre a neten foglalt időpontra. De mennyi idő míg ez megérkezik,nem jár le addig az igazolás? Ez akkor egy út Bécsbe.  Erről rengeteg információt találtam, de a kérdéseimre nincsenek válaszok. Az is megfordult a fejemben, egyszerűbb lenne itt is a fordíttatást választani, és otthonról a jegyzőnktől kikérni. Hazautazni egyszerűbb lenne. De itt is ugyanazok a kérdések, mennyi idő,  a kezembe adják, vagy kiküldik ?

Tud valaki ezekről valamit?

A túl nagy aggódásban, és nem is akarom ezt az esküvőt különböző okokból nyavalygásban nem is meséltem el, milyen izgalmakba keveredtünk. Mindketten akartunk templomi esküvőt. M szerintem csak a "mert ezt náluk úgy szokták" elv alapján, az enyém kicsivel összetettebb: kell nekem egy esküvő, ahol értek is valamit, sőt érezhetek is, ott lehet a családom, és a magaménak érzem. (M húgának esküvőin nem éreztem semmit, a szöveget alig értettem, meghatódás kizárva, eleve Fülöpke feje elég sok pozitív érzést kizár.) Nem kevés meghívással is adós vagyok már, és nem hiszem, hogy lesz még egy alkalmam az életben egyszerre egy helyen látni a régi barátaimat.

Abban maradtunk az eredeti itteni polgári tervek után, hogy mégis Ausztriában tartjuk, így a szülei nem panaszkodhatnak, hogy el kell jönniük hozzánk. Az az esküvő érvényes lesz jogilag, a másik meg remélhetőleg szép. :D

Nem kezdek bele a félelmekbe, amit a sok-sok ember elhelyezése, a szülők koordinálása, étkeztetése jelent, és ez még nem az esküvő. Bizony. 

Amiről írni akartam, az a papírmunka. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ami történt, na arra egyáltalán nem számítottam. Ha azt hiszitek, hogy a magyar bürokráciánál nincs rosszabb, próbáljatok kikérni egy igazolást egy osztrák templomtól. 

A mi papunk nem kért mást M keresztlevelén kívül, naivan úgy gondolta, meg is kapjuk azonnal, mert ő így járna el. Németül ugyan nem beszél, angolul viszont igen, így ezen a két nyelven fogja celebrálni az esküvőnket. (A fejemben minden feltételes módban van, de lássátok milyen pozitív vagyok a szülinapom előtt.. ) Nagyon jó fej, külföldi egyébként, nem európai országból jött, és emiatt én úgy látom teljesen másként áll a valláshoz, mint egészhez. Nála a hit valami különleges örömmel jár együtt, és nem szigorú "nem szabad"-ok, és mit szólnak, hogy öltöztél fel a misére, hogy nézel ki stb hatja át az egészet.

A májusi családlátogatás(brrr!) alkalmával már-már optimistán megjelentünk szigorúan ügyfélfogadási időben a osztrák templom irodájában, ahol a hölgy valóban nagyon kedvesen egy listát tett elénk. Elmondtuk még egyszer mit akarunk, csak egy keresztlevél kell, semmi más, nem ott akarunk házasságot kötni. Igen, jól értettük, a listán lévő dolgokat mind be kell nyújtanunk, hogy majd nagy sokára megkapjuk, amit akarunk.

Ennek a menete pedig így néz ki:

Beadjuk 1. a születési anyakönyvi kivonatainkat, 2. az osztrák lakcímigazoló papírjainkat (ilyenünk nem is volt) 3. az én keresztelési papíromat (nem baj, hogy M-ét akartuk) 4. a tanúk nevét, születési idejét, foglalkozását (!!!) 5. a templom nevét, a feljebbvaló szervet, ahová tartozik 6. a plébános nevét, elérhetőségét, lakcímét 7. a házasságkötés pontos idejét

Plusz még volt egy-két dolog, ami nem jut most eszembe, és a listát se találom, de higgyétek el, teljesen wtf kategória. Mikor kijöttünk, kikérdeztem, M-et, hogy teljesen jól értettem-e, mert ez a szörnyű osztrák nyelv extra koncentrációt igényel, és néha már nincs több erőm kivenni a katyvaszból, hogy miről lehet szó. Most bizony nem volt esély a tévedésre. 

Ha beadjuk mindezt, akkor ők felküldik a következő szintre, ott átnézik, ellenőrzik, és együtt az egész paksamétát megküldik Magyarországra a plébániára, remélhetőleg az eredetileg kért dokumentummal együtt.  Amilyen nyitottak, simán el tudom képzelni, hogy közlik, nem, ez így nem lesz jó, nem adják ki az igazolást. Bármit el tudok képzelni, azt is, hogy nem azt, vagy nem úgy küldik el, amire a miénknek szüksége lenne.  

