Amikor még a hajmosás is egy nehéz feladat.
Visszatértem..
.. oda, ahol eddig is voltam. Egyedül vagyok a nap majd' minden órájában a rengeteg gondolatommal, csak legalább egy lenne pozitív közülük.
Mikor jönnek már megint a kis boldogság-labdacsok? Az idejét sem tudom már, mikor nem volt a gyomromban ez a szorítás, a mellkasomon ez a nyomás, vagy mikor nevettem egy nagyot, vagy mosolyogtam őszintén.
M szüleinél túl sok időt töltöttünk el veszekedéssel, szorongással, gyomorgörccsel, hogy vajon most mire megyünk le, mibe kötnek bele. Az a pár nap az én családomnál nem sokat enyhített az egészen, majd utaztunk két nap egymás után, most megint itt vagyunk, de újra egyedül töltöm a napjaimat. Céltalanul, hiába döntöm el esténként már ismét egyedül az ágyban ébren fekve mit csinálok majd a következő napon, egyszerűen csak nem teszem meg amit kell mégse.
A ketrec még lent van, ki kellene takarítanom, majd fel vele a padlásra. Hegyekben áll a koszos ruha, most fogy el a mosószer. M durva térdfájással küzd mióta visszajöttünk, azt mondták neki egy hét még, sok vezetés valószínű, ez se volt eddig. Ez persze nem akadályozta h az Ausztriából ideautóztatott fürdőszobaszekrényt szétszedje, elkezdje összeszerelgetni, majd darabokban hagyja a lakás különböző pontjain, hiába beszéltem megint, tegnap is inkább aludt helyette. De mondom nem ez a baj, minek kezdett bele, csak növelte a kupit, nem ráért volna hétvégéig, ahogy tanácsoltam?!
Hoztunk egy halom régi és új könyvet is magunkkal, a padlón hevernek, mert betelt a könyvespolc. Autós újságokat kellene átcsoportosítani (Tesóm kérdése: a kukába?), hogy helyük legyen az új szépségeknek, ez megint nem az én dolgom. Várok.
Nem tudok szinte semmit se elpakolni, úgy kell vigyázva lépkedni, mert mindig nekimegyek valaminek, vagy rálépek. Torna? Ugyan már! Két lépés egymás után is bonyolult. A futópadot le se tudom ereszteni.
Ki kellene menni.
Hétvégén lesz az évfordulónk, még soha nem voltunk együtt a napján. Jó lesz legalább azon a napon? Csak egy kicsit legyen már jó. Tudom, minden okom megvan rá, és mégse.
Ha eszembe jut az esküvő, és az elintézendő dolgok listája, amin semmi sem zavar annyira, mint M családjának a kis falunkban való elhelyezése (apja: és a kutya? utánakérdeztetek? neki lesz hely? én, persze csak magamban: Jó hogy mondtad, hogy ő is jön. Nem tudtam, hogy időközben már nincs gondja az autóuzással; olyan a vele való beszélgetés, mint egy szörnyű vizsga, inkább visszaadom a tételt, csak kimehessek végre.), kedves kis pánikrohamokat kapok.
M se gondolhatja komolyan, hogy most meghívja az egész osztályt, ahol dolgozik. Engem meg vessen szét az ideg, hogy magas színvonalhoz szokott embereket altassak valahol, egy magyar faluban (!!!), ami nem kifejezetten a vendégfogadásra szakosodott, hogy finoman mondjam.
És akkor a zene!!! (apja: a keringő elég nemzetközi nem? persze rögtön majd hozatok egy sramlis zenekart, mindenféle hangos, és borzasztó rézfúvóssal, elég volt egyszer túlélni) Már előre látom, ahogy a családja fintorogva ül az asztalnál. (apja: és akkor nem fogunk tudni beszélgetni a többi vendéggel. nem mondod?!)
Minden ilyen gondolat vagy egy-egy bevillanó mondat után, ami elhagyta M apjának kedves száját, oda lyukadok ki, hogy hagyjuk ezt az egészet úgy, ahogy van, és nem akarom, nem tudom, nem megy, nem bírom a nyomást. Nem akarok se férjhez menni, se esküvőt, se semmit. Inkább visszaadom a tételt, csak ne kelljen vizsgázni.
Igen, jól látjátok, az életrevaló szó alatt nem az én fényképem szerepel. Hogy lehet valaki ennyire életképtelen?!
Tudom, menjek hajat mosni.
mentő megoldás: 2 tanús esküvő? Ennél már úgysem lehet cifrább a családi viszony.
VálaszTörlésVan egy ilyen kép előttem azért, de nem lehet. Anyukámnak összetörne a szíve, hogy nem lehetett ott. M családja nem állna szóba velünk többé, ezért összetörne az ő szíve is. Képesek rá. Az anyukának van egy kosárnyi testvére és egyikükkel se beszélnek, nem tudom a többiek egymás közt egyáltalán vagy ők se.
TörlésAz apja már így se tudja hülyébbnek nézni minket a már meglévőnél, az már igaz.
Mondom én, úgy lenne a legegyszerűbb, ha nem lenne mégse semmi.. akkor nem sértődik meg senki, nekem meg eléggé mindegy már lassan.
Mi is 2 tanús megoldást akartunk, abból is cifra veszekedés lett.. Most van pár olyan rokonom, aki törölt az életéből. De én úgy voltam vele, hogy az esküvőmön nem foglalkozom mások véleményével. Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz neked. Nem beszéltél erről M-el? Miért vagy egyedül? :( ölelés
TörlésLesz (lenne) egy polgári Ausztriában, csak a testvérekkel és a szülőkkel, majd egy templomi Mo.-on a kis faluban ahol éltem, és most a családom ill. az összes rokonom is él nagyjából. A barátaim persze az ország minden részéből jönnének. A rokonaim meg a barátaim nem zavarnának, csak M családja, meg akkor már a munkatársai is.. vagy nem tudom mit akar..
TörlésCsak az egész, ahogy van, a sok dolog, meg h annyi mindent el kell intézni, és hiába akarok jót, hogy lásson a 88 éves nagyanyám pl, nem érzem úgy, hogy a jó rész több lenne az egészben, mint a rossz. És akkor ennek az lesz a baja, meg a másiknak az, meg a sok szállás stb. Nevetséges, mennyire nem bírom a nyomást, és még lenne egy év majdnem és már most roppanok a súly alatt, pedig ez még semmi.
M meg .. hát vele összevesztünk még a szüleinél, és mondott dolgokat, amiket nem tudok kiverni a fejemből. Le is fújtam kb egy napra az egészet, még szakítani is akartam... és ebben az esküvőben azóta is kételkedem. Azóta azt mondogatja, h de ő össze akar velem házasodni, de azok alapján, amiket mondott nem tudom, miért.
Egyedül vagyok, mert visszaértünk, ő visszament dolgozni, sose jön el a munkaidő végeztével, haza meg még sokkal később ér. Most van valami a térdével is, vacsi után elalszik, majd felkel, utána meg már rendesen lefekszik, és ennyi volt a nap. Én meg kattogok egész nap, tudom dolgozzak, de az egy másik nagy témakör megint..
Az ölelést nagyon köszönöm. Sokszor félek leírni ami a fejemben van, mert azt hiszem elküldtök valahová jó messzire a kis bajaimmal, aminek nincs köze az igazi gondokhoz, de aztán meg ölelést és kedvességet kapok. :)