A mi papunk azt hitte rosszul hall, egyszerűen nem értette, mi van ezekkel odaát: "De hát én csak egy keresztlevelet kértem tőlük!", "Miért nehezítik meg maguknak a házasságkötést? Mi vagyunk itt magunkért, és nem fordítva!" Ehhez hasonlókat mondott, és nem kicsit volt mérges. Szerinte a vallást nem ilyen merev szabályok mentén kell értelmezni. A történet vége az lett, hogy még ő írta meg az én igazolásomat a keresztelésről. Mellékelt egy névjegykártyát, egy szép levelet, amiben leírta, mikor ("Mondjanak egy napot!" :D), hol, kinél házasodnánk, illetve én éreztem az iróniát, ahogy hangsúlyozta, ő csak M keresztlevelét akarja. Angolul is érzem az iróniát, mit szóltok. Velem magyarul beszél, M-hez angolul, de olyan szépen, hogy még én is értem. :D

Bejelentkeztünk M szülővárosába, emiatt szívességet kellett kérnünk a szüleitől, alá kell írniuk egy nyilatkozatot, hogy bejelentkezhetünk a házukba, borzasztóan örült ennek is.

Amikor visszaértünk, beszkenneltünk mindent, és elküldtük a templom emailcímére. Arra is fel voltunk készülve, hogy így nem felel meg, csak személyesen, de ehelyett sokáig nem jött semmi válasz. M felhívta őket, látták-e egyáltalán, igen, jó lesz, nemsokára felküldik, még ellenőrzik (!!!), ha kérdésük lesz, felhívják. Ez pár napja meg is történt, tudjátok, mi kellett nekik? A foglalkozásom (nincs is olyanom, ha jobban megnézzük), és ezen már nem tudtunk napirendre térni, az esküvő pontos időpontja, mert nem mindegy ám, hogy 16 vagy 17 órakor lesz, mert mi van ha mégis 18 óra lesz a végén. Az esküvő. Májusban!!! Most komolyan már! 

Hamarosan elküldik a tartományi  székhely irodájába, és ők megint jól átnézik, hátha kell az is hány kiló vagyok, meg hány centi, egy nőgyógyászati ellenőrző vizsgálatot se zárnék ki most már.

Nincs semmilyen pozitív elvárásom az egésszel szemben, nem is érdekel, lesz, ami lesz. Legszívesebben nem is tartanék templomi esküvőt, de a fenti okok miatt mégis. Legalább egy pillanat legyen, amikor átérzem egy házasságkötés jelentőségét, azt csak a saját nyelvemen, és a saját családom körében történhet.*

Na ez volt a keresztlevél saga  első és második kötete. Úgy érzem folytatása következik.  

* /Na jó M csillogó szeme is dob majd az egészen. Te jó ég, jut eszembe ő nagyon el tud érzékenyülni. Nem tartom kizártnak, hogy már a polgárin sír, persze mert ő érteni is fogja, én meg állok ott érzelemmentes fejjel, grimaszolva. :D Senki nem mossa le rólam, hogy nem valami egyoldalú szerelem ez. Nekem úgyis komoly gondjaim vannak a nyilvános érzelem-nyilvánítással./

Ha valaki néha a blogom bal oldalára pillant a filmlistámra, észrevehette, hogy az utóbbi időben nem kicsit rákaptam az általam csak régi magyar filmeknek titulált második világháború előtti  remekekre. Korábban is voltak kedvenceim, ezeket újra és újra meg tudnám nézni, de felfedeztem pár újat is, amikről korábban még csak nem is hallottam, de legalábbis nem láttam.

A mai szerzeményem a Férjet keresek című kis kedvesség. Imádom Turay Idát (meg a többieket is), igazi komika. Nem tartom magam egyszerűnek filmek terén, sőt, de ezen hatalmasakat nevettem. A főhősnő úgy tud csak elaludni, ha felsorolja Magyarország uralkodóit. Nem akartam hinni a szememnek-fülemnek, korábban én is ezt csináltam, bár már egy jó ideje nem ők a bárányaim, nagyjából az alvásgondjaim óta. Azt hiszem ott hagytam abba, mikor már a feleségeiket is elkezdtem, de ők már nem mindig jutnak eszembe, ezen felidegeltem magam, annyira, hogy felkeltem és elővettem a könyvet, mert nem tudtam ki jön. Ilyen ez.